Megújulás

Epilógus

2010-10-04T17:12:00.003+02:00

Sziasztok. Oké-oké, tudom.. elég sokat csúsztam az utolsó bejegyzésemmel (vagyis ennek a regénynek a búcsúzó részével). De azért ti sem erőltettétek meg magatokat, hogy komikat írjatok :( Azért remélem, hogy sok szép percet okoztam nektek ezzel a fanficcel, és a végére is maradt rendszeres olvasóm :D A befejező részecske Bella szemszöges lesz, de ezt majd látni fogjátok ;) A jövőre nézve a terveim, hogy inkább novellákat teszek fel az oldalra, bár ezek még csak tervek. Az Edward szemszögű, sötét történeten viszont már dolgozok =) Meglátjuk, hogyan haladok vele! Ezen az oldin bármikor elértek: Barbra.gp (társszerki vagyok itt). De ide is fellesek időközönként. Jó olvasást! Puszi: Tia

Örökké!

A csodás illat, ami betöltötte egész lényemet, pillanatok alatt elillant az alattam fekvő, élettelen testből. Jóllakottan hagytam ott utolsó zsákmányomat, egy kifejlett szarvast. Már órák óta vadásztunk, ezt jól bizonyította a sűrű erdőbe behatoló első fénysugár, ami végül bőrömön tört meg. A gyémántot is meghazudtoló módon ragyogni kezdtem, akár egy figyelemfelkeltő reklámtábla, ami ki van világítva az éjszakában. Nagyot sóhajtottam a látványtól, mert én egyáltalán nem éreztem magam ilyen gyönyörűnek. Egy szürke kisegér voltam a többiek árnyékában ácsorogva. Bosszúsan felkeltem a földről, megelégeltem a nap kisded játékát a bőrömön. Utáltam, mikor emlékeztetett a hiányosságaimra. Alig pár száz méter után megálltam az egyik fatörzs rejtekében. A dühömet mintha elfújták volna. Csak és kizárólag az előttem térdeplő test összehangolt mozgására bírtam koncentrálni. Szépsége és eleganciája megsemmisítő volt számomra. Én hozzá képest véres voltam, a hajam kócosan tapadt össze a fejtetőmön, hogy a szakadt ruhát már meg se említsem.
- Elég volt? – meredt rám az aranybarna szempár kedvesen. Szárazon nyeltem egyet a szája sarkában megbújó vértől. A lángolás egyre erősödött a napok múlásával közöttünk. Szó szerint elválaszthatatlanok lettünk, és nem akart csitulni ez az állapot. Igazán át sem gondoltam, máris Edward mellett termettem és lehajoltam az ajkáig. A tűz rögtön fellobbant a szemében, de a helyett hogy megcsókoltam volna, apró puszikat leheltem homlokára, szemhéjaira, majd arcára. Fokozatosan haladtam lefelé, míg el nem értem a szája melletti elmaszatolódott vércseppet. Egy könnyed mozdulattal lenyaltam róla a rászáradt parányi, ízletes finomságot. A méreg rögtön termelődésbe kezdett a fogaimban, az ínyemet is megfeszítve, míg Edward vad ostromlása félbe nem szakított. Akár egy kijózanító, kora esti eső. Elmosta a züllesztő gondolatokat, a másodpercnek és a jelennek adva át magát…

Fejünk fölött az eget beborították a sötét viharfellegek. A fekete kosztümös nők és öltönyös férfiak egybeolvadva várták a beinvitálást a házba. Szorongva vártam a soromra a fák mögött megbújva. Az ujjaim - ha lehetséges – a szokásosnál is fehérebbek voltak. Mellettem Jasper állt feszülten folyamatos kontroll alatt tartva érzelemhullámaimat.
- Sajnálom – kértem elnézést már sokadjára. Tudtam mekkora megpróbáltatás neki, hogy ilyen erős és kétségbeesett érzések gyötörnek, de nem tudtam ellene semmit sem tenni. A riadalom a tetőfokára hágott, mióta Edward is itt hagyott. Vele legalább biztonságban éreztem magam, jó volt hozzásimulni mellkasához. De meg kellett értenem, hogy bizonyos lépéseket kénytelen megtenni az emberek biztonságának érdekében. Ki tudja mikor szabadul el a rosszabbik énem. Túlságosan labilis voltam még az ilyen összejövetelekre, de ez volt az utolsó esélyem, hogy láthassam Forks polgárait, és a nagymamámat…

Nagyon sok ismeretlen jelent meg a búcsúztatón. Olyanak is akadtak, akiket most láttam először. A megemlékezést követően a Cullen család az elsők között nyilvánított részvétet a … halálomért. Még magamban kimondva is hátborzongató érzés volt. Nem megszokott, furcsa, bár őszintén szólva körülöttünk mi volt szokványos?
- Nyugodj meg, nem lesz semmi gond. Gondoskodunk róla – fogta meg hátulról a vállamat Jasper, egyfajta nyugtatásként. Most, hogy vámpír voltam sokkal jobb lett a kapcsolat közöttünk, de a testvéri szeretetnyilvánításon azért még volt mit javítani.
- És ha felismernek? – haraptam be alsó ajkamat. Egyes rossz tulajdonságaimat sikerült mégis átmenteni a vámpír életembe.
- Ebben a maskarában csodálkozok azon is, hogy mi egyáltalán képesek vagyunk téged megismerni – mutatott rá a fekete, kötött csőszálra, ami kígyóként tekergett nyakam körül, az arcomra is felkúszva. A napszemüveg és az úgyszintén fekete, térdig érő kabát elfedte az összes felismerhető jegyemet.
- Köszönöm, hogy ilyen nagy kockázatot vállaltok értem – figyeltem a házba szállingózó, elkésett alakokat. Olyan könnyű lett volna egy szemvillanás alatt a nyakukba vágnom pengeéles fogaimat. A többiek még csak nem is keresnék, teljesen kiszolgáltatottak lennének. Sőt, akár bájolással is elcsalhatnám őket a tömegtől. A szájamat megnyaltam az előre eltervezett akciómtól, míg Jasper meg nem köszörülte a torkát.
- Próbáld visszafogni magad – szólt rám határozottan.
- Elnézést – hagytam ott tekintetemmel a három személyt, akik a csomagtartó kinyitásával vesződtek. – Mindig éhes maradok, bármennyit is vadászom. És annak a nőnek az ütőere egyenesen vonz magához, mintha nekem lenne kitalálva.
- Természetes az éhséged, hisz újszülött vagy. Az a nő pedig nekem ugyan olyan íncsiklandozó, ahogy neked. A kalóriabomba táplálék miatt, amit napjában többször magához vesz, a vércukorszintje az egeket nyaldossa, állandóan a normál érték felett tartva őt.
- Hát ez megnyugtató… De még mindig vérengzeni akarok. Idővel ez majd jobb lesz? – néztem rá a megerősítést várva, mire teste újdonsült megfeszült.
- Induljunk - szorította ökölbe kezeit.
Erőtlenül bólintottam, megpróbáltam nem dühíteni tovább. Az erdő békéjéből ingatagon léptem ki, úgy mozogva, hogy senki se lásson meg. Jasper tartózkodóan maga előtt vezetett, de a bejáratnál megállított. Nem értettem miért csinálja ezt, miért lett hirtelen ilyen rideg. Mindent tudtam a múltjáról, de az már régen történt. Önhibáján kívül tette. Azóta oltalmazó szárnyak alá került. Sokat változott és áttért a vegetáriánus életmódra, igaz nagy megpróbáltatások árán. Ennyi tudással a kezemben is sikeresen beletenyereltem abba, amit még ő sem emésztett meg.
- Ne feledd, hogy senkihez ne hajolj túl közel, és a lehető legkevesebbet lélegezd be az emberek illatából. Ha nem bírsz megbirkózni vele, azonnal indulunk. Készen állsz? – igazította meg a sálamat, ami időközben lecsúszott az arcomról.
- Fel lehet készülni egyáltalán a saját búcsúztatódra?
- Valószínűleg nem – értett velem egyet, majd belépett az ajtón a vendégek gyűrűjébe. Én nem voltam ilyen bátor, lemaradoztam mögötte és próbáltam nem magamra hívni a figyelmet, miközben az oxigén utánpótlást ideiglenesen megszüntettem. Mindenütt a fekete árnyalatai váltakoztak, csupán az arcok tükröződtek vissza a retinámba fehéren. Sehol egy kis pír, a lehangoltság és gyász vette át a szoba hangulatát. Érthetetlen volt számomra, hogy mégis hogy lehetnek ilyen búskomorak, mikor még csak nem is ismertek engem. De amint megtaláltam Lisa néni kisírt szemeit és megtört alakját, már tudtam a kérdésemre a választ. A nagymamám fájdalma miatt érezték magukat ilyen rosszul, nem az én állítólagos halálom miatt. Ahogy körülvették az urnát, a díszes virágokat és a mellette helyet foglaló képemet, felfordult a gyomrom. A látványtól feszélyezetten toporogtam egyhelyben, nem tudtam mozdulni, mert tudtam akkor rosszul cselekednék. Ez a mindent a szemnek, semmit a kéznek tipikus esete volt. Ha közelebb merészkednék, félő, hogy felismernének. Ha pedig itt maradok, akkor legalább magamban el bírok köszönni tőle, bármennyire is fáj. Biztos voltam benne, hogy ha még élő lennék, egy emberként sírnék velük. Ennek hiánya mellett viszont csak álltam tovább elmélyülve Lisa néni fájdalmában fürdőzve. Nem bírtam gondolkozni, - titkon talán nem is akartam – csak mereven meredtem magam elé.
- Gyere – ragadott meg egy kar erőteljesen, és maga felé húzott. A szemeimet nem tudtam levenni a gyászoló emberekről, így azt sem tudtam megmondani ki ráncigált ki a bejáratig. Hagytam, hogy sodródjak a történésekkel. Az elmém teljesen ledermedt a testemmel egyetemben. – Nézz rám – fordította el az államat az erős férfikéz. – Isabella – rázott aprót rajtam, hogy végre magamhoz térjek. Szemrebbenés nélkül néztem végig az illetőn. Rövid, fekete haj volt, testét fényesre kefélt öltöny takarta, de izmai még így is kikandikáltak a ruha alól.
- Jacob – ejtettem ki a nevét lepkefütty halkan. Nem akartam hinni a szememnek, hogy ő is eljött ide, mikor tisztában volt az igazsággal.
- Elég nagy kockázatott vállaltál azzal, hogy ide jöttél – engedett el karjával és hátrébb lépett, hogy ne legyünk túl feltűnők.
- Hogy ismertél fel? – vontam fel a szemöldökömet kíváncsian. Azt hittem eléggé elváltoztattak Alice-ék.
- Ugyan már kiscsaj, olyan szagod van, mint egy szennyvíztisztító telepnek.
- Ha ezt bóknak szántad, akkor nem jött be – húztam el szájamat nem tetszőn.
- Bocsi – vonta meg a vállát nevetve.
- Hagyd őt békén – dördült rá Edward a hátam mögül megjelenve. Hangja halkan, mégis ellentmondást nem tűrve szakította ketté a beszélgetésünket.
- Neked is szép napot – húzta vigyorra Jake ajkait, ahogy vállam fölött megtalálta szerelmem alakját.
- Hé, fiúk. Ezt inkább máshol intézzétek el – kerülte meg Rose elegánsan Edwardot, és mellém szegődött. Fekete magassarkújában és térdig érő selyemruhájában igazán kívánatos volt a férfi szemeknek. Rosalie-val együtt már négyen ácsorogtunk a gangon különböző okok folytán. Én azért, mert Jake kicibált, ő a védelmemért tette, na meg az emberek óvásáért, Edward egyrészt féltékenységből másrészt benne is munkálkodott az oltalmazás, Rose pedig… nos Rosalie-n még gondolkoznom kellett, hogy valójában mi vitte rá a közbeavatkozásra - Oszlás, ne keltsetek feltűnést – sziszegte Rosalie csípőre tett kézzel. Látszott rajta az elszántság, még azt is el tudtam volna képzelni, hogy Edwardot a fülénél fogva visszahúzza a nappaliba.
- Nyugalom Edward. A sok gyászoló mellett igazán felüdülő a dühödet érzékelni, amit vibrálva észleltem bentről, de most nem a legalkalmasabb időpont revansot venned tőle – támaszkodott neki a ház falának Jasper fellélegezve.
- Igazad van, majd talán pár száz év múlva, ha újra visszalátogatunk ide.
- Már alig várom. Vigyázz magadra, Bella – kacsintott rám Jake beletörődve és visszatért a lakásba.
- Vigyelek vissza a házba? – nézett rám lágy tekintetével Edward, már-már cirógatta az arcomat.
- Még valamit szeretnék elintézni.
- Akkor menjünk vissza – mutatta az utat kezével, de én megráztam a fejem és az ellenkező irányba sétáltam, le a lépcsőn.
- Nem ott van – válaszoltam kérdő pillantására.
- Akkor hol? – kereste a megoldást szemével, de nem jött rá.
- Itt – álltam meg a kutyakifutónál, ahol egy mancsot láttam kikandikálni az óljából.
- Szerintem ez nem túlzottan jó ötlet – ellenezte Edward a tervemet, hogy elköszönjek tőle is.
- Ugyan már! Csak megsimogatom, és már mehetünk is. Mégis mi rossz történhetne? – kérdeztem Edwardra pislogva, de alig hogy befejeztem, mikor mögöttem egy hörgésszerű hang hagyta el a háziállat torkát. Hitetlenkedve megfordultam a vicsorítás irányába. Leah támadóállásban villogtatta meg a fogait, füle hátralapult, és egyáltalán nem úgy festett, mint aki barátkozni akarna.
- Menjünk, ne idegesítsük fel még jobban – fogott meg Edward a vállamnál fogva és az autó ajtaja felé támogatott. Épp hogy beszálltam, mikor Lisa néni és még pár érdeklődő szerzet kilépett a verandára, hogy megnézzék, mi ez a nagy lárma. Edward pont úgy állt meg az ablak előtt, hogy még véletlenül se lássanak meg, ami azzal járt, hogy nekem is nehézséget okozott a nagyira látás. A beszélgetésüket teljesen kizártam a fejemből, helyette a látásomra összpontosítottam és minél többet magamba szívtam, amire aztán egy örökkévalóságig emlékezhetek. Az ősz hajszálakra, a megereszkedett bőrére, ami ráncokká módosult az értetlenségtől. A szemeire, amik csokoládébarnán fogadták magukba a világ színeit. Mindent pontosan megfigyeltem és lementettem egy láthatatlan lemezre.
- … Bella, figyelsz te egyáltalán rám? – nézett hátra Edward a sofőrülésből.
- Nem egészen, mit is mondtál? – ráztam meg a fejem, hogy magamhoz térjek a kábulatból.
- Csak azt, hogy mindent elintéztem. Most pedig elrabollak – mosolygott rám a visszapillantó tükörből a vágytól félelmetesen izzó tekintettel.
- Na és a többiek? – másztam előre. A lehető legközelebb akartam magamhoz tudni. Szükségem volt rá, jobban, mint gondolná.
- Szerinted miért jöttünk két autóval? Majd Emmett utazik a csomagtartóban, ennyi áldozatot egyszer ő is tud hozni – simított kezemen végig vágyakozón.
- Akkor jó – nyeltem nagyot összefűződő kezeink láttán. Az emberek illatán még csak-csak uralkodtam, de Edwardra egyenesen rá akartam vetni magam és az őrületig csókolni. – Azt azért megtudhatnám, hogy te mégis honnan tudtad, miként fog Leah hasonulni hozzám? – váltottam témát, mielőtt még a gondolataim eluralkodnának rajtam…
- Minden épeszű élőlény, - legyen az ember vagy állat – fél tőlünk. Az állatokban talán még jobban is megtalálható ez a félelemfaktor, amit neked most sikerült aktivizálnod a kutyádnál.
- Akkor én nem vagyok épeszű, nemde? – simogattam térdén le-fel, hogy milyen reakciót váltok ki belőle.
- Nem, te mindenáron ki akarod hozni belőlem az állatot – fékezett le az út szélén megállva. Megszólalni sem volt időm, már is rajta ültem. Ajkaimat akaratosan birtokba vette, és nem tűnt úgy, mint aki szándékozik abbahagyni ezt a tevékenységet.
- Hát nem akarok panaszkodni, de szerintem múltkor nagyobb vadállat voltál – suttogtam a fülébe vágytól fűtve.
- Ne aggódj kedvesem, egy egész örökkévalóságunk van arra, hogy kihozzuk belőlem a fenevadat – tért vissza ajkaimra mosolyogva én pedig beleborzongtam a gondolatba, hogy Edwarddal mi mindent lehet ennyi idő alatt véghezvinni…

40. fejezet

2010-09-19T22:24:00.002+02:00

Sziasztok. Bocsánat a késésért, de most szabadultunk el az unokatesómtól :D A fejezet 18 karikás! Ez a legutolsó, már csak egy epilógus kerül fel. Bevallom, hiányozni fog a történet nagyon. Már úgy a szívemhez nőtt :) Ez után még belekezdek egy sötét történetes ficcbe, de azt csak később fogom az olvasók előtt felfedni. Jó olvasást, puszi: Tia

Béke és boldogság

- Nem bírom tovább! Beszélnünk kell! – rontottam be kopogás nélkül a szobába, ahol elém tárult a nem mindennapi látvány. Csak utólag gondoltam rá, hogy ez mekkora meggondolatlanság volt részemről. Végignéztem az előttem álló, pillanatok alatt nővé ért teremtésen. A fekete, szűk miniruha gazdája keblein feszengett, ki akart törni a megszokott kerékvágásból, hogy kedvére őrjítse a bennem nyugvó démont. A kisimult, lenge anyag vígan súrlódott hozzá a combjaihoz, jól kiemelte nőies lábait. A szintén fekete színű boleró adta meg az egésznek a vázát, a mázat, amivel elbűvölt a szerelése. Nyaktól lefele ledermedtem, csak és kizárólag a szemeimnek engedtem, hogy megízleljék néhány másodpercig a kísértést, amivel levett a lábamról. A női praktikákat bevetve érte el, hogy soha ne felejtsem el ezt a ruhabemutatót, amíg csak élek.
- Túl sok? – törte meg a feszült csendet Bella, elérve a domborulatain csüngő szemeimnek, hogy a tekintetébe ássam magam. A szeme... A kora reggeli nap is így nyilall át az erdő lombjain. A lelkembe nyilallt a szeme sugara. S a lelkem egyszerre fénnyel és zenével telt meg. A vörös íriszekben helyenként sötétbarna pontocskák jelentek meg nagyon halványan, amik táncolva keltek életre és mozogtak együtt Bella pupillatágulásával. Feszengve álldogált Alice ágya előtt a feszesebbnél-feszesebb toppokat és sortokat szemrevételezve.
- Egy úriember nem csinál ilyeneket, nem ez az elvárható norma egy száz évestől, Edward! – róttam meg magam gondolatban, amiért engedtem a bűnbeesésnek és nem éppen illendő módon bámultam Bellát.
- Igen… úgy értem gyönyörű vagy – hebegtem mélyebb hangon. Zavaromban inkább Alice csecse-becse tárgyait néztem a polcokon, mintha most látnám őket először, és jobban felhívná a figyelmemet, mint a Bellán menedéket lelő falatnyi ruhadarab. Képzeletben különböző halálnemeket találtam ki a kasmír ruhának, amiért ilyen érzéseket zúdított el a testemben.
- Beszélnünk kell – ismételtem meg mélyeket lélegezve, amivel beszökött az édes illat tüdőmbe. Savként terjedt szét, elöntve racionális felem legutolsó csíráját is. Annyira hiányzott ez az illat, a teljesen más összetételű aroma. Testtartása tartózkodó vált, elővigyázatosan telepedett le az ágy szélére, mindvégig fenntartva a szemkontaktust. A kíváncsiság és a félelem együttesét véltem felfedezni arcán. Bújtatgatta előlem, de egy évszázadnyi tapasztalat után két lábon járó hazugságvizsgáló voltam. - Miért kerülsz engem? – rándult össze az arccsontom fájdalmasan, mint akinek behúztak. Így kimondva már tudtam, hogy lesz, ami lesz, de megváltozik az eddigi életem. A lemondás ott lappangott a testemben, ahogy elfordította a fejét a lemenő nap sugarait szemlélve. Néma maradt, nem cáfolta és nem igazolta szavaimat. Csak ült egy helyben és a tájat pásztázta, csakhogy én nem szándékoztam ilyen könnyedén ráhagyni a hallgatást. Mondja ki, hogy már nem szeret. Köpje a képembe az igazságot, hogy egy szörnyeteg vagyok, aki miatt vámpírrá változott. Még mindig jobb lenne, mint itt állni a tétlenség mezsgyéjén tele megválaszolatlan gondolatokkal. Dühömben a lehető legrondább módon, övön aluli kérdéssel próbáltam kierőszakolni belőle egy nyamvadt választ.
- „Én nem vagyok elég jó neked. Neked jobb jár” – idéztem fel korábbi beszélgetésünket. - Ezzel próbálsz magadról lekoptatni? – szeltem át a szobát vámpírgyorsasággal. Mellé ültem, majd az állát magam felé fordítottam zaklatottan. Megrettenve, szétnyílt ajkakkal viszonozta megmozdulásomat. - Ha nem vagyok elég jó neked, azt megértem, elállok az utadból. Azok után, amit a múltban tettem, minden jogod megvan hozzá, hogy egy jobb társat keress… – nyeltem szárazon a sok halott emberre visszagondolva, ezzel egyidejűleg egy kis józanészt is diktáltam magamba, hogy ne szorítsam akkora erővel Bellát. – De ha nem ez a helyzet, akkor ne dobj el magadtól.
- Én… – hebegte pislogva. Karja önkéntelenül indultak el az arca felé, ahol még mindig a két kezem pihent. Ahogy érintkezett a bőrünk bosszús sóhaj hagyta el a száját, én viszont legszívesebben egy elégedett nyögést csiholtam volna ki magamból, de az utolsó pillanatban mégis megfékeztem a gégémben keletkező hangot. – Időre volt szükségem… – sütötte le a szemeit, és visszahúzta a kezemet melengető ujjait. Hangja suttogásként hatott az időközben kiüresedő házban. Kissé furcsállottam a családom vadászatát, mikor nemrég voltak Bellával egyetemben több óráig tartó zsákmányszerzésen, de most inkább nem ezen törtem a fejem. Helyette Isabella hadarására fókuszáltam, ami nehezen követhető volt. – Nem tudom, hogyan kellene viszonyulnom hozzád. Olyan kusza minden… az érzéseim bukfenceket hánynak a gyomromban, Van, hogy szétválasztani sem tudom őket. Az egész egy nagy, zavaros állóvíz. Külön-külön nem tudod megmondani a színeit, mert annyira kevert az egész, csak simán kéknek nevezed. De ha jobban megnézed megtalálható benne a barna, zöld és még sok másik. Ezeket pedig még nem sikerült teljesen összeegyeztetnem… - hagyta abba a mondat közepén az oxigén elfogyásával.
- Én nem akarlak siettetni – vágtam közbe, még mielőtt jobban belemennénk a színek kavalkádjába. Élesebb látásával egy új, színesebb világ nyílt ki előtte. Ehhez idővel az újszülöttek hozzászoknak, ahogy az összekuszált érzelmekhez is. Az emberek a töredékét képesek elviselni annak, amit mi, vámpírunk valaha is érezhetünk. Mivel nagy részben a vére megtalálható volt még a testében felszívódva, így érthető volt a feldúltsága az újdonságok iránt. – Várni fogok rád, bármeddig is tartson. És elnézést szeretnék kérni a viselkedésemért, nem volt jogom csak úgy rád rontani és letámadni a kérdéseimmel. Sajnálom – keltem fel lassan mellőle, az ajtó irányába vonulva. Gondolkoztam rajta, hogy végigsimítsak arcán, de jobbnak láttam későbbre tartogatni ezeket a gesztusokat. Ha nem lesz ilyen tartózkodó velem szemben, még mindig ráérek bepótolni az elvesztegetett napokat.
- Edward, várj – csilingelt a hangja ezer haragként a fülemben. Kérdőn visszafordultam és meglepve tapasztaltam, hogy alig pár centiméternyire állt előttem, villogó mosollyal. – Valamit elfejtettem – ágaskodott fel az arcom magasságáig és gondolkodás nélkül lecsapott az ajkaimra. Meglepve pislogtam kettőt, mire eljutott a tudatomig, hogy csókoljak vissza. Az energiahullámok az összes létező gondolatot zárlatossá tették az agyamban, az ösztöneimre támaszkodhattam csupán, amik egyet ismételgettek ősi mantraként. MÉG! MÉG! MÉG! Kezeim a női test köré kulcsolódtak, úgy szorítottam magamhoz, mintha az életem múlna rajta. Ettől a köztünk húzódó ionok csak még nagyobb rezgésekbe kezdtek, féltem, hogy a fejünk fölött függő lámpa megadja magát egy kisülés következtében. Bár nem lett volna meglepő, amilyen násztáncot lejtett a nyelvünk. A határok romba dőltek körülöttünk, többé nem kellett elővigyázatosnak lennem, mert ember, és ő sem volt éppen óvatos. Erősen kapaszkodott a vállaimba, egyik lábát a csípőmre csúsztatta, míg másikkal egyensúlyozva, lábujjhegyen állt. Elégedett morgás hagyta el a számat, ahogy az ágyékunk egy pillanatra összeért.
- Bella, ezt nem kellene – szakadtam el a csók hevében duzzadttá vált ajkaitól, de a kényeztetését nem hagytam abba. Nyakhajlatába pusziltam, majd kis köröket karcoltam szemfogammal a bőrébe. Megfeszült háttal, remegve válaszolt teste a ténykedésemre, ami bizonyította, nem is csinálom olyan rosszul.
- Utálom, hogy mindig szabályokat állítunk fel magunknak – suttogta a fülemhez hajolva. – Kicsit szakadjunk el a valóságtól és éljünk a pillanatnak – harapott bele fülembe érzékien, mire lemerevedtem. Az ágyékom lüktetése jelezte, hogy ebből vesztesen fogok kikerülni.
- De azt mondtad… - kerestem kifogást, hogy elvessem kósza ötletét.
- Az előbb volt, azóta átgondoltam. Minek várakoztassalak meg, mikor tisztában vagyok az érzéseimmel? Kívánlak téged, kimondhatatlanul hiányoztál. Az elmúlt napokban végig ezt éreztem, kár, hogy ilyen későn jöttem rá – kúsztak ujjai ingem alá. – Szeretlek – küzdött a gombokkal másik kezével, és az ajkaival egyaránt, amit én egy rántással megoldottam. Nem bírtam uralkodni ködös gondolataim, elvesztettem az irányítást magam felett. Egy szempillantás alatt az ágyra fektettem Bellát és fölé gördültem, miután a sok szűk ruhát a sarokba repítettem. Bella pislogva figyelte rezdüléseimet, amíg nem egyesült újból tekintetünk. Meztelen felsőtestemen körmei vándorútra indultak, ahogy én is visszatértem csalogató ajkaihoz. Nem akartam semmit sem elsietni, amire még nincs felkészülve. Lassan, alig érintve ajkait csókolgattam a selymes bőrt. Ez egyfajta szájra puszi volt, bevezető a következő képkockáinkba. Bella viszont máshogy gondolhatta, mert szétnyíltak az ajkai és a lehelete kavarogva fogadott magába, elfeledtetve az első szabályt, hogy ne kapkodjunk. Elvégre is vámpírok vagyunk az ég szerelmére. Nem kell sietnünk és felelőtlen döntést hoznunk, amit aztán mindketten megbánunk. Az sem biztos, hogy ma beteljesedik a szerelmünk. Ezt a pillanatot az esküvő után akartam tartogatni, de ahogy most itt feküdt alattam ebben az izgató ruhában, az elhatározásom elszállt, mint egy lágy fuvallat az éjjeli holdfényben. Remegő kezekkel kapott övemhez, mire vadászként vertem bilincsbe csuklóját.
- Nem muszáj megtennünk – mondtam komolyan, fokozatosan mélyülő hanggal. Semmire nem akartam rákényszeríteni.
- De én szeretném – felelte magabiztosan, a kezeit feszegetve tenyerem szorításában. Elnézést kérve engedtem el, mire folytatta procedúráját a bőrrel. Kétségbeesve figyeltem matató kezeit legérzékenyebb pontomnál, féltem, hogy nem tudom megadni neki a kielégülést, amire annyira áhítozik. Sok időm nem maradt a gondolkodásra, inkább egyik kezemre áthelyeztem súlypontomat, míg a másikkal a bolerót lassú mozdulatokkal húztam le vállairól. Mikor végeztem, ő már a cipzárammal bajlódott, míg én a ruhától próbáltam megszabadítani. Háta homorítva nyomódott nekem, ahogy becsúsztattam az ágynemű és háta közé a kezemet, hogy az átkozott cipzárral pillanatok alatt végezzek. Ő sem tétlenkedett sokáig, a rá eső részét könnyen megoldotta nadrágom kettészakításával. Ezen felbátorodva inkább letéptem róla a fekete ruhát és a farmerom után dobtam. Ha már Alice szeret vásárolni, akkor miért ne dolgoztassuk meg? Ahogy lejjebb haladtam tekintetemmel minden épeszű gondolat elhagyta elmémet. Elvette az eszemet az alattam kiszolgáltatottan fekvő, szexi fekete fehérneműben mosolygó nőszemély. És a nők még képesek ezt a falatnyi kis anyagot bugyinak nevezni – húztam végig kételkedve a kezem a pamut szegélyén, majd egyre feljebb haladtam. Kábultan fedeztem fel az új területeket, amiket nem takart már semmi. A nyelvemmel és ajkaimmal köröztem a puha bőrön, amíg meg nem pillantottam a férfi szemek dobogóján helyezést foglaló két halmot. Kíváncsiságból az egyiket megszorítottam, ezzel kicsaltam Bellából egy buja sikolyt. Mintha ez sem lenne neki elég, újra homorítva az ágyékomnak dörgölőzött. A bizsergető érzésnek köszönhetően csak pár másodperc leforgása után jöttem rá, hogy azt akarja, kapcsoljam ki a melltartóját. Kérésének eleget téve szabadítottam meg a fölös ruhaneműtől, mi több, az újabb ötletemet is kipróbáltam rajta. Tenyerem visszatért fedetlen keblére, a másik halmot pedig szájammal kezdtem becézgetni. Masszírozásom egyre hangosabb sikolyokat és vonaglásokat eredményezett Bellánál. Alig bírtam megtartani magunkat.
- Edward, kérlek… ne kínozz – nyöszörögte alattam a soron következő remegéshullám után.
- Ez kínzásnak minősül? – kuncogtam fel mellei rejtekéből a szemébe nézve. Ködös tekintete mutatta, hogy nem sok van hátra abból, hogy megtapasztalja a világ egyik legszebb csodáját. Bár én sem voltam messze tőle, erről árulkodott a bokszerem szűkössége is.
- Kérlek – dobta meg magát erőteljesebben, hogy tovább ingerelje az ágyékomat. De én még nem akartam neki megadni a kegyelemdöfést. Túl keveset tapasztaltam ki még az örömszerzéséből, hogy ilyen könnyen félbeszakítsam a ténykedésem.
- Még egy kicsit várj – leheltem rá a mellbimbójára, ami már amúgy is jéghegyként meredezett a plafon felé. Bella kővé dermedt, ahogy teljesítettem a tesztem újabb pontját. Ijedten rápillantottam az arcára a fájdalom jeleit keresve, de ő megunva a várakozást, ellentmondást nem tűrve húzott fel csókra éhes ajkaihoz. Követelőzően, majdhogynem erőszakosan csókolt, mégis tűzijátékként robbantak fel bennem a mindent elsöprő bombák. A nagy hévben nem tudtam megmondani, hogy melyikünk szabadított meg minket az alsó ruhaneműktől, mert csak Bellára koncentráltam és hogy minél erősebben szorítsam magamhoz. Ő is hasonlóan érezhetett, mert a testünk egymáshoz passzírozódott, de ez sem volt elég közel. A szemeibe pillantva láttam az ő szemeiben is gyötrődést, amit csak az összeolvadásunk volt képes csillapítani.
- Biztos vagy benne? – kérdeztem elfúló hangon, a levegőt sűrűn ki-be lélegezve.
- Szeretlek, ennél biztosabb kevés dologban lehetnék – zihálta alattam. Combjai elhatárolódtak egymástól, hogy helyet biztosítson férfiasságomnak, ami már így is a hasát ostromolta. A szájához visszahajoltam még egy édes csókra, mielőtt megtenném. Kezei mohón a hajamba túrtak, jó pár perc eltelhetett, mire elszakadtunk egymástól. Egyikünknek sem volt szüksége oxigénre, mégis mindketten fújtattunk.
- Szeretlek Bella – suttogtam a fülébe és óvatosan belé hatoltam. A tűzijáték ismételten szikrázva robbant szét bennem, leírhatatlan érzés volt, amit éreztem. Érdeklődőn Bellára néztem, hogy ő is érzi-e ezt a fekete lyukat, ami magába szippantott. Az arca grimaszolva ráncolódott össze a fájdalomtól. Neki nem volt jó – szorult össze a gyomrom.
- Bella? – simítottam végig orcáján kétségbeesve. Szemei lehunyva koncentráltak a bele nyilalló szúrástól.
- Jól vagyok – mozdította meg csípőjét lassan, mire egy morgás tört fel mellkasomból. Élvezte a vámpír és férfi énem egyaránt, ahogy a csípőnk együtt mozgott. – Szeretlek – kulcsolta össze két lábát derekamnál. Ajkai akaratosan rátaláltak az enyémre, hogy aztán összekapcsoljuk a testünk még egy pontját. Csípőnk lágy ritmusa nyögéseket és vad morgásokat váltott ki a másikból. Ahol értem, simogattam Bellát, közben figyeltem, hogy ne nehezedjek rá. Izmaim meg-megfeszültek a kéjtől. A határ egyre csak közeledett felém, a foltok fokozatosan kiélesedtek előttem. Bella belemart az egyik párnába, míg a másik keze a hátamon keresett fogódzkodott. A szupernova-robbanás másodpercek alatt ért el bennünket, megfeszített háttal, ordítva adtam tudtul a kielégülésemet. A gyönyör végigszántott a gerincemen, és a férfiasságomba összpontosította minden erejét. Azt hittem ennél jobban már nem veszthetem el a fejem, de mikor megéreztem az alattam sikoltozó és vergődő Bellát, amint az orgazmusa miatt lüktetni kezd nőiessége, remegve engedtem el magam és csapódtam a határ falába. Úgy éreztem, hogy végre haza érkeztem. Rátaláltam a megnyugvásra.

- Jól vagy? – simogattam elbűvölve haját, ahogy normalizálta levegővételeit. Mellé feküdtem és figyeltem pillája rezgéseit.
- Azt hiszem, vennünk kellene egy ágyat – kuncogott fel jóízűen. - Ha felidegesítelek, mindig ilyen édes lesz utána a kibékülés? Csak mert akkor minden nap veszekedni akarok veled – nyitotta fel szemhéjait és cinkosan rám tekintett.
- Annál is jobb, mint képzelnéd – csókoltam bele nyakhajlatába, hogy kicsiholjak belőle egy remegést.
- Akkor jó sok ruhára lesz szükségünk az elkövetkezendő örökkévalósághoz – nézett a padlón fekvő, széttépett rongyokra.
- Majd Alice gondoskodik róla, hiába nem változunk, ő szereti a folyamatos MEGÚJULÁST – csókoltam homlokon és magamhoz húztam, hogy érezzem az egyetlen nőt a mellkasomon, akit mindig is szeretni fogok!

39. fejezet

2010-09-13T18:42:00.001+02:00

Sziasztok. Ma van Isabella Swan születésnapja, szóval sok boldog (hányadik?) születésnapot neki! :D Az előző fejezethez elég kevés kommentet kaptam, remélem ide azért többet írtok :) Ezt a fejit mindenkinek ajánlom, akinek már most leszívta az agyát az iskola xP Lélekben veletek vagyok! Jó olvasást ;) Tia

Feladatok

Az esőcseppek szorosan nyomódtak neki az üveglapnak. A késői levegő megtöltötte tüdőmet a vadállatok mennyei illatával, ahogy a félig nyitott ablakon kitekintettem. Az emberek kihaltak az utakról a felhőszakadás legkisebb jeleit észrevéve. Néha mókás őket figyelni: futkároznak, sikítoznak, mások morognak, és átkozódnak. Mindenkiből más érzéseket vált ki az eső. Régen áldásnak gondoltam, de mára már egyetértek az emberekkel. Baljóslatú az eljövetele, ott lappang benne a gonosz, aki vár a támadásra, az égzengető hangzavarra. Ahogy végigcikáz az égbolton az első villám a sötétséget megvilágítva. Egy pillanatra, mintha reflektor figyelmeztetne a veszélyre, majd ugyan olyan gyorsan el is hal. Nem ad több támpontot a menekülésre, belehatol az elmédbe, hogy a félelmeidet megkétszerezze. Ahogy azt velem tette az ominózus napon. Bebizonyította, ha mi, vámpírok állandóak és változatlanok is vagyunk, van gyenge pontunk, ami a kellő időpontban trükkösen kijátszható.

Csak a gyors reakciómnak köszönhettem, hogy a megfelelő háznál irányjelzés nélkül, a füvön csúszó gumikkal lefékeztem az autómmal. Nem igazán érzékeltem a külvilágot magam körül, ködösek voltak a gondolataim Bella tegnapi szökési kísérlete miatt. Alice alig egy óra alatt másította meg elhatározását, de nem igazán nyugodtam le ezek után sem. A Jasperrel közös szobájukban beszélték át az éjszakát, míg én a kanapémon feküdtem lehunyt szemekkel és Alice gondolatain keresztül Bellát méregettem. Az arcáról a fájdalom letörölhetetlenné vált, mikor megtudta, a nagymamáját soha többé nem láthatja. A homlokán húzódó redő némán gyászolta a múltat, mert tudat alatt értette, nincs reset gomb, ez már helyreállíthatatlan. S bár jól tudtam szükségszerű volt ezt a döntést meghoznunk, mégis rossz érzéssel töltött el a tudat, hogy most itt vagyok. Az autómból kiszállva lassú léptekkel megindultam az ajtó felé. A hajamon végigcsorogtak a megduzzadt cseppek, amik lefolytak arcélemen, és a földön szereztek végleges menedéket. A bejárathoz érve kettőt kopogtam lehajtott fejjel, próbáltam a maszkot magamon tartani. Jó színésznek tartottam magam eddig, de van, mikor az előadó bizalma is meging a tudásában. Most én is valami ilyenen eshettem át.
- Fiam – suttogta a megtört női hang az ajtót résnyire kinyitva. A ráncok összefutottak az arcán, a néma kérdéstől, hogy honnan jutott a tudomásomra a tragédia. Ha tudná az igazságot, meggyőződésem nem beszélne ilyen nyugodt hangnemben velem.
- Jó napot. Elnézést a zavarásért, de – akadtam el mondat közepén. De mi? Mit tudnék mondani neki, amivel megnyugtathatnám? Mert kétségtelenül az igazságról hallgatnom kell, akárhogy is akar kitörni belőlem.
- Te sosem zavarsz, kerülj beljebb – tárta ki az ajtót előttem, ezzel megtörve a feszengésemet. A lépcsőfeljáróig sétáltam, majd a korlátra fektettem a kezem, hogy találjak valami szilárdat magam körül, amibe kapaszkodhatok.
- Nem szeretném sokáig az idejét vesztegetni – néztem bele a szürke szemekbe megértőn. Annyi sorscsapás érte a családot mostanában, ami Bellán és az előttem álló hölgyön is megmutatkozott. A fekete ruha kisimultan kapaszkodott viselőjébe, a halovány arc pedig némán tűrte a rá akaszkodást.
- Honnan tudtad meg? – kérdezte inkább kíváncsian, semmint haragosan.
- Kis város ez asszonyom, tele információra szomjazó személyekkel – álltam tekintetét szemrebbenés nélkül. Legalább a halhatatlanságnak egy pozitív tulajdonságát fel tudtam sorolni. Jó hazudozók vagyunk, amit az égvilágon senki nem vesz észre.
- Még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy az unokám is autóbaleset áldozata lett – szorongatta görcsösen zsebkendőjét a sírás határán állva. Nem sok hiányzott, hogy sírógörcsöt kapjon és összeomoljon a nagy teher alatt.
- Ahogy én sem. Ha tudtam volna, hogy hozzánk tart éppen… – húzódtam összébb a lelkiismeret-furdalásomat érzékelve. Valószínűleg azt hitte, hogy sokkos vagyok a tudomásomra jutott balesetről és vigasztalóan mellém lépve átölelt. Én viszont a bennem égő bűntudattól éreztem magam ramatyul. Elvettem tőle az utolsó szeretjét, így végképp magányossá téve hátralévő éveit.
- Bár visszacsinálhatnám – bukott ki belőlem.
- Az jó lenne – engedett el és pityeregve törölte a kendőbe szemeit. – Olyan fagyos vagy gyermekem. Csak nem meghűltél?
- Hideg van odakint – vontam meg a vállam.
- Hozok takarót és törülközőt – mozdult meg végignézve összetapadt, kócos hajamon és kabátomon.
- Nem kell, inkább üljön le és pihenjen – fogtam meg a kezét és a kanapéja felé nógattam. Úgy tűnik Bella családjában jócskán megtalálható ez a génhiba, az önzetlenség sodorja mindannyiukat veszélybe. Arról viszont gondoskodom, hogy soha ne kelljen semmit se mellőznie.
- Olyan jó voltál hozzá, bárcsak ti örökké együtt… - csuklott el a hangja. A ráncok keringőzve összefutottak arccsontján, hogy aztán két könnycseppel gazdagítsa az öregedő bőrt.
- Örökre együtt legyünk Bellával… – ismételtem meg magamban befejezetlen mondatát, a kezét lágyan megszorítva. Én ugyan így vágytam erre, de van mikor az álom és a valóság nem akar találkozni, mert más sors rendeltetett. – Bárcsak – suttogtam a kezéről lehúzva jéghideg tenyeremet és felálltam mellőle. Még nem végeztem be a feladatomat, amiért ide jöttem. Vagyis félig igen, Lisa nagyit kellett megvigasztalnom. A valódi ok mégis az ajtón kopogtatott.
- Márk az – törölte ki szeméből az árulkodó cseppeket.
- Majd én kinyitom, úgy is menni készültem. Ha bármiben segíthetek, hívjon fel – csókoltam neki kezet, mint emberi életemben az asszonyoknak, vagy fiatalabb hölgyeknek.
- Aranyos vagy – erőltetett magára egy félmosolyt, ami inkább grimasszá torzult.

- Uraim – bólintottam az ajtóban ácsorgó férfiaknak.
- Edward – kerekedtek el Hugh szemei a félelemtől. Nagy hatást gyakorolhatott rá Emmett, ha a puszta jelenlétemtől ennyire megijedt. Kíváncsi lennék arra a beszélgetésre, amit közvetlenül Tanya távozása után megejtettek. Én akkor Bellával töltöttem minden egyes percemet, így nem foglalkoztam különösebben ezzel az árulóval. De ami késik, az nem múlik!
- Örvendek a találkozásnak, Lisa a nappaliban van – álltam el útjából, hogy bemehessen szeretett nőjéhez. – A-a. Veled nem végeztem – kaptam el vállánál fogva és kipenderítettem a tornácra.
- Mit akartok még? – kérdezte halálra vált arccal, mikor becsuktam magunk mögött az ajtót.
- Még? – röhögtem fel eszelősen, mint akinek végleg elmentek otthonról. – Mit akarunk még? Megölted a szerelmemet, és erre annyit tudsz csak kinyögni, hogy mit akarunk tőled? Mert hidd el, nem akarod azt az opciót megtapasztalni, amit én veled kezdenék. Haleledelként árusítanálak a piacon – köptem a képébe veszedelmesen szavaimat. Hangosan, mégis szárazon nyelt vibráló szemeimbe nézve. Most a vámpír beszélt belőlem, és nagyon viszketett a tenyerem, hogy egy igazit rásózzak. – Intézd el az öröklési papírokat a lehető leghamarabb. Lisának szüksége van a pénzre. És ha megkérhetlek, utána tűnj el az életéből, nincs egy ilyen senkiházira szüksége, mint amilyen te vagy. Felfogtad? – vetettem be a vámpírok egyik titkos fegyverét, az elbájolást tudatlanul. A lábai remegtek gyilkos tekintetem láttán, a levegőt nehézkesen vette. Kontrollálatlan voltam ebben az állapotban, ezért gyorsan eleresztettem a szemeimmel, mielőtt nagyobb kárt tennék benne, vagy a ház falában.
- I-igen – felelte sokkosan a tartóoszlopig hátrálva. Olyan szánalmas volt, hogy csak sajnálni tudtam.
- Rajtad tartom a szemem – sétáltam el mellette emelt fővel. Bármekkora szörnyeteg is vagyok, a csalók, hazugok, kétszínűek nem jobbak nálam. A kocsimba beszálltam és csikorgó gumikkal az útra tolattam a helyes irányba kormányozva Volvómat. Első feladat kipipálva, most jöhet a keményebb dió…

- Épp időben érkeztél – köszöntött Carlisle, és a nappaliban ülő farkasok felé terelt.
- Nem hamarkodtátok el – figyeltem meg az öt rézbőrű indiánt. A Jacob mellett ülő hangosan felhorkant. Feszélyezve érezte magát, de bármelyik pillanatban készen állt a harcra, hogy elpusztítson minket, vérszívókat. Temperamentumos volt, az az igazi könnyen hergelhető típus. Alfája egy „maradj nyugton” pillantást lövellt felé.
- Most hogy így összegyűltünk, akár kezdhetnénk is – ült le Carlisle Esme mellé a kanapéra. A többiek a fotelokban foglaltak helyett, míg velünk szemben a vérfarkasok próbáltak egymás mellett megférni. Elég nehéz feladat volt, tekintve, hogy mekkorák. Én apám mögött álltam meg és onnan követtem nyomon az eseményeket.
- Bellát nem kívánjátok az emeletről leinvitálni? – nézett szúrósan rám, egyfajta gúnnyal a hangjában.
- Arra semmi szükség – vágtam közbe mereven.
- Jake – fogta le tanonca mellkasát Sam, mielőtt olyanba ártaná magát, ami harccá fajulhat. Ő volt a legérettebb és előrelátóbb, de ez egy vezetőtől elvárható. – Igaz a hír, miszerint Bellából vámpírt csináltatok? – kérdezte megfontoltan, még csak az arca sem rezdült meg, ahogy apámra pillantott.
- Igen, sajnálatos módon. De szeretném leszögezni, hogy nem mi tettük, ahogy arról Jacob korábban már értesített titeket. Egy elborult elméjű vámpír tette, akit a történtek után azonnal kitagadtunk a család barátai közül és az útjára bocsátottunk. Soha többé nem teszi be a lábát ebbe a városba.
- Nem volt jogotok elengedni, ő egy gyilkos – szólt közbe az egyik farkas feldúltan. – Ránk kellett volna őt bíznotok.
- Hogy aztán megöljétek? – horkant fel Emmett mély hangján.
- Senkinek nem jár halálbüntetés, függetlenül attól, hogy gyilkos. Nem volt beszámítható állapotban, mikor megtette. A családja gondozására bíztuk, ők majd segítenek abban, hogy a helyes útra visszatérjen – szólalt meg Carlisle-ból az orvos. Nagyon diplomatikusan, és összeszedetten beszélt, mégsem győzte meg igazán őket.
- Ebben egyáltalán nem lehetünk biztosak – rázta meg az alfa a fejét. Élénken gondolkodott a büntetésünkön, amiért felrúgtuk az egyezség ránk eső felét. Vámpírrá változtattunk egy embert, ha nem is közvetlenül mi, de a vendégeink érkezésével rábólintottunk arra, hogy a mi felelősségünk kordában tartani őket. – Adjátok át nekünk a lányt, Bellát – vert ki az elmélkedésből a határozott hang.
- Tessék? – kérdeztünk rá egyszerre Jacobbal. A szemeibe nézve láttam a meglepettséget és még valamit. Félelmet? Nem, az inkább hozzám tartozott.
- Nem beszámítható, hiszen egy újszülött – mondta ki az okot, ami erre a döntésre késztette. Egy hatalmas, szobát betöltő morgás szökött ki fel a torkomon és végig sem gondolva a dolgokat cselekedtem. Carlisle fölött ösztönösen átugrottam, egyenesen Samre vetve magam, csakhogy Emmett mellkasomnál fogva arrébb lökött. Átkoztam, amiért közbelépett, és akár még neki is támadtam volna, ha nem enged a gyarló farkasok közelébe.
„Sajnálom tesó, szeretem a harcot, de ennél még jobban szeretek élni és a családomat biztonságban látni. Melletted állok, Bellát nem engedjük át. Csak nyugodj meg” – állt előttem vadász pózban, a reakciómat várva.
- Soha – szűköltek össze szemeim az alfát nézve. A falkája remegett, ez jelentette az átváltozás első jeleit. Közel álltak hozzá, de vezetőjük nem tett semmit, csak csendesen figyelt.
- Szerintem találhatunk más megoldást is, de a lányomat nem adom nektek – keményedett meg Carlisle hangja én pedig hevesen bólogatni kezdtem.
- Szerintem is – szólalt meg Jacob, mire hátrahőköltem. Nem gondoltam volna, hogy a mi oldalunkra áll.
- Nem bízol meg az ítélőképességemben? – kérdezte Sam még mindig nyugodtan, de már lehetett látni, hogy az állarca nem sokáig képes ezt a kiegyensúlyozottságot felénk sugározni.
- A jó vezető olyan, aki nem a saját feje után megy, hanem meghallgatja a többiek gondolatait. A jó vezető odafigyel, hogy mindig a lehető legjobb döntéseket hozza. Feleslegesen nem nyit a harc felé, és ezért a csapata is elismeri. És ha ezeket a vezér betartja, falkája hálából feltétel nélkül megbízik benne – nézett mélyen alfája szemébe. Be kell ismernem ezzel nagyot nőtt a szememben. Kiállt az igazáért és nem hunyászkodott meg, ahogy a mellette ülők tették.
- Akkor miért nem fogadtad el a vezetést, mikor megkérdeztem? Mert úgy látom, élvezed az irányítást.
- Mert… még nem állok készen a feladatra – nyelt egyet időhúzásként, míg a gondolatait összeszedte - Én csak azt akartam mondani ezzel, hogy nem csak nekünk kell tanulnunk, hanem neked is. Olykor az érem másik oldalát is figyelembe kell vennünk és nem felelőtlenül döntenünk.
- A helyemben te mit tennél? Vállalnád a kockázatot, és szabadon hagynál egy vámpírt, aki nincs tisztában a képességeivel?
- Igen – csengett erélyesen hangja. – Nincs egyedül. Hét vámpír vigyáz rá a nap huszonnégy órájában, akik bármit megtennének azért, hogy ne essen bántódása senkinek. Nemde? – vetett ránk egy bizalmatlan pillantást. Ezt az egészet nem a mi védelmünkért csinálta, nem hitt bennünk, de mindent elkövetett Bella túléléséért.
- Ha így látod… - tartott Sam kis szünetet a feszültség fokozása érdekében – akkor rendben van – kelt fel és az ajtó irányába indult.
- Tessék, csak így rábólintasz? – kérdezte, talán a Paulnak nevezett, forrófejű farkas fiú. A nagy gondolatáramlásban nem igazán sikerült kivennem a fontos információkat.
- Jacob megbízik a sápadt arcúakban, csak aztán ne keljen csalódnunk – szűkítette össze szemeit a családomon végignézve, majd rajtam állapodott meg tekintetével. – De a következő hiba után nem leszünk ilyen kegyesek – fordult meg és intett a többieknek, hogy kövessék. Egyedül Jacob hezitált egy helyben állva.
- Beszélhetnék vele? – intett a lépcső felé, ahol Bella várt kitágult, vörös szemekkel. Észre sem vettem, hogy leselkedik. Olyan halkan járkált a házban és még a gondolatait is elrejtette előlem, pedig mennyire könnyebb lenne úgy minden…
- Csak óvatosan, elég labilis – figyelmeztette apám, de őt nem érdekelte. Pár szökkenéssel Bella előtt állt és karon ragadta, hogy ne ennyi vámpír előtt búcsúzzon el tőle. Most vettem csak észre, hogy még mindig támadó pózban állok, ezért egytized másodperc alatt kihúztam magam és Emmett vállába bokszoltam játékosan.
- Ha még egyszer közbeavatkozol, megjárod – húztam mosolyra ajkamat és lazán megveregettem a hátát.
- Azt szokták mondani, hogy te vagy az érettebb. De látom ez nem igaz, ha Belláról van szó – mosolygott pimaszul.

- Örülök, hogy végül szerencsés véget ért ez a kis találkozó – ült le mellém pár perc múlva Esme és gyengéden átölelt.
- Ha Jacob nem lenne, akkor most takaríthatnánk a kutyák piszkát, amit hátrahagytak volna a csata hevében – ölelte át Emmett Rose-t és bohókás táncba kezdtek. A szépség és a szörnyeteg – ingattam meg fejemet, majd a lépcső felé néztem ahol Jake jött le lassú léptekkel.
- Most jössz nekem egyel – függesztette rám tekintetét és már ment is az ajtó irányába.
- Jake? Várj – ugrottam fel és utána iramodtam. Kérdő tekintetét látva megszólaltam. - Köszönöm
- Nem miattad tettem.
- Tudom, de azért még köszönöm – nyújtottam felé a kezemet, amit kétkedőn viszonzott.
- Készülj fel, mert a következő életemben az enyém lesz Bella – biccentett családomnak, majd átváltozott farkassá és a szájában tartott ruhadarabbal eltűnt a szemünk elől...

A következő napok feszülten teltek el. Bella sosem maradt velem kettesben, kerülte a társaságom. Még csak hozzám sem szólt. Magába burkolózott, és a szívéhez szükséges kulcsot kizárólag Alice-nek adta oda, akiben megbízott. Tegnap elmentem vadászni, de Bella hiánya miatt még a puma sem ízlett. Mert amikor megcsókolt, valósággal újra embernek éreztem magam, melegséget éreztem a szívemben. De mit tehetnék azzal a nővel, aki már nem érez szerelmet irántam? Ő az én szökött rabom, aki nem hever többé a lábam előtt. Nem boldogít többé már zamatos ajkaival, pont ezért a legelviselhetetlenebb a hiánya, mert hiába van mellettem, mikor tudom, hogy nem lehet az enyém. De eldöntöttem, hogy teszek még egy utolsó kísérletet. Ha nemet mond, egy időre külön válok a családtól, mert nem bírnám végignézni, ahogy más férfi karjaiba omlana. A megfelelő időt kivárva felkeltem az ágyamról és gyorsan átsuhantam Alice szobájához. Bellát húgom kis időre magára hagyta, lehet látta a szándékaimat, nem tudhattam.
- Nem bírom tovább! Beszélnünk kell! – rontottam be kopogás nélkül a szobába, ahol elém tárult a nem mindennapi látvány...

38. fejezet

2010-09-06T14:55:00.003+02:00

Halihó. Úgy döntöttem felteszem az új fejezetet, komihatár ide vagy oda. Nem akarom azokat szívatni, akik veszik a fáradságot és írnak nekem pár sort. A múltkori fekete dizit lecseréltem, mert meguntam a komorságát. A fejezetet sikerült Puszmóval is kijavíttatnom, szóval jó olvasást hozzá. Puszi.

Tudatlanság

- Mi? Nem mehetsz el – követtem könnyedén vámpírgyorsaságát. Hiába volt újszülött, a családban én vagyok a leggyorsabb futó és ezen nem most szándékoztam változtatni.
- Eressz el, Edward… - szegezte rám tekintetét kérlelőn. A vibrálást most is éreztem kettőnk között, majd elvette az eszemet. Mégsem engedtem vörös szemeinek, amik bilincsbe vertek. Uralkodtam magamon, megtagadva férfiasságomnak a pulzálást. A kék színű szakadt ruha, ahogy a selymes bőrre tapadt és a kezünk súrlódása, feltüzelték a vágyaimat. Tudtam, ő is ilyen intenzíven érzi, csak ellenáll a köztünk húzódó áramlatnak. A bőre hidegebb volt, mint emberként, mégis jobban izzott a tenyerem fogságában karcsú karja.
- Különben? – tereltem vissza figyelmemet a megfelelő mederbe. Szédítő szépsége rabul ejtett, de a bámészkodásnak nem most volt itt az ideje. Nem, amikor el akart hagyni. Száján fájdalom játszott, amíg szét nem nyitotta a csókra éhező vöröslő ajkait.
- Ne nehezítsd meg, kérlek – simított végig tenyeremen, ami tehetetlenül engedett ujjbegyei erőtlen nyomásának.
- Miért csinálod ezt? – kúszott vissza a gyötrődés arcomra. Azt hittem, minden rendeződik, ha magához tér. Fellélegezhetek, és új fejezetet nyithatunk, egy boldogabb folytatással. Csakhogy Bella mindig is előnyben részesítette a fordított gondolkodást. Ez most sem volt másként és még az okát sem értettem. Mitől változott meg alig pár perc leforgása alatt? Legalább most befogadhatna az elméjébe, hogy hallhassam. Istenem, mit meg nem adnék érte…
- Mennem kell – ismételte meg szófukaron.
- Ne hagyj el! – szólaltam meg síron túli hangon. Mintha a szavak nem is az én számból hangzanának, hanem a lelkem üzenne, ami egy évtizede elhagyta testemet. Itt hagyott holtan, örök kárhozatra ítélve fizikai valóm. A kétségbeesés eluralkodott rajtam, bármit megtettem volna, ha ez jobb belátásra bírja Bellát. A lábai előtt heverek, és úgy könyörgök, ha ezt akarja. Még a holdat is neki ígérem, – a napot nem mertem, az már az én emberfeletti erőmet is felülmúlja – csak ne hagyjon el. Maradjon velem örökre.
- Én nem vagyok elég jó neked. Neked jobb jár – csuklott el a hangja. Mágnesként vonzó szemei végleg útjukra bocsátottak. Lábaim csődöt mondva csuklottak össze az eső áztatta fűbe borulva. Az alkonyat első jelei megjelentek a horizontot betöltve. Ő már tudott a vesztemről, előtte nem bírtam erősnek látszani. A szemeimet behunytam fáradtan, a harcot feladva. Majd’ százévnyi cölibátus, százévnyi szenvedés után egy pillanatra felgyúlt az égbolton a legtündöklőbb, legszikrázóbb csillag, s értelmet nyert életem, de a végzet kapzsin mégis visszakövetelte tőlem. Ilyen ez a lét, ez a sors, amit megszerezni kívánsz, röhögve visszalop.
- Miért? – kiabáltam rekedten a nyirkos hidegbe megviselt arccal. Az ordításom felrázta a közeli madarakat, akik csipogva hagyták el fészküket. A fák védekezve nyerték el hangomat, de ekkora érzelemhullám még nekik sem sikerülhetett. Visszhangom elkeseredetten követelte a választ. – Miért, MIÉRT, mintha egy idióta költői kérdés lenne. De nem az volt, ez egy valóságos, megtört kérdés volt, amire vártam a feleletet.

- Bolond vagy, neked jobb járna! – mosolyogtam jót eltökélt arcán, ami mélyen belefúródott íriszeimbe, hogy fenntartsa a kapcsolatot közöttünk. S bár a szemeim igazan ragyogtak, derültségem színjáték volt. Egy színdarab, aminek őszintének kell tűnnie ahhoz, hogy megnyerje a néző egyetértését.
- Nekem csak te kellesz, nem érdekel más. Rád van szükségem - beszélt magabiztosan, hol ott lábai botladoztak a földön.

A saját szavaimmal csalt tőrbe – döbbentem rá. A remény egy apró szikrája újraéledt bennem. Szívemet melengetve visszatért belém, ha gyengélkedve is. Azért tette, hogy megóvjon magától. Amiért én tettem vele. Utána kell mennem – döntöttem el a talpamra ugorva. A levegőbe szimatoltam illata után kutatva. A frézia és a levendula kettőséhez párosult Bellához egy új aroma, ami az egészet megbolondította. Vámpírrá válásával – ahogy az ereje vagy a gyorsasága, - az illata is megváltozott. De nem rossz értelemben, ugyanolyan balzsamos és édes illatú volt. Pusztán a csábító és zamatos vére ízét átvette egy harmonikusabb, mégis erőteljesebb aroma. Ezt az illathármast követtem most elbódult aggyal, mélyen belélegezve. A pár percnyi előnyét a lehető legkisebbre akartam csökkenteni. Könnyen követhető nyomai segítették az előrejutásomat, ameddig egy negyedik, bűzös szag utamat nem keresztezte. A morgó hang utat tört magának gégémet megrezegtetve. Ez a taknyos addig nem nyugszik, míg háromlábú, sánta kutyát nem gyártok belőle. Ha csak egy ujjal is hozzáért Bellához, Isten legyen a tanúm rá, de én nem kegyelmezek neki. Már így is elég toleráns voltam vele és a kis falkájával.

Mind Bella, mind Jacob nyomai egy tisztás felé vezettek. Ha összecsapásra kerülne a sor, akkor az én munkámat megkönnyítené, de egy újszülöttet csak összezavarna a nyílt terep. A stratégia náluk szóba sem jöhet, az ösztönök vezérlik az újakat. Tudom, mert kezdetben én is ilyen voltam. Jacob gondolatai tele voltak feszültséggel és megvetéssel. Bella vörös szemeibe nézve megrándult az állkapcsa a morgástól, izmai mocorogva fogták vissza a benne nyugvó állatot. Képes lett volna a fejét a nyakától elválasztani, ha a kelleténél gyorsabban mozdul meg. Magába fordult és elhatározta, bármi is legyen, a falka és La Push védelme mindenek felett áll, ha őt el is kell veszítenie. Gyűlölt és megvetett minket, amiért az egyetlen nőt, aki iránt gyengébb érzelmeket táplált, egy szörnyeteggé változtattuk. És ezzel a szívéből is kitörölte mindörökre, mert a sátán fattyának nem szolgálhat a halálon kívül semmivel. A bűntudat egy újabb hulláma maga alá gyűrt. Minden bizonnyal Jacob mellett jobb sorsa lehetett volna, sokkal boldogabb élettel. De az egészet egy legyintéssel félresöpörtem, el az elmémből. Mert hiába hittem abban, hogy Jacob a maga módján megvédené Bellát a veszélyektől, ezt vámpírként már nem garantálhatja, nem teheti meg. Ha már Bella lelkét nem tudtam megvédeni a kapzsi kullancstól, az a legkevesebb, hogy az örökkévalóságig védelmezzem.
- Hagyd őt békén! – léptem ki a fák közül és összesen öt lépéssel átszeltem a Bella és köztem tátongó űrt. Jacob emberi alakjában méregette bosszús arccal Bellát. Az undor jól kivehetővé vált arcán, fintorgását nem bírta megállni.
- Büdös vérszívóvá változtattad? – torzult el a szája a számára visszataszító illatunktól. – Kezdetektől fogva ez volt a terved igaz? Legalább ízlett a vére, megérte? – üvöltötte a képembe, magából kikelve.
- Ne sértegess korcs. Törődj inkább a magad dolgával és húzz vissza a kutyaóladba.
- Ne bosszants fel, mert apró darabokra téplek és a tűzbe doblak. És hidd el, minden egyes másodpercét kiélvezem majd – villogtak ki szemfogai mosolyogva. A végső összeomlás és az elmeháborodottság határán tajtékzott a dühtől. Ő maga sem tudta, hogy mit tenne legszívesebben Bellával, de az én halálomat attól még boldogan tervezgette.
- Menj haza – kértem az összes előítéletemet félretéve. Az elméje zavart volt az új információktól, ilyen állapotban komoly sérüléseket tehet magában.
- Hogy aztán egy jót röhöghess rajtam vele? – mutatott Bellára, aki szobormereven állt Jacob arcát figyelemmel kísérve. Nem adott ki magából hangokat, nem pislogott, csak állt és figyelt.
- Nem áll szándékunkban téged kinevetni, sajnáljuk, hogy így kellett megtudnod, de… – kezdtem bele, de ő közbe avatkozott.
- A szerződés ezzel érvényét vesztette, csak, hogy tudd – rázkódott meg az elfojtott dühtől, majd vérfarkas formát öltött.
- Tessék? Ezt nem teheted – kaptam el bundáját és megperdítettem a földre nyomva. Fogai csattogva közelítettek felém, de a nyakánál megtartva leállítottam a támadást. Addig nem engedhetem el, amíg teljes egészében, tiszta fejjel nem látja a történteket. – Figyelj rám, nem akarlak bántani… - futottam neki az újabb próbálkozásnak, hogy megértessem vele az egészet, de a kuncogó szerű prüszkölése megállított. Egyenesen a szemembe röhögött.
„Akkor erről lekéstél, mert már megtetted” – felelte nekem gondolatban. - „Elvetted őt tőlem.”
- A saját döntése volt!
- „Oh, szóval már nem is tagadod mekkora egy szemétláda vagy.”
- Nem most van itt az ideje az erkölcsi témák feszegetésére – engedtem ujjaim nyomásán, amik nyakába martak.
- „Akkor mikor? Amikor már az egész város vámpírokkal lesz telítve?” – köpte gondolatban a szavakat és egy rémképet tárt elém. Fosztogatás, rablások, különös halálesetek, amiket fajtámbeliek követnek el. – „Ez a terved, hogy így nézzen ki ez a hely?
- Nem mi tettük – erőltettem magamra higgadtságot. Azzal csak rontanék a helyzeten, ha látná, mennyire bosszant a fantáziálása, amiben Forks az újszülött vámpírok paradicsomává válna. – A család egyik barátja tette…
„Kedves barátaitok vannak, mondhatom”.
- Megpróbálnád végighallgatni a mondandóm és nem minden egyes mondatomhoz kommentárokat fűzni?
Apró fejkörzése után nekiálltam immáron nem tudom hányadjára, összeszedetten és tömören beszélni.
- Csak VOLT barát – hangsúlyoztam ki, hogy ráébredjen ezek után köztünk semmi helye nincs annak a dögnek – nem öltük meg, mert nem akartunk vérrontást, pedig épp úgy vágytam rá, mint te az én bőrömre, ha nem még jobban. Visszament a városába, és ha van egy csöppnyi esze, akkor ott is marad a saját érdekében.
Merengtem el egy pillanatra Jacobot végleg eleresztve.
„Ez akkor sem változtat a tényeken, hogy egy ember vére szárad egyikőtök kezén. A vérszívók már csak ilyenek. Akkor mutatják ki a foga fehérjüket, mikor nem számít rá az ember. Az ereidbe vájja magát és addig szívja az áldozatát, amíg abból kihuny az élet szikrája.”
- Befejezted? – pillantottam rá összeszűkült szempárral. A papolására semmi szükségem nem volt.
„Én igen, de ehhez az alfámnak még jó pár szava lesz” – kelt fel a földről elégedetten. Farkával a koszt egy szempillantás alatt letörölte.
- Várni fogjuk a házunkban, de engedelmeddel most hazavinném Bellát – néztem kedvesemre, aki még mindig abban a ledermedt pózban állt. Ha nem tudnám, hogy a vámpírok nem képesek sokkos állapotba kerülni, akkor minden bizonnyal Carlisle-ig szaladnék segítségért. De így csak oda léptem hozzá és lágyan megérintettem.
- Bella, minden megoldódik – fogtam meg kezét, ami satuként zárult körém. A kétségbeesés kiült arcára. – Jól érzed magad?
Válasza egy apró fejrázás volt, de a szemeimbe nem volt képes belenézni, helyette Jacob távolodó alakját követte nyomon.
- Meg fog bocsátani - csillapítottam nyughatatlan bűntudatát.
- Nem, nem fog – tépte ki karját az enyémből és lehajtotta a fejét, mint aki feladta és elege van a folytonos csatározásból. Meg tudtam érteni, túl sok volt neki ez az egész fél nap leforgása alatt. Kezelhetetlen vérszomj, újdonságok tömkelege, a legjobb barátja elvesztése. Bár azt mondhattam volna, hogy ez egyszer véget ér és csak az első hónapok ilyen szörnyűek. De nem tudtam a szemébe hazudni. Ebből a körforgásból nincs kiút.
„Ne engedd, hogy elmenjen” – hallottam meg húgom gondolatait. A közelben ólálkodott, ugrásra várva. Csak nem egy újabb látomása volt? – feszítettem meg izmaimat mindenre felkészülve.
- Menjünk haza – terítettem rá a zakómat, ami nagy sajnálatomra eltakarta szemeim elől a formás idomok további felderítését.
- Nekem nincs többé otthonom – görgetett arrébb a lábával egy homokbuckát. Hátközépig érő hullámos haja eltakarta előlem az arcát, így nem láthattam, hogy mennyire érinti rosszul.
„Gyerünk Edward, győzd meg. Még mindig nem változott a döntése, itt fog hagyni…”
Sürgető szavai hallatán felmordultam. Azzal nem sokat segít, ha az orrom alá dörgöli, hogy Bella bármelyik pillanatban lelécelhet.
- Bella neked mellettünk van a helyed. Egy vagy közülünk, össze kell tartanunk – tettem kísérletet az észérvek alátámasztására, a lábai elé borulás helyett. Mára épp elég dráma jutott ki neki.
- Én más vagyok, mint ti – suttogta lehangoltan. Kérdőn felhúztam a szemöldökömet, nem álltak össze értelmes mondattá szavai. Az ő lelke tisztább volt az enyémnél, ha erre célzott, de minél hamarabb elfogadja a tényt, hogy vámpír, annál gyorsabban lehet túl a vérszomján.
- Kérlek Bella, gyere vissza és beszéljük meg – próbáltam rábeszélni, de megkeményedett arcán látszott az elhatározás. Úgy tűnt, szükséges a legutolsó aduásszal élnem, amit más körülmények között nem használnék. De a mondást ismerve, - szerelemben minden megengedett – csupán enyhe bűntudatom támadt az érzelmi zsarolásért – Ha itt hagysz minket, abba belepusztulok. Olyan, mintha mosolyogva beleegyeznél az öngyilkosságomba. Nem hagyhatsz el most, mikor ráébredtem, mennyire fontos vagy az életemben, mert én Bella tiszta szívemből, és visszavonhatatlanul be…
- Halihó – csilingelt Alice gyöngyöző kacaja, szavamba vágva. Gyilkos pillantással üdvözöltem, ennél rosszabbkor készakarva sem avatkozhatott volna közbe.
- Mit csinálsz itt? – morogtam rá suttogva, az indulat jeleit arcomon kimutatva. Épp szint vallanék a nőnek, akit szeretek, erre ő mit csinál? Betipeg a magánszférámba és összekuszál mindent.
- „Ne nézz így rám. Egyedül semmire sem mentél volna, ha nem avatkozom közbe. Halálra rémültem, amikor alig fél perce elhomályosodott a jövőtök, megjegyzem a tied el is tűnt. – rakta gondolatban csípőre a kezét és ingatta a fejét dühösen. – „Bella még vacillált egy sort, de ő is meghozta a döntést, itt hagy minket. Szóval fogd vissza magad és később állj bosszút, mert most Bellát hazaviszem, és a fejébe verek némi értelmet.
- Megértem az ellenállásod. Megértem, hogy zavart vagy – fordult Bellához és egyre közelebb lépkedett hozzá, ezzel magamra hagyva. Mi voltunk a két véglet, míg Alice a hírvivő. Rá voltunk utalva, hogy mit miként rendeződik a kapcsolatunk. Alice hangja kis idő után visszatérített a réthez, ahol rendezett arcvonással álltam, ködként gomolygó elmémmel - Az elején ugyan ezt éltem át, de én még a nevemmel sem voltam tisztában. Képzelheted milyen volt egy elmegyógyintézetben ébredni a képességem miatt. Mindenki bolondnak tartott, a szüleim lemondtak rólam – suttogta csüggedten. Bella nagyra nyílt szemekkel hallgatta. Erről az oldaláról még nem ismerte a húgomat. Elismeréssel figyeltem Alice-t, ő mindvégig erős maradt és egyetlen ártatlan lelket sem ontott ki - És bárhogy fájt, végül elfogadtam, hogy nem az vagyok, aki voltam. Többé nem volt jogom az emberek között maradni ekkora vérszomjjal. Mi vámpírok vagyunk Bella, még ha képtelen is vagy elfogadni és saját magadnak beismerni.
- Tudom, hogy mi vagyok. Csak a szemembe kell nézned. Látod milyen vörös, mennyire rideg a tekintetem? – rázta meg a zokogás és én rádöbbenhettem, hogy mekkora tuskó voltam. Mindvégig ez volt a baja, a szemszíne zavarta. Nekem ez annyira megszokott volt az újszülötteknél, hogy észre sem vettem és nem mentem elébe a problémának. Kettőt léptem Bella felé megrendülten, mint akinek halvány dunsztja nincs, mit kellene tennie, míg Alice meg nem előzött bizonytalanságomban és átfogta a reszkető vállakat.
- CSSS – ringatta a karjaiba zárva.
„Menj vissza a házba. Bellának szüksége van az ellazulásra, de nem megy, ha bamba képpel minket vizslatsz. Később csatlakozunk” - háborogtak gondolatai Bella fájdalma miatt. Jól tudtam mellette biztonságban lesz, és nem szökik el, mégis zavart, hogy nem én tartom a karjaimba zárva és suttogok megnyugtató szavakat a fülébe.
- Otthon találkozunk – csúsztattam zsebre kezeimet, és – hogy is jellemzett Alice? Ja, igen – bamba arccal elindultam a Cullen ház irányába…

37. fejezet

2010-08-28T18:38:00.001+02:00

Sziasztok! Kíváncsiak vagytok a folytatásra?:P Megint nem várt fordulatot vesz a történet, ami egy függővéggel zárul. Igen, tudom.. gonosz boszi vagyok. De ezt annyira muszáj volt, nem lehetett kihagyni :D Azért a dizi tetszik? Jó olvasást, és ne nagyon átkozzatok el xD Puszi: Tia

És most mi lesz?

A feketeség ellepte az érzékszerveimet. Nem láttam a külvilág villanásait, nem éreztem az illatokat, s nem hallottam gyilkosom sátáni kacaját. Minden nyugalomba burkolózott, a testemben mégis háború dúlt. Szívem dobbanásai meg voltak számlálva. A nyakamon átfutó forró láva gyorsan terjedt tovább, feltérképezve testem minden zugát. Ereimbe szivárgott a méreg, s kínomban némán imádkoztam a nagyszerű halálért. De az még váratott magára. Előbb vissza akarta adni jussát, amit megérdemeltem bűnös életemért. Amiért vámpírok szövetségesei lettem, és beleszerettem egyikükbe tiszta szívemből. Most pedig elválaszt örökre tőle a halál, de előtte a sors még megleckéztet. A tanulás folyamata fontos a léleknek, hisz így képes következtetést levonni a következő életemre, már ha lesz egyáltalán olyanom. Ki tudja? Én hittem benne, hogy ezen a földön mindennek van lelke, ami így vagy úgy, de mozog. S bár a vámpírok nem hisznek benne, én titkon mégis érzem, mert ez nem lehet másképp. Az emberek többségénél rendesebbek, a jóindulat mindegyikükben megtalálható – nyilallt belém egy újabb dózisnyi fájdalomadag. Mikor ér már ez az egész véget? Meddig kell a lelkemnek itt bűnhődnie? Vagy talán itt rohadok meg a pokol martalékaiban, amíg a lelkem semmissé válik? Egyben viszont reménykedtem, ha már a saját létezésemet elfuseráltam. Bíztam benne, hogy a szüleimnek nem kellett ezt átélniük, szenvedniük a halál kapujában állva. Nekik egyből nyitva állt a mennyek bejárata. Velük ellentétben nekem sok vétség volt a számlámra írva. A nagyim életét megkeserítettem, vérfarkas baráttal nyomultam, Edwardot megcsaltam – hasogatott a szívem. Ez már másfajta szenvedés volt, a testem lángolásától is pocsékabb. Mert ez egyenesen a szívem központjába fúródott és ott keresett vigaszt. Felelevenedett előttem az első találkozásunk, az első közös óránk, az autóbaleset, a rétünkön lopott csókunk, az igazság, hogy ő nem ember. A képkockák rendíthetetlenül váltakoztak, míg nem megakadt egynél. A réten feküdtünk, jobban mondva én feküdtem Edward pedig hozzám simult márványtestével. Az alkarján próbált megtámaszkodni, míg én kitartóan ostromoltam az ajkait falva. Az a pillanat olyan idilli volt, ahogy összefonódtak végtagjaink és utat engedtünk vágyainknak. Na, jó, igazából csak én, mert Edward féltett magától. Mindig azt mondta, nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy ellazuljon mellettem, különben bántódásom esne. De engem ez sosem érdekelt. S bár lehet letértem a számomra kijelölt, kényelmes útvonalról, mégsem bántam meg egy másodpercig sem. Mert mi értelme a könnyebb utat választani, ha azon soha nem lehetnék boldog?! Nem dobogna a szívem őrült iramban a szerelmemet meglátva. Nélküle hiábavaló, elpocsékolt lett volna az életem. Csak legyen vége ennek az egésznek. Amikor anno a pokolra gondoltam, nem így képzeltem el az egészet. Nem hittem volna, hogy szó szerint égni fog a testem, és a lelkemben megmaradt jóságot egy idő után kiszipolyozza az ördög, mert a pokolban ez nem megengedett viselkedési forma. Az ide kerülők érzéketlen, gonosz lények. A Megújulás rám várt, az ajtón kopogtatott. Éreztem már nincs visszaút! A testemen tömény savként vágtatott végig az egyre növekvő, folyammá duzzadó fájdalom. A torkomat is elöntötte, a tüdőmet ellepve, de a határaimat feszegetve csikartam ki magamból a segélykiáltásokat. Reménykedtem valaki meghallja és segít rajtam. Megöl, elpusztít, a földdel tesz egyenlővé. Még ha nem is hallottam az ajkaimat elhagyó szavakat, rendíthetetlenül, megállás nélkül folytattam. Utáltam kimutatni a gyengeségemet, de ennél százszorta jobban gyűlöltem a szívemen átcikázó érzést. Ha a kezdeti lángolást fájdalmasnak, elviselhetetlennek neveztem, hát ez felért az egymás utáni, sorozatos meghalással. Mintha a tíz csapást akarnák rajtam elvégezni, és ez az utolsó, a leggyötrelmesebb.

A remegéshullámok egyre erősödtek, a fájdalomtól dobáltam magam. A körmeim valami puhába martak. Úgy hatoltam át a lágy anyagon, ahogy Tanya agyarai áttépték a nyakamat borító bőrt. Erőlködnöm sem kellett, és már el is értem fekvőhelyem szélét. Vadul eresztettem bele a körmeimet, hogy megtámaszkodjak benne rángásaim hevessége miatt. Ekkor két langyos kéz a csípőmre fonódott és lágyan simított végig a bordáimon, másodpercekre csillapítva a bennem bugyogó lávát. Könyörögtem neki, hogy öljön meg. Ilyen kínokat még a legnagyobb ellenségemnek sem kívánnék. Ám rimánkodásom nem hatotta meg, süket fülekre talált. A kezek lecsúsztak az oldalamról, így ismét magamra maradtam egyedül a sötétségben.

A kígyózó fájdalom időközben mindinkább erősödött, ha bár ez csaknem képtelenségnek tűnt. Ki tudja mióta fekhettem itt a halálomat kívánva. Miért nem segített az előbbi alak? Talán ő maga volt az ördög és megtiszteltetésnek vehettem, amiért személyesen eljött hozzám a kínlódásomat szemrevételezni. Sok időm nem maradt ezen tűnődni, mert a mellkasom hullámzott a szívem őrült iramától. A hátam egyre gyakrabban feszült ívbe, mintha így eleresztené a bennem táncoló tűznyalábokat a szabadba, messze tőlem. De ez csak a képzeletem szüleménye volt, mert az égés nem csillapodott, sőt, egyre nagyobb erővel feszítette mellkasomat. Mintha a szívem lett volna a ventilátor, a mágnes, ami hergelte a tűzet. Minél inkább az oltására fókuszáltam, annál nagyobb erővel korbácsolta és hevítette a testemet. A saját máglyámat ágyaztam meg akaratlanul.
- Gratulálok Isabella, ezt megint csak elintézted! – szidtam meg magam gondolatban. Szívdobbanásom gyorsasága egyre nagyobb magasságba hágott, ki akart törni a felszínre, akár egy aktív tűzhányó, aki városokat dönt romba és a halott testeket hamuval borítja be. Ebben az esetben a szívem volt az epicentrum, a magma, ahonnan az egész elindult és harcolt a kitörésért. Az epilepsziás rohamnak tűnő rázkódás a testemet elsöprő erővel kínozta, mintha én egy bábu lennék és nála lenne a madzag, amivel kénye-kedve szerint irányíthat. Fel-le, fel-le, fel-le – számláltam az öt másodperc alatt végbement változást. Partra vetett halként vergődtem az ágyon, az oxigénem már percekkel ezelőtt elfogyott és csak a jó ég tudta, hogy nem ájultam el, vagy fulladtam meg. A testemben dúló csata virágkorát élte, és nem úgy tűnt, hogy valaha is véget érne a roham. Mintha csak erre a ki nem mondott kijelentésemre várt volna, a szívem a lehető legapróbbra összehúzódott, majd kitágult egy erőteljes dobbanás kíséretében. Aztán csend lett, nem hallottam többet a szívem robaját. A rendszertelen légvételeimet viszont annál inkább érzékeltem, ahogy azt is, hogy véget ért a kínlódás. Nem lángolt a torkomon kívül semmi más. Most mégis mitől lett minden ilyen hangos? Ennyire elszoktam volna a hallástól? Tőlem alig pár méterre egy forrás csobogott, kicsivel távolabb egy autó hangját hallottam, a vezető szíve rendszertelenül vert a stressztől. Várjunk csak, én honnan tudom mindezt? És mégis mi ez az édes illat? A pokolban ezek megszokottak? – nyitottam fel kíváncsian a szemeimet, hogy lerántsam a leplet a titokról. A befolyó fényességtől elsőnek hunyorognom kellett, majd két pislogással később kitisztult előttem minden. A fények nem a megszokottak voltak, valahogy vegyült hozzá még egy plusz szín.
- Bella – suttogta egy ismerős hang, amitől összerezzentem. Nem! Az lehetetlen, ő nem kerülhetett ide. A karját felém lendítette, de én ezt nem akartam. Nem hittem el a saját szememnek az elém táruló látványt. A pillanatnyi traumától tudatlanul löktem el magamtól a szeretett testet, és ezzel egy időben leestem a máglyámról. Fogalmam sem volt róla mégis mit teszek, az ösztöneim maguktól diktálták a mozdulatokat. Esélye sem volt korrigálni a zuhanást, a hatalmas üvegablakon keresztül kirepült, rám szegezett, fájdalmas tekintettel. Hitetlenül a kezeimre szegeztem pillantásom. Nem értettem mi történik velem. A kezeimet élesebben láttam, mint valaha, a gyöngyházfény megrészegítette a szemeimet. Pár porszemcse megtelepedett az ujjaimon és gyengéden körülvette. Alig egy másodpercig gyönyörködtem ezen, mert a következő egytizedben egy forró test nyomódott nekem. A meglepettségtől mély morgás hagyta el ajkaimat. Hasonlított egy puma vad hörgéséhez, mikor az ellenfeleit akarja megijeszteni. A támadómat viszont nem érdekelte, akárhogyan morogtam, vagy rugdostam. Erősen leszorított, így a képességemet ismét bevetettem, de most már készakarva. A falnak csapódott, ami megrepedt, majdhogynem ledőlt az erős testtől. A sarokba szorultam és lecsúsztam a padlóra. Annyira nem értettem semmit, össze voltam zavarodva és megdöbbentem magamtól. Ezt mégis hogy tehettem? Az elmém ködbe burkolózott a dühtől, de a mozdulatlanságban egyre tisztábban láttam. Edwardot kilöktem az ablakon, Jasper pedig gyorsan közbeavatkozott, mielőtt mást is bántanék. Mikor feltekintettem a földről, velem szemben hat szempár állt összezavarodott, bánatos tekintettel. Képtelen voltam elhinni, hogy ezt a rombolást én okoztam a képességem elszabadulásával. Hiszen nekem nincs is ekkora erőm! Egyáltalán hogy kerültem ide, mit tettek velem és a legfőbb kérdés: Edwarddal mi történt? – kezdtem el szaporán venni a levegőt, aminek következtében a légcsövem kaparni kezdett.
- Nyugalom Bella, higgadj le – lépett közelebb Jasper a kezeit feltartva, én pedig még jobban hozzápasszíroztam magam a falhoz. Jasper háta mögött Emmett közeledett felém, ő játszotta a hátvéd szerepét, hogy a családját megvédje. A bűntudatom orbitálisan megnőtt a másodpercek múlásával. Képes voltam bántani őket. – Minden rendben lesz, csak ne idegesítsd fel magad – guggolt le elém. Már éppen közbeszóltam volna, hogy egy nagy fenét, itt semmi sincs rendben, mikor a légáramlat a legcsábítóbb illatot fújta az orrjáratomba. Az aromája vetekedett a napfénnyel. Édes volt és finom, beleőrültem, hogy nem kóstolhatom meg. De tartottam magam az elhatározásomhoz, a földön maradtam továbbra is lehunyt szemekkel. Egyszerűen képtelen voltam még több szenvedést okozni neki.
- Bella, tudom, hogy ez zavaros… - kezdte meggyőző hangon, és nálam itt szakadt el a vékony cérna. Muszáj volt a babonázó szemekbe belenéznem. Az arcán félelem és feszültség bujkált. Hát ezt értem el nála, már is fél tőlem.
- Hogy érzed magad? – sétált át a védővonalon óvatosan Carlisle. Nyomon követtem minden egyes rezzenését, majd visszatértem Edward arcára. A tekintetébe nem volt merszem újra elsüllyedni, de az állát, a száját és minden egyes milliméterét az emlékezetembe véstem. Az éles látásomnak köszönhetően a Jacob okozta seb is kirajzolódott előttem. Bár nem látszott olyan erőteljesen, mégis meglepett, hiszen azt hittem már régen eltűnt róla.
- Mi történik velem? – leheltem kérdőn Carlisle szemeibe fúrva magam. A hangom megmagyarázatlan módon máshogy hangzott. Sokkal selymesebb volt, úgy csilingelt, mint egy csengettyű.
- Ezek szerint nem hallottad a történetünket, amíg… aludtál – formálta át az utolsó szót. Felvont szemöldökkel néztem rá. Ez nem lehetett egy álom, az nem fáj ennyire. – Tanya megharapott és megkezdődött az átváltozásod. Már nem tudtuk megállítani…
- A mivé változásom? – rándult össze a gyomrom az arcokon végigfutva. Már nem bírtam tartani az iramot, az elmém túl zavart volt hozzá. Nem tudtam mi az álom, és mi a valóság. Kétségbeesetten kapcsolódtam össze Edward tekintetével, az ő szájából kellett hallanom, hogy elhiggyem.
- Vámpírrá – ejtette ki megrándult arccal, a szemeit lesütve.
- Tessék? – lobbant fel a jól ismert érzés bensőmben. Jasper a hangulatváltozásomat észlelve nyugtató hullámokat küldött felém, így valamelyest képes voltam a hisztérikus felemet elnyomni. – Én… - kezdtem bele, de torkomra forrt a szó a saját hangomat meghallva. Azt akartam mondani, hogy én nem lehetek vámpír, de a csilingelő hang alátámasztotta a többiek igazát. Mégis milyen más oka lehetne annak, hogy már szinte éneklek? – Tanya? – futkosott a hideg rajtam, amint kezdtek az emlékképek megjelenni előttem. Alig határoztam el, hogy a nyakamhoz érintem a kezem, már körül is fogtam. Az ujjaim kíváncsian fonódtak a torkom köré, és a harapást keresték. Két apró mélyedést sikerült elkülönítenem. A bőröm ott sokkal érdesebb volt… és vastagabb.
- A Denali-klán hazavitte, nem kell félned. Többé már nem a család barátja, ha mégis ide tévedne, akkor az életétől is búcsúzhat, nem csak tőlünk – beszélt Edward fagyosan, a földet vizslatva.
- Sajnálom – a példáját követve a parkettát és falat mustráltam, a lényeg az volt, hogy mindegyikük tekintetétől távol maradjak.
- Te sajnálod? Hiszen ő támadott rád – éreztem meg Edward rám szegeződő tekintetét, amitől emberi életemben mindig elpirultam, de így vámpírként csak a kellemetlen bizsergés jutott.
- Én azt sajnálom, hogy ezt tettem – mutattam körbe a szobán még mindig a sarokban ácsorogva. – És hogy bántottalak titeket – suttogtam elkeseredetten, a karjaimat mellkasom köré csavarva.
- Semmi baj Bella, nyugodj meg – ölelt át koboldra hasonlító barátnőm, én pedig szorosan hozzábújtam. Kellett valaki, akiben megkapaszkodhattam.
- Alice – vágott közbe Jasper dühösen. Látszott rajta, hogy félti tőlem a feleségét.
- Bella nem fog bántani senkit. Félreértés volt az egész. Ugye, Bella? – nézett bele bizalmasan a szemeimbe.
- Igen – bólintott lassan, hogy még véletlenül se idegesítsem tovább a Jasperben munkálkodó feszültséget. Már így is túl engedékeny volt velem, hiszen még új vagyok a vámpírok körében, és nagyon nem is értettem, hogy mi lesz a következő lépés, amit meg kell tennem. Csak azt tudtam, hogy a torkom eszméletlenül ég, ezért is kapargattam a körmömmel megállás nélkül.
- Valaki éhesnek tűnik – kacagott fel Alice és vele együtt nevettek a többiek is. A szobában most először lehetett felfedezni a feszültségen kívül valami mást, a megnyugvást. Felszabadítónak tűnt ez a kis nevetés a borús hangulat után, csak én álltam értetlenül a nyakamat szorítva.
- Éhes? Úgy értitek…? – nyúlt meg az arcom a csodálkozástól.
- Nem olyan nehéz, ez a vámpíroknál ösztönös – kezdett Alice nyugtatni koboldos varázsával. Többé-kevésbé sikerült is neki.
- Nem is tudom, talán jobb lenne máskor – próbáltam az időt húzni, de Edward átlátott rajtam.
- Jasper megőrül a közeledben, ha még órákig ilyen intenzíven érez téged. Hagyj neki egy kis pihenőt – kérlelt lágyan, és közelebb lépdelt, fél méterre megállva tőlem. Egyik kezét felém nyújtotta, képtelen voltam neki ellenállni. Lassan belecsúsztattam az elém tartott tenyérbe a kezemet. Amint összeért a bőrünk, elektromos szikrák hada pattogott közöttünk. Nem csak kívül, belül is ugyan olyan intenzíven éreztem a súrlódó erőt, ami Edwardhoz vonzott. Megremegtem az elképesztő érzéstől, mintha haza érkeztem volna. Haza Edwardhoz. Mosolyán látszott, hogy ő is érzi a bizsergést.
- Sok sikert a vadászathoz, remélhetőleg vámpírként ügyesebb leszel. Szívesen megnéznélek akció közben, biztos muris lenne – brummogott Emmett, amíg Rosalie tarkón nem vágta és a fülénél fogva a szobájuk felé nem húzta.
- Na, menjünk te vadszamár.
- De hát cica, ezt miért… - követte Rose-t pincsikutyaként, amitől nevetnem kellett.
- Indulhatunk? – szakította meg Edward a merengésemet. Bólintva vissza fordultam arcához, de ott lemerevedtem. Újabb szélrohamként süvített át rajtam a csiklandós érzés, aminek nem bírtam ellenállni. Szemeimet lehunytam és megdöntöttem a fejemet. A többiek Rose és Emmett kettőse után kullogtak, így csak miénk volt a szoba. Edward lehelete elbódított, amit szörnyen élveztem. Az emberi érzékeim ehhez képest buta kis másolatokkal értek fel.
- Bella azt szeretném mondani… oh, bocsánat – fordította el Esme a tekintetét rólunk. Azonnal hátrébb léptem Edwardtól, és megszakítottam a bőrünk egybeolvadását. Az arcom bizsergető érzése visszatért, én pedig azt sem tudtam hova nézzek szégyenemben. Nagyobb zavarban voltam Esme-nél is.
- Csak azt szerettem volna mondani, hogy ha ruhákra van szükséged, Alice felajánlott pár darabot, amíg nem vásárolunk neked – tüntette ki figyelmével az ajtófélfát.
- Köszönöm – suttogtam a körmeimet birizgálva. – Akkor induljunk – kerültem ki az üvegszilánkokat és gondolkodás nélkül kiugrottam az ablakon, hogy a zavarom minél hamarabb véget érjen. A földet csak ujjaimmal érintettem, majd az egész súlyommal ránehezedtem a talajra és felnéztem Edward szobájába.
- Engem keresel? – vigyorgott rám és bevetette magát az erdőbe…

A szagok vegyesen keveredtek össze az erdő közepén állva. Elárasztották a különböző aromák az ízlelőbimbóimat. Éhesen megnyaltam az ajkaimat, igaz, kissé ódzkodtam a gondolattól, hogy egy állatot igyak ki.
- Mit érzel? – lépett mellém Edward várakozón. Neki ez már a kisujjában is benne lehetett.
- Mindent, olyan sok… - fújtattam dühösen, amiért nem vagyok képes az illatokat szétválasztani.
- És melyik vonz a leginkább? – szimatolt bele a levegőbe, hogy kiválassza a saját zsákmányát. Néhány slukk után szó nélkül ott hagytam és futottam a saját példányom felé. A szájamban összefutott a nyál és a méreg a zamatos illattól. Egy cseppet sem hagyok kárba veszni ebből az eszenciából. Kígyómozgásban siklottam végig az erdőn, kikerülve minden fát. A madarak csipogva szálltak fel a magasba vészjósló személyemtől. A figyelmetlenségtől az egyik bokor ugyan szétszakította a combomnál a ruhát, de ez most cseppet sem érdekelt, csak az égető érzésre tudtam figyelmemet szentelni. A sebességemet megkétszereztem, a közelébe érve pedig gondolkodás nélkül rávetettem magam a barna bunda gazdájára és vadul szívni kezdtem az isteni nedűt. Mancsával ugyan rám sózott egyet, - aminek következtében a csípőmnél is elszakadt a finom anyag, - de ez sem foglalkoztatott sokáig. Dühösen belemartam az ütőerébe és lenyomtam a földre hatalmas prédámat. Behunyt szemmel élveztem a vérének utolsó csepp ízét, majd felálltam a puma mellől.
- Van itt valahol egy kis víz? – pördültem meg, miután végigtekintettem magamon. Elég illetlenül festettem így.
- Gyere utánam – villódzót Edward mézbarna szempárja a ruhámon végigfutva. Muszáj volt megmosolyognom a viselkedését. Azért valahogy őt is heccelni lehet. Alig futottunk egy percnyit és már ott is voltunk. Addig is próbáltam a ruhámat egyben tartani magamon. A patak kicsi volt, de ahhoz elég, hogy megmosakodjak. Fölé hajoltam és érdeklődve belenéztem. Csakhogy egy teljesen más lány köszönt vissza, mint amire emlékeztem. Ajkait megszáradt vér borította, és a szemei. Te jó Isten! Azok a szemek skarlátvörösek voltak. Gyorsan a ruhámba töröltem a kezeimet és undorodva eltávolodtam a patakparttól. Se szó, se beszéd az erdő felé vettem az irányt. El akartam bújni örökre előlük, el magamtól. Én nem akarom ezt az egészet, gyűlölöm, amivé lettem.
- Bella, várj. Mi történt? – ragadta meg a karom Edward és értetlenül a szemeimet fürkészte. A sírás fojtogatta a torkomat, de ki kellett mondanom. Ha nem is magamért, hát érte.
- Mi nem lehetünk együtt Edward, soha többé. Sajnálom – ráztam meg a fejem és esetlenül futni kezdtem a fák sűrűje felé…

36. fejezet

2010-08-20T22:08:00.001+02:00

Sziasztok. Itt is vagyok. Holnap megyek Egerbe, szóval most hoztam a frisst. Nem akartam vasárnapig húzni az idegeiteket, főleg hogy délután jövünk csak haza. Most megyek, mert ki kell aludnom magam :P
Puszi: Tia

Várakozás

- Nem, ez nem lehet. Képtelenség – rogytam össze megsemmisülten. Ő a család barátai közé tartozik. Alice fantáziálását láttam csupán, ez nem lehet egy látomás. Az lehetetlenség – néztem fel a gondterhelt arcra. A szemei a semmibe meredtek, hiányzott belőle a jól ismert mindent megsemmisítő sugárzás. Akárcsak Bella szemei – amik a vízió végén kihirdették a vesztest – nyílalt belém a mellszorító érzés. Egész este éreztem a baljós jelzést, de nem hagyatkoztam az ösztönömre. A szőnyeg alá söpörtem, pedig mindvégig Bellát akartam tudat alatt védelmezni.
- Nyugodj meg Alice, ez csak egy látomás – csitítgatta Jasper húgomat. Ő még szerencsésnek érezhette magát, amiért nem tud a tragédiáról. A tudatlanok táborát erősíti, hiszen Tanya mindannyiunkat kijátszotta. Becsapott, áskálódott és hátba támadott – pattantam fel őrjöngve a vizes fűről. Kinyírom, ha Bellához hozzáér! A szobám falán fog lógni a letépett feje.
- És én segítek neked – szólt közbe Alice határozottan a terveimet meglátva. A düh csak úgy terjengett kettősünk között. Jobbnál-jobb módszerek szikráztak fel elmémbe, hogy aztán kielégítetlenül tomboljanak bensőmben.

Alice látomását követve egy régi, elhanyagolt kunyhó felé tartottunk. A külvilágtól teljesen elzártan állt egy hegy lábánál. A cserjék benőtték, a futónövények felkúsztak a falakra visszakövetelve természetes élőhelyüket. A házat tartó gerendák roskadozva tartották meg a terhet. Nem sok választotta el a végleges összeomlástól. A családunknak és a Denaliak-nak Alice-l közösen felvázoltuk a látomásban látottakat alig fél perc alatt. Az arcok vidámból komorbússá, tehetetlenné alakultak. Nem tudta senki feldolgozni a tényt, hogy Tanya vaddisznóként csörtetett át rajtunk, és a mindenki szívébe belopódzó Bellát ezekben a percekben súlyosan terrorizálja. A sokkhatás után végül mindenki vad vágtába kezdett az idővel. Itt most minden egyes másodpercnek nagy értéke volt. A percek múlásával egyre kétségbeesettebbé és reménytelenebbé vált a helyzet. A gyors tempónk miatt Jaspernek túl nagy erőfeszítésébe került az érzelmeink csillapítása. Fokozatosan, észrevétlenül szakadtam le tőlük megnövelve a sebességem. Muszáj volt megtennem, különben csak visszafognának. Így sem biztos, hogy Bella… de nem, erre gondolni sem merek. Időben odaérek, letépem Tanya fejét a helyéről és a karomba zárom Bellát. Ő pedig egy édes csókkal hálálja meg a mentőakciót, majd épségben hazaviszem és az egész napot csak pillanatnyi lidércnyomásnak könyvelem el. Hisz olyan sokat szenvedett az utóbbi időben. Ha van Isten vagy valami felsőbb hatalom, akkor nem engedi, hogy Tanya ártson neki. Én maga vagyok a halál angyala, sőt az ördög és démon egy személyben, de ő olyan tiszta és ártatlan lélek. Miért mindig a jók bűnhődnek ebben az istenverte világban? A magamfajta alakok pedig tovább rontják a levegőt, háborúkat és harcokat szítva.
- Tanya ezt nem szabadna... Azt mondtad csak elbeszélgetsz vele – hallottam meg Bella ügyvédjének remegő hangját kilométerekre tőlem. Annyira erőlködtem és a legkisebb neszre is felkaptam a fejem, hogy most egyszerűen még a lélegzetvételeit is könnyedén megszámláltam. Tanya gondolatait nehezebb volt követnem. Csak képeket láttam elborult elméjétől. A villanások főként Belláról szóltak, amint a nyakába kapaszkodik és mohón szívja a vérét. Felszisszentem az őrült gondolatokra és megkétszereztem lépteimet. A nyelvem hegyén éreztem az isteni nedűt, bármennyire küzdöttem ellene. Vágyakoztam a vére után és ez megijesztett. A levegőben bár kis részben, de már éreztem csodálatos illatát. Mi lesz, ha odaérek és én is rávetem magam Bellára? Képes leszek leállítani magam és sutba dobni az ösztöneimet? A testem és az agyam ellentétes harcot vívott egymással, ami kínzóan lassan emésztett engem. Megpróbáltam Hugh gondolataira fókuszálni, hogy kicsit magamhoz térjek a kábulatból. Elképzelései csak úgy cikáztak a tenni akarástól, de visszafogta magát. Félt Tanya lesújtó bosszújától és hogy egy ártalmatlan mozdulattal megöli. Rettegett szembeszállni vele. Az ostobasága felért egy vallomással. Hogy hihetett ennek a perszónának? Egy vérszomjas vámpírnak adta el a lelkét. Mintha csak tudná, hogy a közelben vagyok, visszapörgette az eseményeket. Előre kitervelték az egészet. Megvárták Bella mikor marad magára, mert így a legsebezhetőbb zsákmánnyá vált. A távozásom után vártak még pár órát, amikor már elég messze leszünk tőlük. Hugh erőszakos viselkedését látva ökölbe szorultak a kezeim. Kapjam csak a kezeim közé. Megtanítom neki a jó modort, hogy miként bánhat egy hölggyel – löktem be a kunyhó ajtaját lábammal, mikor odaértem. Első pillantásommal végigmértem a szobát. Az ügyvéd a sarokban kuporgott lábaiba kapaszkodva. Félelem uralkodott az arcán, és én csak növeltem ijedségét. A szíve majd kiesett a helyéről. Ezzel szemben a számomra oly ismertté vált dallam alig verdesett. Lelassult, siratóénekké módosult. Nem volt benne az a kezdeti erő, amivel magához láncolt és süketté változtatta a körülöttem lejátszódó életet. Épp hogy csak dobogott, megadta a zene ritmusát.
- Mit tettél vele? – tértem észhez fáziskéséssel, és letéptem Belláról a megzabolázatlan testet. Mint egy akaratos kislány küzdött a húsért, de én a legtávolabbi sarokba hajítottam. Csak remélni mertem, hogy a többiek hamar ideérnek. Egyrészt Tanya az emberi vérnek köszönhetően erősebbé vált és nehéz lenne feltartóztatnom, másrészt Bellának vérátömlesztésre van szüksége és minél hamarabb biztonságba akartam helyezni a dühöngő őrült elől.
- Edward, szerelmem – szólalt meg a hátam mögötti hang. Idegesen fordultam felé és vámpírgyorsasággal mellette termettem.
- Hányszor mondjam még el, köztünk nincs semmi – köptem az arcába a szavakat, miközben a nyakába mélyesztettem körmeimet. Olyan könnyű lett volna ebben a pillanatban letépni a fejét és máglyára vetni. Bella állapotának köszönhette csupán az életét. Nincs időm vele vesződni, a többiekre bízom a sorsát – emelkedtem fel undorodva Tanya mellől és Bella élettelen testéhez suhantam egy sóhajtást elengedve. Idáig észre sem vettem, hogy leállítottam a légvételeimet.
- Ezt csak azért mondod, mert egy embert babusgatsz. Értem én, kell neked egy kis változatosság – kelt fel a földről Tanya. – Hiányzik az apaszerep és a friss hús. Kóstold csak meg te is, nagyon édes a vére – nyalta meg a szája szélét elégedetten. Értetlenül pislogtam rá. Mégis hogy volt képes hamis álarccal áltatni minket? Ez nem az a Tanya, akivel találkoztam jó pár évtizeddel ezelőtt. Ennek a nőszemélynek elvette az eszét az álmodozás.
- Undorodom tőled. Ha te lennél az utolsó nő a világon, akkor sem választanálak. Mert álomvilágban élsz, és elvárod, hogy minden körülötted forogjon. Melletted SOHA, érted? Soha nem lennék boldog - ráztam meg a fejemet belefáradva ebbe az egész mizériába. Pontot akartam tenni ennek az ügynek a végére véglegesen, ezért kegyetlenül folytattam tovább. Azt akartam fogja fel és egy életre felejtsen el engem – Tehát ha Bella nem lenne az útban, neked akkor sem lenne fikarcnyi esélyed sem nálam. Gyűlöllek, megvetlek és lenézlek – sziszegtem dühösen a fogaim között.
- De… hát… - csúszott le a padlóra megsemmisülten, mikor címzettre lelt az üzenetem.
- Sajnálom Tanya, de engem sosem kapsz meg – engedtem el a tekintetemmel és a továbbiakban Bellát fürkésztem. Az ingemből letéptem egy darabot, és a nyakából ömlő sebre nyomtam. A pulzusa cigánykerekezve hagyott ki egy-egy ütemet. Óvatosan a felsőtestét hideg mellkasomnak nyomtam és úgy borultam rá a zokogás határán állva. Vérének illata minden másodperccel bástyázta alá tűrőképességemet.
- Én annyira szerettelek, mindent megadtam volna neked – tápászkodott fel a földről az ajtó irányába sétálva. – Ezért bűnhődnöd kell, szúró fájdalmat kell érezned – beszélt inkább magának, mintsem nekem. Kissé megkönnyebbültem, hogy végre letett a megszerzésemről. Hogy vége lesz ennek a lehetetlenségek. A fellélegzésem viszont korai örömnek bizonyult, mert Tanya egy pillanat alatt feltépte a padlóból kiálló deszkát és égő tűzzel a szemében felénk célozta. Mint egy élő pajzs, ajánlkoztam fel a „lovagom” védelmezésére. Szorosan körbe kulcsoltam Bellát, és vártam a hátamat érő ütést. Acél keménységű bőrömnek köszönhetően simogatásként hatott rám, akár egy jóleső masszírozás.
- Ebből elég, hagyd – kapta el bátyám Tanyát, és kicsit sem úriemberhez méltón kicibálta a viskóból. Jasper a biztonság kedvéért bátyám mellett maradt. A vér szagát nehezen viselte el, na meg valakinek le kellett csillapítani a számtalan jelzővel illethető nőszemélyt.
- Úr isten, Bella – ömlött be a családom az apró szobába. A Denali-klán inkább Tanyához kapcsolódott és onnan figyelték az események előremenetelét.
- Segíts rajta Carlisle, kérlek – könyörögtem az arany szempárba. Lágyan visszaengedtem a földre Bellát, biztosítva apámnak a vizsgálatot.
- Tudod, hogy minden tőlem telhetőt megteszek érte – guggolt le mellénk. Hangjában ott csengett a bizarr valóság. Erre már ő sem lehet képes. Nem tudja megváltoztatni a megváltoztathatatlant. A feszültség kézzel tapintható volt a várakozó csendben. Egy emberként szorítottunk Belláért, amíg apám a nyakát és fejét pillanatok alatt megvizsgálta.
- Nos – köszörülte meg a torkát ezzel is időt nyerve, amíg kimondja a végső, elkerülhetetlen ítéletet. A gondolatolvasásomat sikerült kicseleznie, így most én is kételyek tárházával büszkélkedhettem. Kezeimmel elengedtem Bellát, mielőtt még nagyobb kárt tennék benne apám szavaitól, és inkább Esme-be csimpaszkodtam vigasztalásért – Nem tudok rajta segíteni, elkezdődött az átalakulása – hajtotta le fejét szégyenében, amiért a „saját lányát” nem volt képes megmenteni. Tehetetlenségemben a padlót csaptam meg ökleimmel, hogy még a ház is beleremegett műveletembe.
- Úgy érted, hogy vámpír lesz? – hüledezett Rosalie.
- Igen. Eléggé legyengült a szervezete a vámpírméregtől és a vérveszteségtől. Már nem fordítható vissza a folyamat, hacsak a halál nem számít annak – suttogta csöndesen, de így is mindenki tisztán hallotta a végét. A tekintetek fokozatosan vándoroltak Carlisle-ról rám, hogy hozzam meg a döntést.
- Ne nézzen mindenki így – kiabáltam a reménytelenség határán állva. – Én nem fogok Bellából gyilkos, lelketlen vámpírt faragni. Ezt a döntést nem nekem kell meghozni – botladoztam el az ajtóig, ahol újabb szempárok szegeződtek felém. Csak egynek tudtam a részvéten kívül mást leolvasni a tekintetéből. Felszegett állal állt és engem vizslatott büszkén.
- Te kígyó – indultam el az eperszőke haj tulajdonosa felé, hogy széttépjem. Jasper rögtön vette a lapot és nyugalomhullámokat küldött felém, de én megelégelve gyenge próbálkozását egy jól irányzott lökéssel odébb röpítettem. Itt most az ölésen kívül semmi más nem nyugtathat le.
- Hé-hé öcsi. Ne csináld – hátrált Emmett a zsákmányommal egyetemben.
- Én megmondtam, bűnhődni fogsz – mosolyodott el Ő.
- Legalább ne rontanál a helyzeteden – pofozta fel Irina testvérét. Carmen és Eleazar ugrásra készen álltak, ha még közelebb megyek.
- Ereszd el Emmett, mert Istenre bizony, de bántani foglak téged is – vettem fel a támadó pozíciót, de Jasper közbeavatkozott. Összekulcsolta a kezeimet a mellkasom előtt, így nem voltam képes az agressziómat fizikálisan is kitölteni.
- Valaki segíthetne, mert nem vagyok képes sokáig tartani – morgott mögülem Jasper, de rá se hederítettem. Vele együtt, megállíthatatlanul lépegettem Tanya felé.
- Kérlek Edward, ezzel senkinek sem segítesz. Bellának szüksége van rád – simított végig Esme az arcomon, ami végre észhez térített.
- Bella – leheltem megsemmisülten Esme ölelésébe menekülve.
- Minden rendben lesz. Bella erős kislány, hamar túljutunk ezen a válságon – fésült bele hajamba anyáskodón és ezzel egyidejűleg a hátamat cirógatta.
- Cserbenhagytam – tört fel belőlem a zokogás. Elértem abba a stádiumba, amikor végre képes voltam gyászolni. Százévnyi létem során másodszor sírtam könnyek nélkül. Zavaró volt, hogy ezt a többiek is látják. A sírás a férfiaknál egyenlő a gyengeséggel, de mikor az életedet veszted el, akkor szerintem megengedett.
- Dehogy hagytad cserben, mindig mellette voltál és megvigasztaltad, amikor csak tehetted.
- De most elvesztem. Ezt nem fogja megbocsátani. Ő nem akart így élni – remegett meg szájam a bánattól. Esme mondani akart valami ésszerűt és megnyugtatót, de kishúgom közbeszólt.
- Vigyük haza – karolta át jobb felemet Alice és vonszolni kezdett maga után. Azt sem figyeltem merre megyünk és miként. Felőlem akár a Volturi elé is vethetnek. Vagy még jobb, ha magam megyek oda. Lehangoltan és csendben zajlott a haza utunk. A gondolataimba ágyaztam magam és ott is maradtam. Ez volt a földkerekségen az egyetlen hely, ahol magam lehettem a kétségeimmel egybezárva, teljesen egyedül…

Azt a pillanatot várja az ember leginkább az életében, mikor megtalálja az igaz szerelmet és túljutnak a válságos időszakokon. Elsőnek jön az apró titkok közlése, aztán a családod bemutatása és a kérdés, hogy egy egész életet el tudsz mellette képzelni? Ezen már Bellával mind átestünk, ha nem is éppen könnyedén. Mert mi nem egy szokásos páros vagyunk. Apró titoknak nem éppen nevezhető, hogy vámpír és gondolatolvasó vagyok egyben. Aztán a zűrös családom, akik mind vágynak a kiválasztottam vérére. A kapcsolatunk az első pillanattól kezdve egy harc. Harc az elfogadásért, harc az időért és harc a szerelemért. Várom már, hogy végre megkezdhessem Bellával a közös életünket, de ez sosem fog megtörténni, mert normálisnak semmiképp nem nevezhetnek bennünket. Nem ajándékozhatom meg gyerekekkel és nem öregedhetünk meg a hintaszékben ülve ősz hajjal, az unokáinkat csodálva. Egész életünkben változatlanok maradunk, titkolóznunk kell az emberek előtt. Majd ha sejteni kezdenek valamit odébb állunk, és kezdhetünk mindent előröl. És én ebbe a mederbe sodortam őt tudtomon kívül. Tudnom kellett volna az első pillanattól, hogy ez egy veszélyes játszma, amibe ha belevágok nem lesz visszaút. Nem kapok második lehetőséget.
- Úgy sajnálom Bella, annyira nagyon, őszintén sajnálom – simítottam végig arcán már sokadjára. Bőrének hőmérséklete egyre hidegebb lett, közel járt az átváltozás végéhez. Közeledtünk a harmadik naphoz, az igazság órájához. Vajon ha felébred, megismer? Elküld vagy átölel? Egyáltalán szeretné a mi módszerünket követni? Kérdések melyekre csak ő tud felelni, kérdések melyek az őrületbe kergetnek.
- Már másodjára vagy közel a halál kapujához – suttogtam a fülébe megránduló állkapoccsal. Még visszaemlékezni is fájt az emlékképre, amint a vízből húzom ki élettelen testét. És most a sorsa megismétlődik, csak ezúttal tényleg halottá válik. Mert a szíve már nem fog verdesni, a vére sem fog az ereiben csordogálni. Olyan lesz, mint mi, egy megszállott, öldöklő, vérre vágyó vadász…

35. fejezet

2010-08-16T12:39:00.001+02:00

Sziasztok. Kis késéssel, de itt vagyok. Ez a fejezet két szemszögesre sikeredett (ilyen még azt hiszem nem is volt). A függővégért elnézést, de egyszerűen nem bírtam kihagyni *gonosz vigyor* :D Ezt a fejezetet ARAMIS-nak ajánlom, ha egyáltalán feljön és elolvassa xD Hm nem is húzom tovább a szót, jó olvasást :)

Árulás

Edward szemszöge:

A gondolataimba merülve suhantam hazáig. Örültem Bella sikereinek és a köztünk húzódó egyre mélyülő kapcsolatnak. Csábító illatát – ha vele voltam – sikerült az agyam legkisebb pontjába száműzni. Nem vágyakoztam már annyira a vére iránt, mint a megismerkedésünkkor. Mindinkább előtérbe került a vonzódás köztünk, ahogy egy normális női-férfi kapcsolatban ez megszokott. Hisz ki ne kívánna egy ilyen szépséget. Mégsem engedhettem, hogy akár a férfi, akár a vámpír győzedelmeskedjen felettem. Túl törékeny ahhoz, hogy ezzel kísérletezzünk. Nem éri meg a kockázatot.
- Edward minden rendben? – fürkészett húgom a gangon állva. Észre sem vettem, mikor értem haza. Annyira a képtelenségek birodalmában lebzseltem, de most ideje felébredni és a valóságban helyt állni. Elvégre is mit kezdenék magammal a játék közben, ha egy másik dimenzióban röpködök szárnyavesztetten.
- Minden a legnagyobb rendben. Mikor indulunk? – kerültem meg Alicet a nappaliba belépve. Mindenki baseball felszerelésben foglalta el magát a kanapén vagy a padlón ücsörögve. A lányok a magazinokat lapozgatták az e hónapi trendeket kibeszélve, míg a fiúk inkább a tv előtt játszottak egy autós játékot. A „felnőttek” – Carlisle, Esme, Eleazar és Carmen - pedig a két blokkot elválasztva középen telepedtek le a régmúlt emlékeken csámcsogva. Csupán egy vámpírt hiányoltam a társaságból. Na jó, túloztam! Egyáltalán nem vágytam a társaságára, mégis furcsállottam, hogy nem vesz részt a lányok csevejében.
- Csak hogy ideértél. Már azt hittük Bella végleg elrabolt tőlünk. Most hogy ilyen jól nyomja a pajzsával, váltságdíjat is kérhetne tőlünk az életedért cserébe. Bár ahogy elnézem, önként vállalkoznál a túsz szerepére – nevetett fel testvérem öblösen, az egész házat megremegtetve medvebőgésével.
- Emmett csak azt akarta a tudomásodra hozni a maga sajátos módján, hogy hiányolt és öt percet kapsz, hogy átöltözz – vette át a szót Rosalie, bátyám száját betapasztva.
- Elég lesz három is – kuncogtam fel a szépség és szörnyeteg játékát végignézve. Emmett addig ügyeskedett, amíg Rose ujjai közül kikandikált a nyelve és végighúzta a tenyeréig. Erre húgom egy mozdulattal fejbe vágta a szabad kezével, és beletörölte a vámpírméreggel átitatott tenyerét bátyám újonnan vásárolt ingjébe. A folytatást már csak a gondolataikon keresztül követtem, mert felmasíroztam a szobámba és „átvedlettem” az ágyamra kikészített ruhákba.

- Két perc harmincegy másodperc, nem is rossz – állította le a stoppert Irina kacarászva. – De ha a vámpír adottságaidat tekintjük, elég lomha – öltötte rám gyerekesen a nyelvét.
- Ugyan hagyd már, a szerelem miatt ilyen, ami egy igen halálos betegség. Lassan emészti fel, nekünk nem hagyva semmit – folytatta Kate a piszkálódást.
- Ne felejtsd ki, hogy ragályos is – ragadtam meg Irinát a derekánál fogva és kipördültem vele az ajtón, mintha csak táncolnánk. Nevetve engedett nekem, belement a spontán játékba, amivel egy kicsit heccelhetjük a nővérét. Amióta ilyen érzések kavarognak bennem Bella iránt, szinte elképzelhetetlen számomra, hogy mégis hogy nem sikerült ezer év alatt párra lelniük a Denali lányoknak. Az elején mindhárman szó szerint falták a férfiakat és a mai napig becsábítják őket az ágyukba, mégsem találták meg az igazit, akiért az örökkévalóságot is feláldoznák. Kate mintha csak a fejemben olvasna, válaszolt a gondolataimra.
- Utoljára több száz éve voltam szerelmes emberbe, de nem bírta sokáig az iramot velem. Sőt senki sem képes erre a fékevesztett tempóra – komorult el egy pillanatra az arca, mégis hamar rendezte vonásait.
- Ezért még nem kellene feladnod – vágott közbe Irina a nyakamba csimpaszkodva jobbra-balra ringatva kettősünket.
- Beszél az, akinek szintén nincs pasija – vágott vissza Kate.
- De én nem is keresem az igazit megszállottan. Egyszer élünk, hát használjuk ki – mosolygott rám magabiztosan.
- Nagy szavak, de az emberférfiak kizárólag arra jók, hogy kielégítsék a vágyaimat egy éjszakára – simított bele Kate barna hajába, ami aztán visszaomlott a vállára.
- Szerintem ezt az eszmecserét folytassuk később és induljunk a hegyekbe – vágott közbe Esme diplomatikusan, amíg el nem durvul a helyzet. A lányok némán bólintottak így az erdő felé vehettük az irányt. A biztonság kedvéért azért Irina mellettem haladt, hogy ne bosszantsák tovább egymást. Kate a végén még használná rajta az erejét, amit tapasztalapból állítok, nem a legkellemesebb érzés a világon. Egyáltalán nem az volt a célom ezzel a kis játékkal, hogy most egymásnak essenek. Csupán nem akarok mindig a középpontban ténferegni, mint egy hősszerelmes és ez most rosszul sült el.
- Tanya-t nem várjuk meg? – kérdeztem rá érdeklődön a csepegő esőben. Megmagyarázhatatlanul rossz érzés kerített hatalmába, ha rágondoltam.
- Van egy kis elintéznivalója valahol a közelben. Azt mondta reggelre visszatér közénk.
- Elintéznivaló? – szűkültek össze a szemeim bizalmatlanul.
- Lehet már pasi hiánya van neki is, nem kötötte az orrunkra. Ha már téged nem sikerült behálóznia, akkor másnál lel vigasztalást – nézett Irina mélyen a szemembe. A kislányos báj ott játszott az arcán, de a gondolatai is nagyon szabadok ugyanakkor ártatlanok voltak. Teljesen ellentéte a testvéreinek. Tanya túl rámenős és mindenkinek meg akar felelni. Míg Kate inkább kettőjük mintájára épül. Egyszer bebábozódva emészti magát a vámpírlét hátrányai miatt, aztán meg a fellegekben szálldos, mint egy szárnyait próbálgató pillangó.
- Valami rosszat mondtam, hogy ilyen kétkedő arcot vágsz? – lökött oldalba Irina futás közben. A többiek már jó száz méterrel lehagytak minket.
- Nem, dehogy is, csak kicsit furcsállom.
- Tanya-nak vannak furcsaságai, ezzel együtt kell szeretned – vonta meg a vállát és szorosan felzárkózott a többiek után. Én sem gondolkoztam tovább ezen a badarságon, inkább követtem Irina példáját és kizártam az összes pesszimista gondolatot a fejemből, helyet szorítva a jóknak. Ott van a holnap, meg a holnapután hogy balgaságokon rágódjak. Sőt az egész létem…

- Tehát Eleazar, Carmen, Emmett, Esme, Jasper az egyik csapatban lesznek. A másikban pedig Carlisle, Irina, Edward, Rosalie, Kate. Én pedig leszek a dobó – szervezte meg a két csoportot Alice a már-már orkánná erősödő szélben. Ez általában az ő posztja szokott lenni, szeret minket az orrunknál fogva vezetni. Bevallom, elég jól csinálja. A következő másodpercben egy hatalmas villám vágtatott át az égen, ami jelezte számunkra a játék kezdetét. Mindenki elfoglalta helyét és Alice dobásával megindult a játék. A labda süvítve repült a szélben Jasper ütésének köszönhetően. Rögtön a nyomába eredtem, általában a messzire röpülő labda az én reszortomba tartozott. A légmozgás és eső az arcomat célozta meg, mintegy hátráltatva a nyerési esélyünket. Csak azzal nem volt tisztában az anyatermészet, hogy a vámpírok ellenállóbbak az embereknél. Vadászösztönömet elengedve szegődtem a labda nyomába és pár lépés után sikerült is a zsákmányomat megszereznem. Egy jól irányzott mozdulattal aztán útjára engedtem a csapatom felé. Az egész procedúra alig pár másodpercig tartott, végig ebben az ütemben. Dobás… ütés… futás… vissza passz, amíg nem cseréltünk és mi lettünk az ütőjátékosok. Az összes labdát sikerült a lehető leghamarabb visszadobnunk, így alig pár hazafutást sikerült bezsebelniük Emmett csapatának.
- Miért nem tudsz figyelni Irina? – morgolódott Kate a sártól összekoszolt ruháját siratva.
- Az a labda pont felém jött, miért kellett beleérned? – sziszegett vissza testvérére az érintett.
- Most nézd mit tettél, ez sosem jön ki.
- Az nem számít, ha vizes vagy, de ha egy kis piszok ragad rád már letörik a műkörmöd? – figurázta ki Kate-t.
- Ezt most szívd vissza vagy esküszöm, hogy… - feketedett el Kate szeme, én meg jobbnak láttam, ha azonnal közbelépek. Mint egy villámhárító közéjük léptem és vártam az összecsapást.
- Na mit csinálsz, megcsapsz egy kis elektromossággal? – nevetett fel Irina sötéten a nővérét tovább idegelve.
- Irina, Kate, kérlek! – csitítottam mindkettőjüket.
- Hoztam magammal váltásruhát, nem éri meg ezért hajba kapni, gyere – ragadta meg Kate csuklóját Rosalie és egy fa tövébe húzta, ahol egy vízhatlan táska várta őket. Hát ez igen, ha ruhariadó van, akkor képes a jobbik formáját hozni. Csak azon csodálkoztam, hogy Alice nem tartott velük. Akár vörös riasztást is hirdet, ha egy ruhaanyag foszlik vagy nem megfelelően áll az illetőn. Ez csak egyet jelent.
- Alice – futottam a kör közepére, ahol elhomályosult tekintettel ácsorgott a jövőt figyelve. Jasper sem tétlenkedett, rögtön mellette termet és átölelte kedvesét. Elmémmel ráfókuszáltam és az összes többi értelmetlen csevejt kizártam a fejemből.

„Miért?” – kérdezte Bella erőtlen hangon. A homlokából megállíthatatlanul buggyantak elő az újabbnál-újabb vércseppek, egyenesen a nyakán lecsorogva. Szemeiben ott égett az értetlenség, a fájdalom, és a lehető legrosszabb, amit sosem felejtek el, amíg élek: beletörődés a saját halálába…

Bella szemszöge:

A délután fennmaradt részét a tv előtt töltöttem. Edward a percek múlásával egyre jobban hiányzott és ezt csak tetézte az egyedüllétem. Lisa néni feltehetőleg hamarosan hazaér, de addig nekem maradt a műsorfüzet fölött való elmélkedés. Nehéz döntés: melyik filmet nézzem, ha eljön Joe Black vagy Forrest Gump? Brad Pitt a gyönyörű mosolyával, és megnyerő külsejével, avagy egy hibbant a megszállottságával? Egy velem egyidős lánynak nem lenne kérdés, hogy a szépfiút, de nálam ez sosem volt egyértelmű. A csengő megszólalása egy időre hanyagolásra bírta az elmélkedést.
- Máris megyek – bújtam bele a papucsomba és kibotorkáltam az ajtóig. – Ki az? – nyitottam ki az ajtót, az illetőnek meg sem várva a bemutatkozást. – Jaj ne, már megint te? Most nincs idegzetem a monológodat meghallgatni a bocsánatkérésről – próbáltam az ajtót bezárni, de a lába megakadályozta a zár kattanását.
- Ki beszélt itt megbánásról és könyörgésről? – mosolygott rám ridegen. - Kettőnk közül maximum neked van jogod a lábaim előtt könyörögni, hogy bocsássak meg nekem, amiért kikosaraztál – kapta el a kezem és magához rántott.
- Azonnal eressz el – húzódtam el tőle és a konyha felé futottam. Ha kell, kést szúrok a szívébe, csak takarodjon el.
- Olyan könnyű préda voltál. A kislány, aki hisz még a szőke hercegben – röhögött fel teli torokból. - Pár bók, sok mosolygás, jó modor, és máris téves képet éltetsz magadban.
- Ne gyere közelebb – húztam ki a késtartóból az egyik legnagyobb nyelűt.
- Ugyan már, megölnél? – kapott a szívéhez, mintha ezzel most mellbe vágtam volna. A következő másodpercben viszont már ott lappangott az a gonosz vigyor a szája szegletében, amitől még a vérnyomásom is az egekbe szökött. – Te sosem lennél képes gyilkolni, mert gyenge vagy és gyáva – lépett egyre közelebb.
- Maradj ott – tartottam fel szúrásra készen az élét.
- Na, ne nevetess. Nincs benned elég spiritusz, hogy megtedd. A vámpírok nélkül te csak egy elhervadt virág vagy, aki még az árnyékától is megijed.
- Honnan tudsz te a vámpírokról? – tátottam el a szájamat a megrökönyödéstől.
- Ha nem bánnád később mesélném el, most dolgunk van – lépett alig négy lépésnyi távolságra.
- Én veled nem megyek sehová – köptem ki undorodva, egyesével megnyomva a szavakat.
- Akkor majd máshogy veszlek rá – vonta meg a vállát egykedvűen. Számára teljesen mindegy volt a testi épségem. Leah ugatására felkaptam a fejem és egy pillanatra a hátsó ajtó felé tekintettem, hátha van egy tettestársa is. Hugh kihasználva a helyzetet mellém lépett és egy nehéz tárgyal fejbe vágott, míg a másikkal lefeszegette az ujjaimat a kés nyeléről. A világ elsötétült körülöttem és már csak a csattanást hallottam a padlón, ami a kezemből kihulló kés becsapódását jelezte…

- Azonnal kelj fel – ütött pofon Hugh, hogy magamhoz térjek. A fejembe nyilalló fájdalom azonnal jelentkezett, amint magamhoz tértem.
- Hol vagyok? – nyitottam ki reszketegen a szemeimet, de túl sötét volt ahhoz a szoba, hogy jobban szemügyre vegyem. A tárgyakat elhomályosultan tudtam felmérni, ahogy Hugh somolygó arcát is. Istenem, mégis hogy dőlhettem be neki? Mekkora egy lúzer vagyok!
- Hm, csak hogy magadhoz tértél. Te hülye kis ribanc! – jelent meg a semmiből egy női árnyék és belerúgott az oldalamba a magassarkújával. A fájdalomtól és meglepettségtől halk sikkantás hagyta el a számat. A hangja annyira hasonlított RÁ, de az lehetetlen. Ő nem árulná el…
- Miért? – néztem az ónix színű szemekbe. Mégis miért teszi ezt velem? Mégis mit ártottam én neki, hogy most ezt teszi velem? Meg fog ölni – suhant át a gondolat rajtam a szívműködésemet felgyorsítva.
- Arra vagy kíváncsi, hogy miért? – hajolt közelebb hozzám, így jól kivehetővé váltak jellegzetes eperszőke fürtjei. Sötét szempárjával a homlokomból folyó vért szemlélte megbűvölve. – Mert elvetted tőlem az egyetlen dolgot, amit igazán akartam. Meghülyítetted a kis képességeddel. De most miért is nem használod rajtam? – kapta el az államat és szorosan megtartotta, hogy ne vegyem le a tekintetem róla.
- Kit vettem el tőled? – kérdeztem vissza értetlenül. Neki mindene megvan, amit csak akar. Ami pedig nincs, azt pénzzel megszerzi.
- Ne játszd itt az ostobát, mindketten tisztában vagyunk vele, hogy Edward itt a tét.
- Ő nem egy tárgy, amit megkaphatsz – szólaltam meg felháborodva. Teljesen elment az esze, ha azt hiszi, én vagyok a szánalmas életének az elrontója. – Edward számtalanszor a tudomásodra hozta, hogy nem kellesz neki. Mit akarsz még? Kérvényeztesse, hogy megértsd? – harcoltam utolsó leheletemmel is szerelmemért. Érte bármikor feladnám az életemet, mert ő maga az életem. Nyálas dumának hangzik, de így van. Minden jó dolog vele kezdődött el és most érte ér véget.
- Cafka – sziszegte dühösen, mindinkább a falnak szorítva arcomat. – Te velem nem beszélhetsz ilyen hangnemben, ezt vedd tudomásul! Edward az enyém és az is marad. Egy kis emberlányka nem veheti el tőlem. Ezt jobb, ha a tudatodba vésed – az utolsó mondatot már csak gúnyosan suttogta a fülembe.
- Addig nem, amíg én élek – szorítottam össze a fogaimat dühösen, a szabadulásért küzdve. A harag megzabolázatlanul gyúlt ki bennem, a fájdalom legkisebb szikráját is elégetve. Nem számított mi lesz az én sorsom, hogy a pokolra kerülök, de legalább Tanya is mellettem ég az idők végezetéig Edwardtól távol.
- Erre ráhibáztál, mert mindjárt véget vetek a nyamvadt életednek – emelt meg a nyakamnál fogva. Lábujjhegyen állva próbáltam meg életben tartani magam, amíg összpontosítok a pajzsomra. Az erős nyomástól fuldokoltam, de nem adtam fel. A gyakorlásokra gondoltam és Kate arcára, amint Edwardot bántja. Ahogy az angyali arc összerándul a fájdalomtól, ahogy ívbe feszül a háta, a testén átsuhanó fájdalomra. A rémképekre az indulat elöntötte az egész testemet, a véremben csörgedezett és nem lelt nyugalomra. A hatás rögtön érezhető volt, mert visszaestem a földre és eltűnt rólam Tanya keze.
- HÁHÁ. HÁHÁHÁHÁ – röhögött fel az áspiskígyó sátáni kacajjal. – Olyan mulatságos ez a kis erőfitogtatás. Mond csak, meddig bírod még tartani a pajzsodat? Egy másodpercig, netán kettő? Mert én ráérek, te már kevésbé. Innen nincs kiút drágám.
- A többiek majd a segítségemre sietnek – ellenkeztem. Alice már biztos látta és majd megmentenek.
- Persze, amikor már halott leszel. Ami lássuk be percek kérdése – méregette a körmeit unalmában.
- Te sem fogsz sokáig élni, ha erre Edward rájön – mosolyogtam rá mindentudón.
- Nem számít, mert nélküle nincs kedvem élni – fúrta a tekintetét a szemembe. Most először éreztem a hangjában valami igazságot.
- Legalább valamiben hasonlítunk – feleltem szarkasztikusan.
- Lassan ideérnek, ideje lenne belekóstolnom a főételbe. Íncsiklandozó a szagod, értem én miért van oda érted Edward – villódzott a szeme az őrület határán sodródva. Teljesen elveszítette az eszét ettől a megszállottságtól, hogy el kell szakítania engem Edwardtól.
- Nem muszáj ezt tenned – eresztettem a csomóba körmeimet fáradtan. Már nem bírom sokáig tartani magam körül a pajzsot. Egyre gyengültem és a kötél sem eresztett. Nagyon durva és erős anyagból készült.
- De, muszáj – bólintott határozottan tébolyult alakjával felém közeledve. A sarok felé pillantva megtaláltam a szemeimmel Hugh-t, aki a köztünk zajló eseményeket figyelte, akár egy szemtanú az ítélet véghezvitelét.
- Várj, azt mondtad elmeséled, honnan ismered a vámpírokat – állítottam meg Tanya-t a mozdulatban Hugh arcát figyelve.
- Hugh ezt mondta? Hm. Végül is jogodban áll tudni az igazat – nézett az áruló férfira. Lassan körbesétált a szobában és meggyújtott egy gyertyát a hangulat kedvéért. Az apró helyiség megtelt fénnyel, rálátást biztosítva a berendezésre. A padlóból helyenként kiálltak a fadarabok. Az asztal, - amin a gyertya állt – egy kisebb fuvallattól is összeroskadhat. A falak penészesek és mocskosak voltak, és ablakról még hírből sem hallottak a ház építői. Kirázott a hideg a szörnyű állapottól, ami idebent uralkodott. – Nos mivel nincs időnk, a rövidebb verziót tárom eléd. Hugh elég sokkal tartozik nekem, amiért sikerült felkarolnom és egy jól működő állással megajándékoznom. Így az adósom lett és most megtesz értem egy aprócska szívességet. Hát nem romantikus? – csapta össze a kezeit eszelősen. Az agyarai kivillantak a sötétségben, és a zakkant tekintet megtalált engem. – Vége az esti mesének, éhes lettem – kuporodott le mellém a homlokomon végigfutó vércseppet fürkészve.
- De hát te vegetáriánus vagy – hunytam le szemeimet megsemmisülten. Már csak másodpercek kérdése és ennyi, lezáródik az életem.
- Egyszer tehetek kivételt – fordította el a fejemet és erősen megtartott ebben a pózban ellenkezésemet látva. Így már semmi sem akadályozhatta meg a munkája bevégzésében. Teljesen fedetlen volt a nyakam, felkínálkoztam a szipirtyó utolsó vacsorájának.
- Szeretlek Edward – sikítottam fel hangosan a nyakamba fúródó fogakat megérezve. A bőröm hamar megadta magát és egyre inkább éreztem, ahogy elpárolog belőlem az életerő. Egyre gyengébb és gyengébb lettem, míg el nem ködösült előttem a világ…

34. fejezet

2010-08-07T17:40:00.004+02:00

Sziasztok. Kicsit elmaradtam a frisseléssel, ezért szeretnék bocsánatot kérni. Ezt most szerintem egy kicsit összecsaptam, és még csak Puszmóval sem ellenőriztettem le, mert nincs MSN-en viszont holnap megyek Balatonra (1 napra), szóval nincs időm :S
Ui.: Ez a fejezet Edward szemszöges :) És "Névtelennek" üzenem, hogy miatta is készült el olyan gyorsan, mert szegényke már a végét járta a hiánytól :D

Nyugalom, vagy mégsem?

Csend, mindent beborító nyugalom. Nem érzékeltem többé a fájdalmat, a testemen átfutó elektromosságot. A gondolatok is elhaltak a fejemben, nem maradt más, csak a higgadtság. Mint amikor egy fagyott tájat figyelsz, a felszínen minden harmonikus, zavartalan. A hegyek lenyűgözően olvadnak össze, a kőzet és a hótakaró egysége idilli képet fest a szemünk elé. Az illatok frissek és tiszták, nem mocskolja be a rengeteg szmog. A nap felkeltével megvilágosodnak a felhők és a köd, ami körüllengi a hegy csúcsát. A hűsítő szél megzabolázatlanul hasít a ruhámon át. El se hinné az ember, hogy egy balesetveszélyes vidéken jár. Ha mélyebbre ásunk, viszont megtalálhatjuk a veszély forrását. A lavina hatalmas erejét, ami beterítette a környező erdőket. Mert hiába gyönyörű ez az óriás, számtalan veszélyt rejteget, ha a közelébe kerülsz.
- Sikerült… sikerült az áttörés – kapta a szája elé Carmen a kezét ámulatában. Eddig észre sem vettem, hogy csukott szemmel merengek egymagamban. Bella sugárzó mosollyal fogta közre kezemet, látszott a szemén a koncentrálás és erőlködés. Végre vissza tudta tartóztatni Kate erejét. Az egész családon végigsuhant az elismerés hulláma. Ez volt a nyári szünetünk második napja. Bella érdekében egészen eddig halogattuk a gyakorlást. A stressz és folyamatos bosszúság elhagyásával a siker sem váratott magára. Boldogan húzódtam közelebb hozzá, a melegében fürödve. Mintha a mennyországon estem volna át az elmúlt másodpercekben. Könnyednek és légiesnek éreztem magam a nemkívánatos gondolatoktól. Olyan jó volt csak a sajátomat hallani, a többi zúgást pedig félresöpörni.
- Bámulatos, ragyogó – csillant fel Eleazar szeme. A bizakodás az arcán ezer szóval is felért.
- Tudtam, hogy Edward lesz a kulcs. A szerelemnél nincs erősebb kapocs a világon – és most először áldottam Bella képességét, amiért nem hallottam Kate vigyorához tartózó gondolatait. Mert ez az a fajta fogat kivillantó mosoly volt, amihez tartózott egy indiszkrét megjegyzés, amit most Bella csodás képessége blokkolt. Az évek során meg tanultam kezelni a Denali lányok humorát, de egy ponton túl nem tudnám az úriemberhez méltó mércét megütni. – Ugye Edward? – függesztette rám Kate a szemeit várakozón. Ajkai még mindig abban a bizonyos „én tudom” görbében álltak.
- Milyen kérdésedről maradtam le? – hagytam abba az elmélkedést és zavartan figyeltem rá. Egyáltalán nem hallottam, hogy megszólalt volna. Hacsak…
- Na ne – kezdett el Kate vihorászni. Egyre zavartabb és meglepettebb lettem a reakciójától. – Ezt nem hiszem el. Bella nem csak engem, de téged is blokkol az akaratával. Ügyes kislány – nézett kiválasztottamra elismerőn.
- Én nem csinálok semmit – húzta ki tenyeremből apró ujjait nem tetszőn, és ezzel a helyére is billentette a mérleget. A gondolatok folyamként zúdultak be elmémbe elárasztva a fejemet.
„Most meg mi van? Miről maradtam le?” – kérdezte Rosalie sértődötten, akár egy ötéves kislány.
„Bella tényleg különleges” – bólintott Carlisle megbizonyosodva, hogy megérte a sok fáradalom.
„Azt a mindenit, Edward végre nem fog a fejemben kutakodni. Hohó nincs több hármasban szeretkezés. Csak én és az én Rose babám. Nincs több ingyen pornó a tesónak, micsoda megkönnyebbülés.”
A fojtott kuncogásomat Emmett sértetten kezelte. A Bella nélküli érintkezés miatt visszatért a gondolatolvasás képessége.
- Már megint. Istenem most miért büntetsz? – drámázott az égre tekintve, nyúzott arccal. - Szállj ki a fejemből, mert nem állok jót magamért – szűkölt össze a szeme és eltrappolt sértetten.
- Ez…? – mutatott érdeklődön Bella Emmett után, de leintettem.
- Nem fontos, most inkább menjünk – kaptam el a kezénél fogva és a hátamra lendítettem.
- De… - kulcsolódtak össze ujjai a meglepettségtől.
- Kapaszkodj – fojtottam el az újabb kérdésáradatát. Csak a pillanatnak akartam élni, később ugyan úgy válaszolni tudok, ha még érdekli. Az erdőn át futottam, kiélvezve a futás megunhatatlan élményét.

- Most már megkérdezhetem, hogy miért raboltál el? – feküdt le a vadvirágokkal borított fűbe. A rétünkre hoztam, hogy kettesben lehessek vele. Amióta megtudtam, hogy Hugh szemet vetett rá, a lehető legtöbb időmet Bellára szenteltem. Tudnia kellett, hogy nekem bármit elmondhat, megbízhat bennem és mindig mindenen átsegítem, csak tudassa velem, ha baj van.
- Ez nem számít emberrablásnak szerintem… – ültem le lassan mellkasa mellé és az arcát tanulmányoztam. Szemeit lehunyta, vonásai ellazultak a nyugalomtól. Annyira törékenynek látszott, mintha bármelyik pillanatban darabjaira eshetne szét. Hogy megbizonyosodjak róla, nem csak hallucináció áldozata vagyok, végighúztam mutatóujjamat kidomborodó artériáján. Mély sóhaj hagyta el a száját, majd elnyíltak ajkai. Szívének ritmusa gyorsabb melódiára váltott. Vére úgy áradt szét a testében, ahogy engem elönt a gondolatok kavargó folyama.
- Olyan jó itt lenni – remegett meg az újabb lágy érintéstől. Az arca vörösen lángolt a felszökő vértől.
- Igen, és még jobb, hogy kettesben vagyunk – értem el kezemmel arcát, míg nem az ajkainál megállapodtam. Apró harapásnyomok díszítették az isteni bőrt, mert ha zavarban volt, mindig alsó ajkát büntette.
- Ebben egyetértünk – nyitotta ki szemeit. A vágyakozás ott égett bennük. Kezével elkapta az enyémet, és lágy csókot lehelt rá.
- Pontosan – hördültem fel akaratlanul az engem ért borzongástól. Erőt merítve határozatlanságomból elém térdelt és belesüllyesztette ujjait kusza hajamba. Tekintetével nem engedett el, fenntartotta a kapcsolatot. Ajkai közül a meleg lehelet utat tört, hogy tovább őrjítse a férfit és démont egyszerre. Megunva a várakozást én közelítettem meg a csábító szájat, de ő nevetve kitért előlem és a földre döntött.
- Ejnye, Edward Cullen, ennyire izgága lenne? Ezt nem is tudtam – támaszkodott mellkasomra mosolyogva, kissé gunyorosan.
- Na, megállj – perdítettem meg kettősünket, hogy ő kerüljön alulra. – Meglátjuk te hogy bírod ki! – fenyegetőztem és rögtön lecsaptam a kibírhatatlanul finom illatú női nyakra.
- Ne. Hagyd abba! – kuncogott alattam a csiklandozástól. A csípőjét erősen lefogtam, hogy ne rángatózzon annyira alattam. – Kérlek, megadom magam – nyöszörgött.
- Igazán? Megadod? – húzódott vigyorra szájam.
- Annyira gonosz vagy – emelkedett fel-le mellkasa a levegőhiánytól, mikor abbahagytam.
- Erre már korábban is rá kellett volna jönnöd – cirógattam végig orcáját.
- Valóban, rettegek tőled. Sőt, egyenesen irtózom. Mert egy szörnyeteg vagy, aki kislányokat csábít el, majd hoppon hagyja őket. Nagyon, nagyon gonosz vagy – húzódott fel a földről egészen az arcomig. Szavai ellenére a szemeiben a fény ott pislákolt, majdhogynem engem is megperzselve.
- Akkor büntess meg – mentem bele a játékba, ami kicsit sem az én szerepem volt. Alig mondtam ki, karjai máris körém csavarodtak és visszahúztak a nagyra nőtt fűbe. Ajkai vadul ostromolták higgadtságomat, én pedig rögtön kerestem a kibúvót. Túlságosan kívántam, és ez az érzés megőrjített. Az agyaraim megállíthatatlanul termelték a mérget, amit Bella erőfeszítés nélkül kicsókolt a számból. Féltem, hogy megsebzem a pengeéles fogaimmal.
- Bella – szorítottam le erősen a földre az ajkaitól elválva. Nem akartam bántani.
- Sajnálom – költözött szomorúság a szemeibe. – Azt hiszem, az én önuralmam sem az igazi – mosolyodott el kedvetlenül.
- Egyre több a közös pontunk – eresztettem el a csuklóját és felkeltem róla.
- Akár csak két mágnes – mozdult velem együtt. – Most már megtudhatom, hogy miért jöttünk ide?
- Hogy ne kelljen átélned a sok gratulációt és egész délután nélküled elfoglalnom magam. Jobban szeretek zártkörűen ünnepelni – fűztem össze ujjainkat.
- És tényleg nem hallottad a többiek gondolatát, mikor testi kontaktust létesítettem veled? – kérdezte kíváncsian.
- Valamilyen okból kifolyólag nem – ráztam meg a fejem.
- Ez számodra rossz, nem?
Hát igen, fején találta a szöget. Én magam sem tudtam, hogy valójában mit érzek.
- Egy évszázadnyi gondolatolvasás után kissé zavaró, ugyanakkor frissítő érzés. Ez nem olyan, mint a te képességed. A tied összetettebb, nehezebb az elsajátítása, az enyém meg egyszerű. Minden erő más, ahogy azt Eleazar az elején elmondta. Néha úgy kikapcsolnám – ha tudnám -, de ki tudja, mikor lenne rá a legközelebb szükségem.
- Megértem. Néha félek, hogy mi lesz, ha nem tudom uralni és lebukok.
- Ez nem történhet meg. Vigyázunk rád és már nagyon jól haladsz – nyugtatgattam. A családom és a Denaliak is mellette állnak, segítik, amiben csak megtehetik. Nem beszélve arról, hogy itt vagyok én biztosítékként. Bármit megtennék érte.
- Tudod mit szeretnék? – nézett rám csillogó szempárral.
- Ha beengednél az elmédbe, megtudhatnám – próbáltam mosolygásra bírni. Talán a jövőben erre is sor kerülhet, amilyen tempóban halad az ereje megismerésében.
- Bemutatlak Lisa néninek most azonnal. Gyere – noszogatott, mikor látta, hogy nem mozdulok.
- Tessék? – kerekedtek ki a szemeim a meglepettségtől.
- Jól hallottad, meg kell ismernie. Így is túl sokáig húztuk el.
- De múltkor még hallani sem akartál róla – értetlenkedtem. Azóta mi változott meg?
- Ne kéresd magad – húzta meg a kezemet kérlelőn.
- Ha így gondolod, akkor rendben – keltem fel a földről és Bella elé álltam, hogy felkapaszkodhasson a hátamra. – Vigyázat hátul, széllökésekre felkészülni – mosolyogtam magam elé és belevetettem magam a fák közé. Bella végre rászánta magát erre a lépésre, el se tudtam hinni. Melengette az érzés a nem létező szívemet. Lehet jobban ki kellett volna öltöznöm az alkalomra, kár hogy Alice ezt előre nem láthatta, mert előre nem volt megtervezve.

A házak közelében lefékeztem és kézen fogva sétáltunk az utcán, a feltűnést elkerülve.
- Biztos vagy benne? – toporogtam az ajtajuk előtt, a ruhámat és összekócolódott hajamat megigazítva.
- Halálbiztos – eresztett meg egy bizakodó mosolyt és kinyitotta az ajtót maga után vonszolva. – Lisa néni, itthon vagy már? Hazajöttem.
- Fent van – suttogtam halkan az emeletről jövő hangokat hallva.
- Mindjárt lemegyek, egy pillanat – kopogott a magassarkú a padlón. Éppen a családi képeket tanulmányozta, amíg meg nem jelentünk. – Sziasztok, fiatalok – nézte végig kettősünket figyelmesen, ahogy a lépcsőn lelépegetett.
- Jó napot asszonyom – köszöntem illendően.
- Be szeretném neked mutatni a barátomat. Talán már hallottad a nevét, Edward Cullen. Az édesapja orvos – feszengett Bella a nagymamája előtt. Látszott, hogy nem igazán van otthon ebben.
- Dr. Cullen. Azt hiszem, rémlik róla valami – cikáztak a gondolatai az apám arca után kutatva, de nem sikerült maga elé képzelnie. – Fáradj beljebb – vezetett a nappali felé.
- Köszönöm asszonyom – indultam meg Bellával együtt a kanapé felé.
- Szólíts csak Lisának, azért annyira nem vagyok vén csont – mosolyodott el, amivel megjelentek arcán az elmélyült ráncok.
- Rendben assz… Lisa – javítottam ki magam átkozódva.
- Sokkal jobb – libbent ki a konyhába és alig pár perc után vissza is tért teasüteményekkel és limonádéval. – Mióta is ismeritek egymást? – ült le velünk szembe.
- Amióta az iskolába jár Isabella – válaszoltam a feltett kérdésre.
- És nekem csak most mutatod be – nézett Bellára rosszallóan.
- Igen, mert nem akartam semmit sem elkapkodni – borult lángba az arca.
- Kapkodni valóban pocsékolás. Jobb, ha a dolgok be vannak ütemezve – mért végig újra szemeivel, de semmi kivetnivalót nem talált bennem. A gondolatai viszont nagyon elszórakoztattak. Azt hitte, hogy Bella terhességét akarjuk bejelenteni, vagy, hogy holnap összeházasodunk. Esetleg Bellát elrabolom és elviszem jó messzire innen.
- Nagyon örülök, hogy megismerhetem Lisa. Sokat hallottam önről – vágtam közbe, mikor végleg elvesztette a hatalmát a gondolatai felett.
- Remélem csak jókat – fordult Bella felé, aki aprót bólintott visszafogott mosollyal. – Nagyon örülök nektek. Bellának már kijárt egy kis boldogság, és hát úgy néz ki, nálad jobbat keresve sem találhatna.
- A lehető legboldogabb nővé szeretném tenni az élete végéig – biztosítottam róla nagymamáját.
- Ez esetben áldásom rátok, de ha most nem haragszotok, visszamegyek a munkába. Szerencsések vagytok, hogy szünet van és pihenhettek egy kicsit – fogta meg a táskáját és integetve elköszönt.

- Ezen is túl vagyunk – kelt fel a kanapéról Bella, a felgyülemlett levegőt kieresztve.
- Csak nem tartasz a nagymamádtól? Pedig nagyon kedves – kuncogtam a még mindig kipirosodott orcáját nézve.
- Álcázza magát, most csak a jó formáját hozta – bokszolt bele játékosan vállamba.
- Amelyik kutya ugat, az nem harap – öleltem át szorosan, hogy kicsit lehiggadjon a belőlem áradó hidegtől.
- Ez a szabály nálad is él? – éledtek fel kezei és a nyakam köré záródtak.
- Vámpíroknál kicsit összetettebb. Nálunk sohasem tudhatod biztosan – játszottam göndör tincseivel.
- Akkor lehet, ki kellene próbálnom.
- De nem most. Haza kell mennem – húztam el a szájamat nem tetszőn.
- Miért? Még alig voltunk kettesben – akaszkodott szorosan vállaimba, hogy ellenezze a távozásom.
- Alice kitalálta, hogy menjünk a hegyekbe baseballozni, mert kora este vihar várható – magyaráztam el neki kobold húgom felpörgését. Szeretjük ezt a sportot, mert ilyenkor önmagunk lehetünk.
- Rendben, veletek megyek – ajánlkozott fel.
- Szó sem lehet róla. Ez a terep nem neked való, főleg nem sötétben. Nem ismerem a környéket és nem akarlak veszélybe sodorni.
- De hát…
- Semmi de, az életed fontosabb, mint egy buta játék – néztem a durcás arcra. Muszáj lesz valahogy kiengesztelnem. – Éjjel eljövök, és hajnalig veled maradok, ha ez megfelel kárpótlásnak.
- Legyen dél - nézett rám őszinte bájossággal.
- Rendben van, neked nem lehet nemet mondani – leheltem egy apró csókot szájára.
- Jó szórakozást és nyerd meg nekem a meccset – kísért ki a hátsó ajtón, ahol elváltak az útjaink.
- Meglesz – vigyorogtam rá lezseren, majd az udvaron átcsörtetve futottam hazáig…

Díjak

2010-08-07T17:12:00.004+02:00

Köszönöm Valöriee a díjat :)

5 dolog rólam:
- Gyöngyfűző szakköre jártam régen
- Imádom az állatokat
- Van egy őszhajszálam xD (de most komolyan akárhányszor kitépem, visszanő :P)
- Szeretem a True Bloodot és Vámpírnaplókat is
- Szeretek fejléceket gyártani

5 ember, akinek adom:
- Szylu
- Ginewra
- Nikcimaci
- Timi
- Bree23

Köszönöm Puszmó :)

1.Köszönd meg.
2.Rakd ki a blogodba.
3.Írj magadról három dolgot
4.Add tovább legalább három embernek.
5.Hagyj üzenetet mindenkinél akinek tovább adtad.

3 dolog rólam:
- Utálom a rizst
- Nem szeretem a fekete és a fehér színt
- 2 évig játszottam egy online játékkal (mmorpg-s)

Akiknek küldeném:
- Laura
- Léna
- Voiki

33. fejezet

2010-07-29T14:21:00.000+02:00

Sziasztok. Hát-hát a 10 kommentár nem lett meg! De nem vagyok gonosz, felteszem a következő fejezetet, mivel gyökeret ereszthetnék, ha a kiszabott komihatárra várok... Elég szomorú részt hoztam össze, szóval felelősséget nem vállalok a pityergésért :D Puszmónak jobbulást kívánok, szegény lázas és át sem tudta most olvasni a fejezetet :S Gyógyulj meg hamar! Hát szerintem most ennyi. Puszi és jó olvasást.

Önmarcangolás

Ha a mai napot visszaforgatnánk a helyére, gyönyörűvé válna a reggelem. A borús felleget világos felhőkké festeném, az órát a kisszekrényen mosolyogva üdvözölném. A párnát megpuszilnám a kezemben és elpiruetteznék vele a fürdőbe. Onnan új emberként törnék ki, bájosan, megalázkodón, tele életkedvvel. Lisa néni arcát puszikkal lepném el, és dúdolnék a rádióból felharsanó csodás zenére. Még a megnevezhetetlen ízű turmixszármazékot is lenyomnám a torkomon teljes beleéléssel. Most az egyszer nem tehetnénk úgy, mintha a repülők az égen hullócsillagok lennének? Igazán jól jönne, ha most kívánhatnék egyet. Mert akkor azt kívánnám, hogy bárcsak ez az egész nap ne történt volna meg, és kezdjük előröl. A legelejéről. Amikor felkelek Lisa néni ébresztésére. Többet sosem követném el ezt a hibát, soha, soha, soha… Esküszöm az életemre! Nem… az már nem ér semmi. Elvesztettem a becsületemmel együtt. Inkább esküszöm az Edward iránt érzett szerelmemre, amit bemocskoltam. Semmisé tettem egy mozdulattal, egy megingással. Hánynom kell magamtól, undorodom a testemtől. Legalább húszszor mostam meg a fogam, de még most is érzem Hugh leheletét a bőrömön. Hogy kínálhattam fel tálcán magam? Miért nem ellenkeztem, csak amikor már megtette? Amikor birtokba vette az ajkaimat, mintha az az övé lenne? Megbecstelenítettem magam egy ilyennel, már soha nem törölhetem le magamról a piszkát. Megbélyegzett egy életre, mint egy eladásra váró kancát. Rosszabb vagyok, mint egy út szélén álló… nem is mondom ki a nevét. Miért tenném? Ő a megélhetésért teszi ezt, bár lenne más lehetősége. Én viszont? Amikor kivillantotta az oroszlán a fogát lemerevedtem, megnémultam, hol ott harcolnom kellett volna. Miért nem tettem? Miért? Mert gyenge vagyok, rossz kifogás, de igaz. Megszoktam a folytonos mentőakciókat. Edward nélkül csak egy kis senki vagyok, akit a sárba tipornak. A vámpírok közelében biztonságban vagyok, megóvnak a bajtól, de mikor magamra hagynak összeomlok. Lehullik a maszk rólam, amivel takargatom magam. Mert újra egyedül leszek elárvultan, kiszolgáltatottan. Sajnáltatni bezzeg tudom magam. Ez az egy jól megy. A szüleim haláláért a mai napig mindenki részvétet nyilvánít a suliban. Talán még segítenének is, ha nem utasítanám vissza őket. De mással is történnek ilyen tragédiák és lábra állnak. A szívük vérzik, a tüdejük sír a levegőért, mégis talpon maradnak. Felkészülnek az újabb, erősebb megrázkódtatásra. Akkor én miért maradok a hóban fagyba, miért nem állok a talpamra? Mert félek. Félek, hogy mit hoz a holnap. Félek, hogy rosszabb lesz mint volt, és akkor mégis miért harcoljak? De nem élhetek egész életemben a földön fekve, várva az újabb támadást. Az nem élet lenne, hanem maga a horror. Azzal hogy védem magam kizárom a rossz dolgokat, de velük együtt a jó sem szűrődik be. Anya sem úgy gondolta, hogy szigetelődjek el a társadalomtól, hanem figyeljek a jelekre. A vibráló energiára, ami képes bántani engem és a szeretteimet. Meg kell erősödnöm, vissza kell csapnom a saját érdekemben. Bármi is lesz a vége, legalább úgy halljak meg, hogy azt mondhassam: Bella Swan vagyok és megpróbáltam. Adtam egy esélyt az életnek és ezzel együtt magamnak. De vajon én kapok egy második esélyt Edwardnál? Visszasírhatom ezek után magam a kegyeibe? Vagy szembe kell néznem a szemeivel, amiben a megértés apró kis csíráját sem találhatom? Mégis mit mondanék neki? Hogy megbántam és sajnálom? Ez olyan sablonos szöveg!. Egyből az utamra bocsátana, rosszabb esetben még végig sem hallgatna, de már ítélkezne felettem, amire minden joga megvan. Ő lenne a legfelsőbb bíróság és a végrehajtó egyben. Az ő szájából hallani, hogy gyűlöl és megvet, fájdalmasabb lenne mindennél – húzódtam össze az ágyon a rémképtől, ami elém vetült. A könnyeim órák óta csordogáltak le az arcomon. Annyira hozzászoktam, hogy szinte már észre sem vettem őket. A bánatban dagonyáztam egész délután. Ahogy megtörtént az ominózus eset Hugh-t otthagytam az erdőben és visszasiettem a táborozási pontunkra. Mark rögtön észrevette, hogy nincs minden rendben velem és a reggeli rosszullétem is rásegített, hogy azonnal hazafuvarozzanak. Lisa néni párszor megpróbált bejönni, hogy felmérje mennyire rossz a helyzet, de valamilyen indokkal mindig elhajtottam. Ilyen állapotban jobb, ha nem lát meg. Még megijedne a kisírt szemeimtől. Kezeimet szorosabban kulcsoltam össze a párna körül és ráhajtottam a fejemet. Szükségem volt valamire, amiben megkapaszkodhatok. Ami nem tűnik el mellőlem az éjjeli virrasztás során. A vörösen izzó óra számlapja szerint most hajnali fél három múlt el pár perccel. A fáradtságtól nekem az órák inkább napoknak tűntek. Megduzzadt szemeim egyre sűrűbben ragadtak le, mígnem elnyomott az álom…

Pár óra alvás után – amikor nem csak változtattam a fekvési pozíciómat, de aludtam is valamicskét – fejfájással ébredtem. A legrosszabb és fájdalmasabb mégis a szívem közepén égető láng volt, amit semmivel sem tudtam csillapítani. Jesszusom, már magamnak is hazudok! Ez egyre rosszabb lesz… hova süllyedtem. Tudnék rá oltóanyagot, de félek a következményektől. Mi lesz ha odaállok Edward elé és ő a szemembe fröcsögi, hogy öt másodpercet kapok a távozásra? Gondolom, már az egész családja tudja mit tettem. Alice mindenről tájékoztatta őket. Hiába a legjobb barátnőm, erre nincs mentségem, nem fog megbocsátani, hogy összetörtem a testvére szívét. Mégis meg kell próbálnom elmagyaráznom a hibámat. Ha nem bocsát meg, legalább tudja, ő semmiről nem tehet. Neki boldognak kell lennie, ha ez a boldogság Tanya oldalán lesz is – nyeltem le a hirtelen keletkezett gombócot a torkomban. Ő megmondta már az elején az iskola parkolójában, hogy adjam fel, nem érdemes ellene harcolnom. Mekkora igaza volt. Elérte a célját a megbotlásomnak köszönhetően. Edward és köztem akkora ék keletkezett, hogy most már könnyen közénk fúrhatja magát a bestia. De ahogy az éjjel eldöntöttem, nem adom fel, amíg Edward szájából nem hallom a szívszorító szavakat.

Az élet nem fáj, egészen addig, míg el nem kezdek azon agyalni, hogy mennyire megváltoztak a dolgok, hány embert vesztettem el, és hogy mennyi volt ezek közül az én buta hibám. A Cullen házra forduló kavicsos úton megálltam. A motor köpködve szűrte a benzint, ezáltal még lassabbá vált az elérhető sebességhatár. Fejemet nekinyomtam a kormánynak nagyokat lélegezve. Össze kell magam szednem. Nem mehetek oda ilyen nyúzott állapotban. Szörnyű szónok voltam világéletemben, tehát katalogizálnom kellett a gondolataimat. Összeszedetnek kell tűnnöm, és egy esetleges visszautasítás esetén sem törhetek össze. Előttük semmiképp. Ahogy ezt lebonyolítottam magamban lenyomtam a gázpedált és továbbhajtottam. Megszakítás nélkül skandáltam magamnak a pozitív gondolatokat, amíg oda nem értem a házhoz. Reszketeg lábakkal kiszálltam és az ajtóhoz lépkedtem a lépcsőkön. Mintha minden egyes lépcsőfok újabb ólmot tett volna rám, egyre lassabbá váltak a mozdulataim. De a teher nem csak a járásomon mutatkozott meg, a szívemben is nehezedett a súly. Az ajtó magától tárult ki, mikor odaértem. Alice villámokat szórt a dühtől, kobold mása szigorúan mért végig. Ajkai összeszorultak, a mosoly legkisebb jele sem mutatkozott meg.
- Szia – néztem rá esdeklőn, de ő nem viszonozta a nézésem. Helyette még keményebb maszkot öltött magára. – Beszélhetnék Edwarddal?
- Hogy tehetted ezt vele, velünk? – szomorodott el az angyali arc. A csalódottság ott égett a szemeiben. Épp szólásra nyitottam a számat, mikor Edward állt meg mellette. Értetlenül fürkészet, mintha nem tudna semmiről. Elég siralmas látványt nyújthattam kisírt szemekkel a hajnal közepén.
- Beszélhetnénk? – remegett meg a hangom az idegességtől. Sorsdöntő volt, hogy mit fog válaszolni.
- Menjünk a szobámba – felelte szűkszavúan. Néma csöndbe burkolóztunk a szobáig, de ott elszakadt bennem a mécses. Az álarc többé nem maradt meg az arcomon, leolvadt rólam. A színkavalkád sem könnyített a helyzetemen, szinte már szédültem az álomszerű víziótól.
- Alice elmondta? – néztem rá figyelmesen.
- Nem. Egész este gyötörtem, de tartotta magát az elhatározásához. Azt mondta, ezt tőled kell megtudnom. És most itt állok tele kétellyel és semmit nem értek. Elsőnek azt hittem bajod esett, de Alice megnyugtatott, hogy erről szó sincs. Akkor mégis mi történt Bella? Olyan gyászos mindkettőtök arca – suhant át a fájdalom és értetlenség kettőse a szemein. Lekaptam róla a tekintetem és a padló repedéseit kezdtem el tanulmányozni. Nem tudtam hozzákezdeni, egyszerűen túl nehéz volt megszólalnom.
- Bella, kérlek, nézz rám – simított végig keze az államon, majd óvatosan felhúzta.
- Meg fogsz gyűlölni, de nem számít. Mert bizalom és igazság nélkül egy kapcsolat semmit sem ér. Nagyon szeretlek, bármit is fogsz hinni ezek után – buggyant ki az első könnycsepp a szememből és lassan aláhullt a földre. Edward nem törölte le, helyette megfigyelte hogyan ér le a parkettára. Most jöttem csak rá, hogy mennyire hasonlítok egy cseppre. Víz vagy könnycsepp mindegy. A lényege ugyan az marad. A magasból indul el boldogan, a cellájából kiszabadulva, a végén mégis a földön köt ki szétloccsanva, megmenthetetlenül. Alig pár másodpercnyi szabadság jut számára, amivel gazdálkodhat. Mégis milyen nagy távolságot tud megtenni nagysága ellenére. Mennyire boldog abban a kis intervallumban.
- Én is szeretlek – terelte vissza a gondolataimat Edward a medrébe. Ajkai felém közeledtek én pedig most az egyszer meggátoltam őket. Előbb tudnia kell az igazságot, még ha az utolsó lehetőséget is szalasztom el. Tisztában kell lennie az egész történettel.
- Hadd mondjam végig! – kértem esdeklőn, remegő végtagokkal. – Tegnap piknikezni mentünk Lisa nénivel. Meghívta Markot és a fiát. Hugh folyamatosan engem piszkált, amiért otthagytam őket és bementem az erdőbe… – Edward arca az erdő szóra megrándult. Egyetlen kis kérést kért tőlem, de én erre sem voltam képes. Most pedig nem lennék ilyen helyzetben, ha betartottam volna. – Egy ideig magamban sétáltam, amíg Jacobot farkas alakban nem találtam.
- Megölöm – keményedett meg az arca a dühtől. Mi tagadás, nem igazán szerette Jake-t . – Mit csinált veled? Bántott? – vizsgált végig szemeivel.
- Nem. Persze, hogy nem – sóhajtottam fel. Bárcsak bántott volna, az is jobb lenne, mint ez. – Megpróbáltam vele kommunikálni, de ez most nem számít.
- Akkor mi számít? Bella nem értem, hogy hova akarsz kilyukadni – sóhajtott fel a megfejtésre várva.
- Hugh utánam jött, hogy bocsánatot kérjen az elviselhetetlen viselkedéséért. Aztán a tenyerébe fektette a saját kezemet és… - csuklott el a hangom a végére. Egyszerűen képtelen voltam kimondani azt az egy szót. Égette a torkomat a gyász, a szívem zsibbadt a félelemtől.
- És? – komorodott el. A szemei ónix sötétségűre feketedtek. Látszott az arcán, tisztában van vele mit műveltem. Hogy mennyire naiv és hülye voltam.
- És megcsókolt – borult lángba az arcom és kitört belőlem a zokogás. Az iménti fogadalmam így semmisé vált, nem tudtam visszatartóztatni az áruló cseppeket.
- Értem – lépett egyet hátrébb. Úgy éreztem, hogy ez lesz! Nem fog megbocsátani. Látszott a szemében a düh, a csalódottság, ami egy életre belém ivódott. Nem tudtam levenni róla a tekintetem, vonzott magához. A könnyfátyolon át éreztem a közöttünk húzódó hasadékot. A különbséget, ami mindig is ott lappangott kettőnk között. Jobbat érdemel nálam ez nem kétséges – fordultam meg és az ajtó felé siettem lehajtott fejjel. Ennyi boldogság jutott neked Isabella Marie Swan, nem több, nem kevesebb. Remélem kiélvezted, mert mostantól az unalmas, szürke hétköznapok következnek. Nincs többé közöd a vámpírok életéhez, ezt magadnak köszönheted. De rajta, utoljára még nézz rá! Csodáld meg az arcot, ami mindig vissza fog köszönni az álmaidban. Öregkorodig kísért majd és meggyőz, hogy milyen szörnyű, ostoba hibát követtél el annak idején. Búcsúzz el tőle szó nélkül! – szólított fel a bűntudatom. Lassan megfordultam az ajtóban és ránéztem. Ő is engem nézett és mintha mondani akart volna valamit. A kezemmel lesöpörtem az engem gátoló könnycseppet és a szemeibe néztem, ahogy azt a lelkiismeretem kérte. Majd mintha mi sem történt volna újra a lépcsők irányába néztem. Egy új sors, egy új végzet felé. Mert ennek már befellegzett, az sem érdekelt, ha most azonnal meghalok. Úgy is mindegy lenne nélküle…
- Bella – kapta el a csuklómat Edward, és visszahúzott egyenesen a szoba falának préselve. A hirtelen gyorsaságtól nem tudtam mi történik körülöttem, mígnem találkoztak az ajkaink. Egyszerre éreztem magam felszabadultnak és bűnösnek. Bűnösnek, mert ezt nem szabadott volna megtennünk. Mégis nagy szükségem volt rá, mint a levegőre. A sírástól rázkódtam, de a lehető legtöbb érzelmet belevittem a csókunkba. Muszáj volt utoljára végighúznom a nyelvemet a hideg ajkakon. Utoljára a leheletével dulakodnom, ami felemésztett, magába szippantott. A felszabadultságot pedig Edward szemeinek köszönhettem. A mézbarna tekintet megsemmisítette a vétségem. Semmisé tette, akár a víz ősi ereje. A négy elem közül az egyik erő. A torkon lekúszva kitisztítja a légutakat, a tüdőt… beszivárog a vérbe és a szívbe. Az életünk központjába. Aztán kimossa a terhet a gyomorból, ahol annyi stressz és nehézség emésztődik, lebénítva az éltető energiát. Edward átnedvesedett arcát fürkésztem az undor nyomai után kutatva, de a mérhetetlen szerelmen kívül semmit sem találtam. Letöröltem róla az elmaszálódott könnycseppjeimet, de a szemkontaktust továbbra is fenntartottam. Féltem, hogy ez csak egy illúzió, amit az elmém kreált, elég egy pislogás és máris eltűnik. A védekező mechanizmusom tréfát űz velem, Edward hologramját vetíti elém, hogy ne fájjon annyira. Ne érezzem a feszítést a szívemben. Ő már biztos mérföldekre van tőlem. Az is lehet, hogy elájultam. Máskor is megesett már…
- Bárcsak te lennél az igazi és nem csak egy másolat – fűztem ujjaimat hajába. Szemeiben értetlenség cikázott, ami gyorsan kihunyt, átváltozott valami mássá. A mosolya lehengerlő volt.
- Butus Bella, én igazi vagyok. Nem csak beképzeled. Szeretlek és bármi is történt köztetek, nem bírom nézni a szenvedésedet. Ha kell félreállok az útból, szabad utat engedek a szerelmeteknek. Örökké szeretni foglak, mégis az számít nekem, hogy boldog legyél. És ha ez a boldogság az Ő oldalán van, akkor elengedlek. Mert mellette teljes életed lehet – halkult el a hangja, majd összepréselte ajkait a lehető legkisebbre.
- Sosem lenne teljes életem nélküled – ráztam meg a fejem fájdalmasan. – Csak úgy éreztem, mintha Hugh sarokba szorított volna. Nem tudtam támadni, mert beijedtem. Igaz a végén lekevertem neki egy pofont, de ez sem ment fel a bűnöm alól. Sajnálom.
- Nekem kellene bocsánatot kérnem. Megígértem, hogy mindig vigyázok rád, de nem voltam melletted mikor szükséged volt rám.
- De… - vágtam közbe Edward szavába. Miért hibáztatja mindig magát? Az egyik ujját az ajkamra tapasztotta, így nem tudtam ellenkezni.
- De a múltat nem tudjuk megváltoztatni – hunyta le a szemeit egy pillanatra, mintha ezzel beletörődne. – A jövőben viszont egy pillanatra sem eresztelek el magam mellől. Vigyázni fogok minden egyes lépésedre – perzselt a tekintete a megannyi érzelemtől.
- Akkor megbocsátasz? – kúszott föl a gombóc a torkomon.
- Nem – felelte egyszerűen, gyorsan. A fejemet lehajtottam szégyenemben. Nem akartam azt hallani, hogy legyünk csak barátok. Az olyan lenne, mintha szükségtelenül venném a levegőt – Bella nincs mit megbocsátanom, mert ez nem a te hibád – húzta fel az állam a szeme magasságáig.
- Szeretlek – mondtam ki az első dolgot, ami eszembe jutott a köztünk gyúló szikrák közepette.
- Ahogy én is szeretlek kis bárányom – hajtotta előre a fejét, felkínálva az ajkait. Mosolyogva dőltem előre és újból sírni kezdtem. A testemben játszó tűzijáték egyre nagyobb magasságra hágott. A földszintről jövő tapsvihar kissé megzavarta a koncentrálásom. Azt hiszem a hallgatótáborunk az elmúlt percekben igazi szappanoperaként követte nyomon a kibékülésünket. Boldogan nyomtam a mellkasomat Edwardnak és szárnyaltam az örömtől. Még egy ilyen pasi nincs a földkerekségen, ebben biztos voltam…

32. fejezet

2010-07-23T21:14:00.002+02:00

Sziasztok. Kis késéssel, de itt van. Hosszabb lett a kelleténél, a vége miatt viszont elnézést kérek, nem bírtam kihagyni :D Nah puszi: Tia
Ui: A 10 komment azért nem volt meg, szóval vehetitek büntetésnek is a függővéget :D

Piknik

- Bella? – szólt bele egy mély, felismerhetetlen hang a telefonba. A háttérből átszűrődő zörej tovább nehezítette a dolgomat.
- Igen, én vagyok. Ki maga? – szóltam bele a telefonba érdeklődőn.
- Hugh vagyok – recsegett a mobilja a térerő hiánytól, ahogy beleszólt.
- Ha Lisa nénit keresed…
- Nem, veled szeretnék beszélni – vágott közbe. – Találkozhatnánk nálatok?
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne – utasítottam vissza a vendéglátást.
- Kérlek, csak pár percről lenne szó.
- Azt hittem múltkor ezt már megbeszéltük. Nem akarok tőled semmit, te vagy a szolgáltató én pedig a vevő. Megfizetjük a munkádat, de ennél többet nem tudok felajánlani – kapargattam körmömmel az asztal sarkát kínomban. Nem volt ínyemre komplikálni az amúgy is nehéz helyzetet. Egyszer sikeresen megúsztam a lebukást, – avagy a botlást, amit Hugh-hal csaknem előidéztem - másodjára nem lesz ekkora mázlim.
- Legalább egy esélyt adj, hogy közelebbről is megismerjelek. Jót tenne a közös ügyünknek, ha nagyobb bizalom lenne köztünk.
- Értelmetlen, ha az az esély eleve elfuserált - sóhajtottam fel bosszúsan és leraktam a telefont az asztalra. Így lesz a legjobb, ne ártom bele magam fölöslegesen. Nincs szükségem még egy labilis barátra, mikor alapból pengeélen táncolok. Edward tűrőképessége nem megingathatatlan, Jacobot is nehezen kezeli. Na meg ott vannak a további vámpírismerőseim és az én csodálatos erőm, amit ki kell ismernem. Ez most túl sok ahhoz, hogy felbolygassam az engem körülvevő hangyabolyt. Egy ügyvéd már csak hab lenne az amúgy is csúcsosodó tortán. A káoszt nem növelem tovább a saját káromra. Féltékeny vámpírfiú? Adott. Csinos vámpírlány, aki lecsapott rá? Kipipálva. Vérfarkas barát? Újabb pipa. Kezelhetetlen erő? Hatalmas pipa. De egy újabb titkokkal övezett barát? Az már túlontúl erőltetett lenne. Főleg a szánalmas életemben.

A telefon újabb pittyegésére megugrottam az ijedségtől. Elsőnek fel sem tűnt a mobilomra megérkező sms hang, ami a vízcseppet imitálta figyelemfelhívásként.
- Ezt már komolyan nem hiszem el – beszéltem magam elé, mikor szembeköszönt Hugh neve. A már amúgy is dobogó szívem most még gyorsabb ritmusra kezdett.
„Úgy sem adom fel” – állt fekete-fehéren a képernyőn.
- Szuper, ezek szerint ő is a makacsabb fajtából való. Már csak ez hiányzott… - túrtam bele hajamba idegesen és véglegesen visszahelyeztem az asztalra a mobilt. Nyugi, ez csak egy üres fenyegetés. Nem fog semmit tenni – nyugtatgattam magam kétségbeesetten. Hisz mégis mit tehetne? Szól Lisa néninek, hogy mennyire passzív vagyok vele, és folyton lekoppintom? Nevetséges. Attól hogy Markkal nekik minden flottul megy, nekem semmi nem kötelező. Belementem a nyamvadt vacsorába, ezzel adva neki egy szánalmas esélyt. De ő nem egyszer, hanem kétszer is elcseszte. Ennek fényében mégis mit vár? Kezdjük előröl, hátha harmadszor is bepróbálkozik? Azt már nem! Kizárt – siettem fel a szobámba, mintha kergetnének. Máshová akartam terelni a gondolataimat, egészen pontosan a tanulnivalóm irányába. Mivel már tényleg csak napok választottak el a szünettől, nem igazán akadt mivel lekötnöm ártalmas képzelgéseimet. Könyveimet dühösen lapozgattam, de egy feladatot sem találtam, ami segíthetne. Végső kétségbeesésemben az ágyra dobtam magam és a falat bámultam. Ma szünetnap volt az erőm kitanulásában és a vámpírokkal lógással egyaránt. A lányok – legfőképp Tanya és Irina – megunták az egyhelyben gubbasztást, így mindannyian elmentek egy közös kiruccanásra valahova San Francisco közelébe. Én is szívesen mentem volna, de hát mégsem állhatok oda Lisa néni elé és mondhatom a szemébe, hogy a vámpírbarátaim a szeszélyes időjárás miatt közönséges iskolakerülővé váltak, mivel a bőrükre sütve foszforeszkáló pontok halmaza vetülne a szemünkbe és a lebukást megelőzve ötszáz kilométernyit délnek vándoroltak és most kiélik magukból a több évtizednyi visszafogottságot. Valószínűleg elmegyógyintézetbe záratna egy elhagyatott helyen, ahova a kutya se teszi be a lábát. Kutya… jaj ne, Leah – kuporodtam ülő helyzetbe, amíg összeszedtem magam. Megígértettem magammal, hogy egy hatalmasat sétálok vele. Kijárt már számára a mozgás. Folyton csak magam előtt görgettem szegényt, mint egy problémát, amit meg kell oldani. Egy háziállat nem ezt érdemeli, szerető gazdira van szüksége.
- Leah – léptem ki a hátsó kertbe a számára kialakított kennelhez. A mérete elég nagy volt ahhoz, hogy ugrándozzon vagy futkározzon benne. Na meg persze a biztonsága érdekében is elég jó megoldásnak bizonyult ez a mesterséges tákolmány. – Gyere, megyünk sétálni – akasztottam le a pórázt a szögről és kinyitottam a kennel ajtaját. A csóváló farkából rögtön tudtam, hogy megértette most mi következik. Egy szuper séta, ahol nem lesz senki rajtunk kívül. Ha kis időre is, de a hátam mögött hagyom a problémákat. Nem lesz több őrült próbálkozás, amiben valamelyik Cullent bántom akaratomon kívül. Eleazar szerint a szeretet a kulcs. Szerintem pedig badarság. Kate erejét pirinyónyi kis időre sem tudtam blokkolni, pedig Alice-nél jobb barátot keresve sem találhatnék. A következő alkalommal Edward lesz a tesztalany, már előre félek, legszívesebben elbújnék, és nem kerülnék többet elő. Ahogy az angyalarcot elönti a kín, a testén átcikázik a fájdalom és a földre rogy végső elkeseredésében. Hogy kérhetnének tőlem ilyet?
- „Készülj fel” – ismételtem meg Eleazar szavait, a hangomat eltorzítva. Erre ezer év felkészülési idő sem lenne elég. Gyűlölöm magam a gyengeségemért – vettem fel a kulcsot a konyhaszekrényről és kinyitottam az ajtót.
- Te? – tántorodtam meg az ajtóban álló alaktól. Ajkaimat összepréselve türtőztettem magam, hogy ne ejtsek ki semmi cifrát. Leah még gyorsabb farkcsóválásba kezdett az ismerős illatot megérezve.
- Megmondtam. Nem fogom feladni – támaszkodott az ajtófélfának lezseren. Nyoma sem volt az ügyvédi karrierjének, most csak egy jóképű férfinek tűnt, aki civilben igazán szívtipró.
- Én is megmondtam, hogy a munkán kívül köztünk nem volt és nem is lesz semmi – próbáltam egy laza mozdulattal becsukni az ajtót, de a lábával megakadályozta.
- Akkor beszéljünk az örökségedről egy kiadós séta keretében – tárta ki az ajtót ellenkezésemet meg sem látva és mosolyogva az arcomat fürkészte.
- Kizártan csak az örökségről! – adtam meg magam a napsütésre kilépve.
- Szia kutyuli – simogatta meg Leah bozontos tarkóját. Nagyon élvezte a hirtelen jött masszírozást.
- Áruló – simogattam meg én is az összeborzolt szőrt, arra nem számítva, hogy Hugh és a saját ujjam összeérhet. Gyorsan elkaptam a kezem és felegyenesedtem. Az arcáról egyfajta elégedettség volt leolvasható, mintha tetszene neki ez a „tapizós” dolog. – Induljunk – köszörültem meg torkomat zavaromban. Éreztem az arcomat ellepő forróságot.
- Merre menjünk? – kérdezte meglepő könnyedséggel hangjában. Kezdek képzelődni és tényleg csak a barátságomra pályázik? – néztem az összeszedett mozgását, egész légiesnek tűnt. Ahogy a feneke kirajzolódott a szűk farmerja ellenére. És mikor sétált, a combjai összesúrlódtak, szinte már egymáshoz tapadtak nagy magányukban. Jesszusom, állj már le! Mióta fantáziálok én Hugh-ról? – ráztam meg a fejemet kiborulva saját képzelgésemtől.
- Lehetőleg ne túl zajos környékre. Leah nincs hozzászoktatva az emberek társaságához – beszéltem sokkosan felfedezésemtől. Nekem Hugh nem jön be. Hiszen egy barom, folyton mindent elront. Edward hozzá képest egy úriember, egy ritka gyöngyszem. Sokáig a Csendes-óceán mélyén a pihent, míg a gyöngyhalász rám nem lelt és ki nem emelte a sötétségből, de megérte várni. Mert hozzá fogható férfi nincs. Kedves, magával ragadó, sármos, őszinte…
- ….egy vámpír.
- Tessék? – vékonyodott el a hangom a meglepetéstől. Hugh azt mondta, amit értettem? Mégis hogy, én nem szóltam el magam… Vagy…?
- Egész eddig nem figyeltél, nemde? – kuncogott fel, jót szórakozva elfehéredett arcomon. Az ájulás kerülgetett, alig bírtam kivárni a végkifejletet. Nem vagyok jó hazudozó, ha rákérdez megszólalás nélkül is lebukok. – A tegnapi filmet ecseteltem neked, hátha ettől feloldódsz, de úgy tűnik hasztalan. Beváltottad az ígéreted, a munkán kívül semmiről nem beszélhetek.
- Elnézést. Elterelte a figyelmemet… valami – kértem elnézést buta gondolataim miatt. Hihetetlen hova vezet a figyelmetlenség. Majdnem szívrohamot kaptam egy rövid kis szótól. – Hol is tartottunk? – erőltettem mosolyt ajkamra és a továbbiaknak Hugh-nak szenteltem a figyelmemet…

- Hát.. ő… köszi a sétát – álltam meg az ajtónk előtt. Pár óra beszélgetés után elismerem, nem is olyan szörnyű srác. Ez persze nem jelent semmit, továbbra sem közelítek felé. Anya figyelmeztetése után kétszer is meggondolom, kivel barátkozok, mikor hova menjek. Senki nem tud az álmaimról és ez így van rendjén. Edward életét már kellően megkeserítem e nélkül is.
- Remélem azért annyira nem volt borzalmas a személyemet elviselned – játszadozott a korláttal.
- Nem, kifejezetten jól esett ez a kis kiruccanás – nyitottam ki az ajtót.
- Akkor máskor is elmegyünk még? – kereste a tekintetemet, de én nem engedtem a rozsdabarna szemeknek a kutakodást.
- Ne kapkodj, mint egy fuldokló – hagytam lógóban a választ. Őszintén szólva mellette önmagam voltam, egy kisvárosi lány, akiben semmi különleges nincs. Ez a darab elveszett, miután betoppantam Forksba. Többé nem lehetek átlagos, mert a körülöttem élőkben sincs semmi normális. Rejtélyek övezik az életüket, s ezáltal én is belekerültem ebbe az életvitelbe. Olyan jó lenne újra szürkének és mindennapinak mutatkozni, de nem lehet. A szerelmem Edward iránt ezt nem teszi lehetővé.
- Hát itt vagy illetve vagytok – kapcsolta fel a veranda villanyát Lisa néni mosolyogva. – Öröm látni, hogy ilyen jól kijöttök. Hugh holnap te is eljössz a piknikre? – igazgatta a kötényt magán, mint egy háziasszony.
- Piknik? – néztem rá kérdőn.
- Holnapra szerveztem egyet spontán elhatározásból. Szeretném, ha jobban megismernénk egymást – csillogott a szeme felvillanyozódva.
- Örömmel – fogadta el a meghívást Hugh.
- Én nem igazán érek rá holnap – elleneztem ezt az egész mizériát. Az árnyas fák alatt négyesben eszegetni és vicceket mesélni? Ebből inkább kivágnám magam.
- Ugyan már kisasszony, magácskának mindig annyi dolga van – dorgált Lisa néni. – És mégis mi lenne az az elhalaszthatatlan ügy?
- Ő… hát… öhm – dadogtam szétszórtan. Az igazság felfedése nélkül kell körülírnom. – Edward és a családja meghívtak egy összejövetelre, ahol a régi barátaival találkoznak. Szeretnék, ha én is megismerném őket.
- Szerintem jobb lenne, ha inkább most hagynád őket. A régi ismerősök mellett úgy sem lenne idejük rád. Meg amúgy is, folyton velük vagy. Néha nem árt egy-egy nap, mikor nem vagy ott, hanem fennmaradt családoddal töltesz pár órácskát.
- Rendben, megértettem – hajtottam le a fejem fintorogva. Igaza volt, törődnöm kell másokkal is. Ha folyton az ő nyakukon lógok, hamar megunnak. Vagy már rég meguntak…
- Ez a beszéd, akkor holnap délben Hugh számíthatunk rád?
- Abszolút – kacsintott ránk kacéran. – Jó éjszakád a hölgyeknek.
- Jó éjt – morogtam és beléptem a házba. Leah pórázát leszedtem, hogy a benti tálkájából igyon és egyen.
- Igaz milyen fess fiatalember? – cukkolt Lisa néni.
- Megyek aludni – engedtem el a fülem mellett kérdését.
- Várj, nem kérsz vacsorát? Főztem spárgakrémlevest.
- Köszönöm nem vagyok éhes – hazudtam a lépcsőn felmászva. Az igazat megvallva korgott a gyomrom az éhségtől. Farkaséhes voltam, de nem volt kedvem Hugh dicsőítését hallgatni. Lassan már ódákat írnak róla, az utcákon pedig a mellszobra köszön vissza. Az éhség és a fáradtság kettőse gyorsan ledöntött a lábamról, így másodpercek múlva a párnámon aludtam álmatlanul…

- Bella ideje felkelni – szólított fel nagymamám. A takarót a fejemre húztam, idegesített a turmix hangja, az olaj sercegése és a rádióból szóló régies zene. Hasztalan fogtam be a fülemet, a hallójárataim így is telítődtek a különböző hangok kavalkádjával. Bosszúsan megfordultam az éjjeliszekrényemre pillantva. Az óra vidáman jelezte, hogy tizenegy is elmúlt már. Az ablakomon kipillantva ebben annyira nem voltam biztos. A felhők rétegesen takarták el a napot az égen, majdhogynem esett az eső. Úgy tűnik ma nem csak nekem nincs erőm – kecmeregtem ki az ágyból hullafáradtan. Több mint tíz órát aludtam, az arcomról mégis az ellenkezőjét lehetett leolvasni. A szemem alatt extra nagy lila folt hirdette nyúzottságom. Gyorsan magamra kaptam a fürdőbe cibált ruháimat és lebotorkáltam a lépcsőn. Még az ágyam bevetését sem sikerült elvégeznem ilyen energiaszinten.
- Hát veled meg mi történt? Beteg vagy? – állított meg Lisa néni a konyha előtt. A mosolygását pillanatok alatt döntöttem romba.
- Egy kicsit ennem kell, és jobban leszek – kerültem ki zombikhoz hasonló járással, két kezem vízszintesbe emelését hagytam csupán ki.
- Ülj le szépen, én meg csinálok neked egy igazán cukros koktélt – tüsténkedett a pultnál. A rádiót kikapcsolta a kedvemért, fehér arcomat látva biztosan megsajnált. – Fenékig. Ettől megjön az erőd – mosolygott rám.
- Ez meg mi? – szagoltam bele a pohárba. A színe leginkább a vérre emlékeztetett.
- Egy kis epres finomság. Annyi cukor van benne, hogy ha ettől nem térsz magadhoz, akkor semmitől.
- Nem is tudom – néztem az egyik úszkáló darabot. Olyan volt, mintha papucsállatkák háborúznának egymással.
- A fiúk perceken belül megérkeznek. Idd meg – bátorított. Alig hogy kiejtette a száján, a csengő vészjóslóan berregni kezdet. Az orromat befogva töltöttem magamba a löttyöt – ennél szebb nevet nem találtam neki – majd betettem az üres poharat a mosogatóba. A cukor szó szerint irritálta a nyelvemet, nagyon édes volt.
- Áh, sziasztok – öltöttem magamra legmegnyerőbb mosolyomat az asztalnak támaszkodva.
- Szia Bella – köszönt előbb Mark, rá pár másodpercre pedig fia küldött felém egy kedves mosolyt.
- Már mindennel végeztem, indulhatunk is – fogta meg a kosarat, amit Mark gyorsan ki is szedett a kezéből.
- Menjünk – karolták át egymást. Gondterhelten figyeltem, ahogy kezeik egymásba fonódtak. Szikrázott a levegő közöttük, mintha a lelkük is összekapcsolódott volna a testi kontaktussal. Féltettem Lisa nénit a csalódástól. Most még jól kijönnek, de mi lesz, ha Mark átgázol az érzésein? Folyton az erős nőt mutatja a világnak, de ez csak látszat, épp mint nálam. Legbelül egy törékeny virág, a legkisebb fuvallat is romba döntheti.

- Szerintem itt megfelelő a talaj – kapcsolta le a motort Mark. Valahol a turistaösvény közelében táboroztunk le, nem igazán ismertem ki magam, azt hiszem La Push közelében voltunk.
- Csodás az idő – áradozott Lisa néni izgatottan. Most igazán hasonlított Alice-re, a rossz időt legalábbis mindketten így definiálták. Szerintem a napsütés nélkül mindegy milyen meleg van, ez jónak semmiképp nem nevezhető. Mindenesetre megpróbáltam boldog arcot vágni ehhez az egészhez a kedvükért. Szorgosan munkálkodtam a lepedő és az ételek elhelyezésével. Egész meghitté varázsoltuk a fiúk és Lisa néni segítségével. A pokróc egyik felén a munka végeztével végigdőltem.
- Csak nem kifárasztott ez a kis testmozgás? – dobott a hajamba egy fűszálat Hugh és mellém telepedett. Összeszűkített szemekkel néztem vele farkasszemet. Látszott az arcán a cukkolás, amivel ki akarta kikergetni a vadabb énem.
- Nem, csak piros napos ünnep van – dobtam a lemerevedett arcába a tőle kapott gazt. Mark és Lisa néni valami oknál fogva a kocsinál beszélgettek, ezért simán leléceltem az erdő irányába. Lehet hogy én egy hisztis kislány vagyok, de neki nincs ilyen mentsége. Állítólag ő egy érett ügyvéd, erre folyton belém rúg, sérteget, megbánt. Hát kösz, erre nekem semmi szükségem. A fák takarásával meggyorsítottam a lépteimet. Félő volt bármelyik percben elszakad a cérna és hangos zokogásba kezdek. Nyilvánosság esetén tartottam magam, de ilyen zilált, összetört állapotban nem igazán ment.
- Jacob? – akadt el a levegő a torkomban a félelemtől. Egy marha nagy medve nagyságú farkas vihogott velem szemben. Vagy vicsorgott? Nehéz volt megítélni a testtartásából és a ki-kivillanó fogaiból. – Te vagy az? – remegtem meg egyhelyben. Utoljára Edwarddal együtt láttam farkas alakban, de akkor elszakadt benne a cérna. Most viszont egyedül voltam, és ami talán még ennél rosszabb: újból megszegtem az ígéretemet. Töprengésemből a kezemhez érő szőre riasztott fel. Hozzám dörgölőzött, mint egy doromboló macska.
- Mit csinálsz te itt? – bújtattam ujjaimat sörényébe, mire halk morgás hagyta el a száját. Tehát tetszett neki a simogatás. Vöröses-barna szőre egészen rövidre volt nyírva, ennek ellenére nem szúrta az ujjamat. – Nem tudsz így beszélni, igaz? – törődtem bele a fa törzsénél toporogva. Nemlegesen megrázta a fejét és a hátam mögé pillantott. Elsőnek nem értettem mit találhatott, míg meg nem hallottam az ágak reccsenését mögülem.
- Menjél gyorsan, majd felhívlak – eresztettem útjára. Ha Hugh meglátná, valószínűleg itt helyben újra kellene élesztenem, amit köszönök szépen, de kihagynék az életemből.
- Bella? – lépett mögém csendesen pár másodperc múlva. – Sajnálom az előbbit, nem akartalak megbántani. Nincs mentség rá mekkora idióta vagyok.
- Ezt eltaláltad – fordultam meg és egyenesen szemeibe néztem. Majdnem elnevettem magam a hasonlóságon. Előbb én is valami hasonló arcot vághattam Jake-t meglátva, erre most ő nézett így engem. Bár én inkább meglepett voltam, semmint egy szomorú kisgyerek.
- Sajnálom, amiért nem tudom, hogy kellene viselkednem a közeledben – lépett elém és a kezébe vette a sajátomét. Meghűlve néztem rá, még lélegezni sem tudtam a meglepettségtől. Lemerevedtem a nem várt reakciójától. Testével lágyan a fatörzsnek döntött és az ajkait rám erőltette.

31. fejezet

2010-07-15T10:10:00.006+02:00

Sziasztok. Épségben hazaértem a két hetes nyaralásból. Igaz a végén elkaptunk egy vírusos megbetegedést a tesóimmal együtt, de ez talán még belefér. Köszönöm Puszmónak még egyszer a segítséget, hogy feltette az irományaimat! Nélküle nem is tudom mit kezdenék :P Ez a fejezet is inkább ilyen átvezető szerűség (néha szükséges :D) Puszi: Tia

Hiszti

- Még most sem hiszem el, hogy erre rávettél – nevettem fel hitetlenkedve a garázsban állva. Fürge, hosszú ujjai a dzsipen tevékenykedtek, már amennyit ki bírtam venni eszméletlen gyorsaságából. Szemeimet a továbbiakban inkább a sportautókon legeltettem. A fekete Aston Martin megnyerte a szívem elleni csatát.
- Tetszik? – lépett mögém és átölelt munkája végeztével.
- Igen. Gyönyörű – értem hozzá a tökéletes fényezésű, áramvonalas testhez. Már egyszer volt szerencsém látni, ha csak futólag is.
- De nem szebb a te szépségednél – csókolt bele nyakamba puhatolózóan, a határait feszegetve. – Hm… Most sokkal könnyebb megállnom a véred hívogatását.
- Talán már nem énekel neked? – fordultam vele szembe kuncogva.
- Nincs ekkora szerencséd, a véred mindig is csalogatni fogja a démoni felem – villantotta ki meggyőzésképp szemfogát.
- Én tudok egy jobb helyet, hogy levezesd a fölös energiáidat – indult meg kezem ingje gombjai nyomán, miközben belekezdtem a csábításba.
- A hormonjaid kezdik átvenni az uralmat a tested felett – suttogta fülembe vidáman és kihátrált a testünk érintkezéséből.
- Ha te elengeded magad, akkor nekem is szabad – bújtam vissza védelmezőm karjai közé.
- Az nem úgy van, valakinek józannak kell maradnia – ölelt át szorosan, hogy megakadályozza kezeimet a mozgásban.
- Nem fogom feladni – figyelmeztettem előre. A csatákat sorra megnyerhette, de a végjáték az enyém lesz.
- Ebben valahogy biztos voltam – húzta fel ajkaira csibészes mosolyát, amivel mindig elkápráztatott. – Gyere, menjünk enni – vette jéghideg tenyerébe kezemet, hogy kövessem.
- Ha éhes vagy, akkor itt is megkaphatsz. Nem kell ehhez bemennünk – cipzáraztam ki dzsekimet és szabaddá tettem a nyakamat. Mutatóujjammal követtem lüktető eremnek útját egészen a dekoltázsomig.
- Csakhogy most neked van szükséged táplálékra – szűkítette össze szemeit sértődötten. Nem gondolta, hogy számomra kétértelmű a kijelentése. Hogy egyáltalán az eszembe jut ilyen ostobaság. Tekintetünket összefűztem, mert tudni akartam, mennyire bosszantottam fel. A szája szélén bujkáló apró mosoly elég bizonyítékot szolgált a kedvét illetően, de az ajkai közül kivillanó hófehér szemfoga hátrálásra kényszerített. Lassan közelített meg, mintha csak azt várná, mikor sokallok be és futok el. Ezzel elindítanám a lavinát, amit ők vadászatnak neveznek. Fedetlen nyakamhoz tapasztotta jéghideg ajkát egyfajta puhatolódásképp. Tudni akarta, mit vált ki belőlem. A vámpírméreggel átitatott nyelve utat törve magának körkörösen masszírozta a nyakamat, én pedig reszketni kezdtem ölelő karjában. Mindent olyan élesen érzékeltem. Edward leheletét, ami elbódította elmém tisztánlátását. A nyakamban zubogó vért, ami az arcomba tódult. A fejemben számtalan kérdés cikázott. Megijesztet ez a nem várt fordulat. Azt hittem lesz időm felkészülni, hogy majd ellátnak jó tanácsokkal. Még nem éreztem magamat késznek a vámpír élethez vagy magához a halálhoz. Ez csupán Edwardon múlott.
- A te véredből nem elég ilyen kis mennyiség, jobban járok, ha tovább izgatom az illatoddal a démonomat. Énekelj csak kedvesem – puszilta meg a gödröcskét nyakamon, mire egy apró nyögés hagyta el szájamat. Egész ízemben remegtem az érintésétől, a csodás illatától és testének hidegétől. Megrészegített ez a hármas. A szívem ki akart ugrani a helyéből felfokozott állapotomnak köszönhetően.
- Úgy kapkodod a levegőt, mintha megijedtél volna. A szíved dobogása felerősíti az eszméletlen illatodat – hajtotta fejét mellemre, hogy hallgathassa a nem mindennapi melódiát. A levegő el-elakadt tüdőmben az előtörő borzongásoktól. Edward a csípőmet tartotta kezeivel, nehogy összeesek.
- Szeretlek – kócoltam össze remegő ujjaimmal vörös tincseit.
- Én is szeretlek – hajolt egy magasságba arcommal, hogy könnyed csókot válthassunk. Közelebb hajoltam hozzá, testünk összeérését egyedül ruháink gátolták. Ajkaink óvatosan érintkeztek, de a rám érkező leheletétől elakadt az amúgy is labilis lélegzetem. Lábaim megadták magukat és én elvesztettem az irányítást magam felett. Az andalító köd jótékonyan borított be, én pedig örömmel tartottam a számomra fenntartott fekete lyuk felé.

- Bella, kincsem – szólongatott a hang, amit úgy hiányoltam. A napsütés elvakította szemeimet, ezért a hallásomra támaszkodva siettem felé.
- Te? Hol vagy? Kérlek ne hagyj itt! – bukdácsoltam az apró szemcsékből összeálló homokban. Hunyorogva lépkedtem fel a fa pallón, ami a hajódokkok között vezetett át. Olyan régen jártam Jacksonville strandján és oly rég élveztem a bőrömet perzselő sugarakat. Ha nem édesanyám után sietnék, most boldogan ülnék le törökülésbe. Az enyhén fújó szélnek minden bizonnyal hagynám hajam összeborzolását, ahogy a sós víznek bőröm marását. De mennem kell tovább, Renee már vár rám!

Furcsának találtam a némaságot, itt mindig gyerekzsivaj rázza fel a tengerpartot. A sirályok folytonos csobbanása és éles hangja további életet lehelt a fürdőzők örömére. De most semmi… Némaság! Kétségbeejtő hallgatás.
- Anya? – kérdeztem hisztérikusan és futni kezdtem a móló végébe. Megrettentet a tudatlanság és az érzékeim elvesztése. Lehetetlennek tűnt érzékszervek nélkül tájékozódni. Az íriszeimbe érkező fénytől majdhogynem megvakultam. A lábaim maguktól vittek a kikötő végébe, de csámpázásomnak köszönhetően elhasaltam az egymáshoz illesztett gerendákon. A fejemhez érintettem a kezemet, ami jókora ütést szenvedett. Némi vér tapadt hozzá ujjbegyeimhez. A fémes illat telítődött tüdőmben, ahogy reszketegen szedtem a levegőt. Bosszúsan feltoltam magam, összeszedtem maradék erőmet. Látnom kellett bármi áron.
- Anya? – álltam meg kérdőn a nekem hátat fordító nőnek. – Te vagy az? – nyújtottam előre kezem, hogy megbizonyosodjak róla, nem csak a képzeletem játszik velem.
- Én vagyok, de ne érj hozzám kérlek – állított meg a mozdulatban. Szólásra nyitottam a szájam, kérdéseket bombázva rá, de ő közbelépett. – Nincs sok időm, hamarosan minden elhalványul – sóhajtott fel szomorúan. És valóban, szemmel láthatóan a nap egyre kevésbé ontotta magából a sugarakat. Ereje elhagyásával egyre több mutatkozott meg az előttem álló személyből. Alig bírtam elhinni, hogy ő az. A fehér ruha védelmezőn ölelte körül, mintha csak egy burok venné körül. Lágyan lebbent meg a szél játékától a lenge anyag. Haja hosszabb volt, mint azt balesetük előtt az emlékezetembe véstem.
- Vigyáznod kell magadra, még inkább, mint valaha. Veszély leselkedik rád, ami a vesztedet okozhatja – suttogta szomorúan.
- De hát ki akar bántani? – szédültem meg a borzongástól. Szívem verdesése betöltötte a tenger helyetti morajlást.
- Vigyázz magadra kérlek Bella! – visszhangzott anyám intelme a fülemben, de a hang megváltozott. Kétségbeesettebb lett és mélyebb. Mint egy monoton hangszóró, aminek a hangja mégis olyan gyengéd és érzelmekkel telt.

- Edward? – fújtattam a levegőhiány miatt, karjaimra támaszkodva, mikor magamhoz tértem. Szemei fájdalmát átvette a boldogság, ahogy találkozott tekintetünk. Éreztem a mindkettőnkből feloldódó feszültséget.
- Sajnálom Bella, én… - kezdett bele a felesleges bocsánatkérésbe. Kétség sem fért hozzá, ő mindenért mindig magát okolná. Hűs ajkait elhallgattattam érzéketlen ujjaimmal és megráztam a fejem. Ez most kizárólag az én hibám volt. Bepánikoltam a vámpírrá válás rögös útjától, hol ott Edward csak kényeztetni próbált, amit szokás szerint félreértelmeztem.

Még mindig pihegve feküdtem Edward ölelő karjaiban. Összemosódó gondolataimat próbáltam megregulázni. Jól esett kemény mellkasának dőlve eltompult érzékeimet visszakapni. Tapintásom percről-percre fedezett fel új bőrfelületet Edward hátán. Nem zsibbadt a kezem, és a látásom is egyre tisztábbá vált. A sok díszes, színes bútor egy ezoterikus világba repített, hasonlított Alice szobájához. Az elrendezés mégsem passzolt, ahogy a súlyunk alatt nyögdécselő kanapé sem. Ezt az egyet sikerült felismernem, az életemet is rá merném tenni, hogy ez Edwardé. A nyugalmas csendet nem akartam megtörni, de ha egyszer kíváncsi a természetem, mégis mit tehetnék?
- Edward – suttogtam halkan, szinte a fülébe. Mivel vámpír volt, nem kellett azon aggódnom, hogy esetlen nem hallja meg.
- Igen? – mozdította meg szobormerev testét. Az izmok ettől csak úgy dagadtak tenyerem alatt. Alig tudtam a mondandómra koncentrálni tökéletes idomai hevében.
- Miért… - köszörültem meg torkomat elcsukló hangom miatt. Talán a beszédhez több idő kellett, amíg regenerál, vagy csak Edward hat rám ilyen intenzíven – gondoltam magamban mosolyogva. – Miért ilyen furcsa a szobád?
Cikázott a szemem körbe a selymekkel felismerhetetlenségig bevont helyiségen.
- Előbb egyél, utána elmesélem – tűnt el a fény hangjából. Ez a reakció magával hordozta az elkomorodott tekintetét. Mindig kéz a kézben jártak, nem lehetett őket szétszakítani. Úgy lehetne definiálni, mint egy létfontosságú szervnél összetapadt ikerpár. Ha megműtenénk kettejüket, az egyik mindenképpen belehalna, valószínűleg a másik is. Nem bírná sokáig a rá nehezedő terhet.
- Én most szeretném tudni – makacskodtam. Ezért rongáltuk meg Emmett kocsiját? Ez a bosszú a hálószobájáért? Ezek a színes kacatok valóban fertelmes látványt nyújtanak, mégis hihetetlen, hogy két – szépen fogalmazva is – korosodó vámpír ezért összekapna. – Miért titkolóztok előttem?
- Kössünk kompromisszumot. Előbb eszel egy kicsit, utána beszélek.
- De…
- Rendben van. Miközben eszel, megvallom a bűneimet – vigyorgott rám ezer wattos mosolyával, amiért ilyen akaratos vagyok, és nem tudok várni. Mosolya megdobogtatta a szívemet, önkéntelenül nyújtottam a karomat felé. Hihetetlen, hogy nem veszi észre mennyire el tudja az embereket kápráztatni. Hiába küzdenék ellene, az ellenállásom már az előtt porba hullik, mielőtt elkezdené.

- Kíváncsian várom a magyarázatot – izegtem-mozogtam a széken, a kezemben tartott, megduzzadt szendviccsel. Jókorát haraptam bele és figyelmemet Edwardra tereltem. Arcával a padlót tanulmányozta, mintha onnan ihletett meríthetne a soron következő beszélgetéshez. Nyoma sem maradt a ragyogó mosolynak, amivel az imént ajándékozott meg.
- Nem titkolózok előtted, ezt te is tudod – vágott nyúzott arcot. A sokévnyi fél élet – amikor nem volt párja, mert még én sem éltem – kiült az arcára. Az összehúzott redők feltöltődtek gondokkal, amiket mindenképp le akartam radírozni, hogy újra tökéletes mosolyával nézhessek farkasszemet.
- Csak elhallgattam, mert nem fontos. A Denali klán érkezése miatt mindenkinek kellett áldozatot hoznia. A közös együttélés egyik alapfeltétele a beletörődés. Nem lehetek önző, hiszen ők végül is a legjobb barátaink.
- Edward – rángattam vissza a földre. Nem igazán értettem hova akar kilyukadni, mikor ilyen árnyaltan fogalmaz. – Miattuk kellett a szobádat csatatérré varázsolni? – húztam fel szemöldökömet hitetlenkedve.
- Nem egészen… csak azért, hogy otthonosan érezze magát Tanya – hallgatott el és akkor végre az utolsó rugó is a helyére kattant. Leforrázva éreztem magam a nevétől, rosszabb volt, mint egy megcsalás. Akár egy hátba támadás. Amit meg akar szerezni, azt így vagy úgy, de eléri – ejtettem ki a szendvicset dühösen kezemből.
- Értem – sziszegtem fogaimon keresztül.
- Dühös vagy – állapította meg kedvtelenül. Szemeivel mindenhova nézett csak rám nem. Tudta, ha elmondja, így fogok reagálni. Hát ennyire kiismerhető vagyok, egy féltékeny barátnő?
- Már kezdem érteni, mit érzel, mikor Jacobbal vagyok – nevettem fel cinikusan és erőltetetten. Szörnyű érzés volt… fájdalmas… kínokkal övezett.
- Az teljesen más! Én csak féltelek, nehogy bajod essen mellette.
- Biztonságban vagyok a közelében – ellenkeztem magamból kikelve. – Nincs rám hatással.
- Tanya sincs rám – szorult ökölbe keze.
- Sziasztok – pattogott be Alice, mint egy hatalmas villámhárító. Elvonta a figyelmünket a tombolásról. – Csak nem uzsiztál? – pöckölte meg a szétesett ételt, hogy eredeti állapotába visszaálljon.
- Nem, már elment az étvágyam – keltem fel a bárpult mellől, egyenesen a szemetesig sétálva. – Egyébként sikeres volt a vadászat? – kérdeztem mintegy mellékesen a rajtam legelő szempárok felé fordulva.
- Igen, könnyű volt, amikor valamit előre kitervelsz. A zsákmány pedig beesik a csapdába – húzta Tanya gonosz mosolyra telt ajkait a konyha falának támaszkodva. A többiek nem vették észre a rejtett üzenetet, amit nekem címzett. Még Edwardon sem láttam megcsillanni a gyanú egyetlen aprócska szikráját sem, pedig ő gondolatolvasó volt. Akkor mit várhatnék el mástól?!
- Annyira örülök, hogy jöttél. Sajnálom a múltkorit – szomorodott el Alice koboldos mosolya.
- Én is sajnálom, egy kicsit bepánikoltam – vallottam be kelletlenül. Ha ránéztem Eleazarra, ismét elfogott a gyomromat kerülgető rossz érzés. Nem tetszett a szemében játszó fény. Egyenesen megrémített.
- És most készen állsz? – lépett közelebb a beleegyezésemre várakozva.
- Hát persze – sétáltam bele önként a nekem felállított csapdába. Muszáj volt, ha Tanyán akartam tartani a szememet. Nem tetszett az Edwardon való legyeskedése és perzselő pillantásai, amikkel őket illette.

- Pontosan mit is kell tennem? – álltam meg a Cullen ház mellett csordogáló pataknál.
- Ledöntjük a válaszfalat, ami gátol az erőd használatában.
- Rendben – bólintottam rá, bár nem voltam tisztában, pontosan mire is adom a fejem.
- A pajzsod egy nagyon különleges adottság Bella. Nem fogod egyik percről a másikra elsajátítani. Idő kell, hogy hozzászokj. A vámpíroknál is különbözik az életből átmentett tulajdonság. Sokaknak ötvenévnyi tapasztalat után sikerül csak tökéletesre fejleszteniük, valakiknek sohasem. Persze akadnak olyanok, akik pár óra, vagy nap alatt belerázódnak. Mivel te ember vagy, ez által gyengébb is a pajzsod. Mind a fizikális, mind a szellemi erőd csökken, ha használod. Én elsődlegesen abban fogok segíteni, hogy miként tartsd titokban és esetleges támadásoknál hogyan használd – lépett mellém. A kezeit pár centiméterre a mellkasomtól megállította és behunyta a szemét. Értetlenül figyeltem a többiek tekintetét, akik látszólag többet tudtak nálam, hogy most mi fog következni. Alice biztató mosolya kissé ellazította megfeszült izmaimat. Hagytam, hagy csináljon bármit Eleazar, amihez kedve tartja. Ha ő a kulcs a képességemhez, nem bánom, nem gátolom meg. Elengedem magam és sodródok az árral, bármi is kerüljön az útba, én állni fogom a sarat…

Előzetes a 31. fejezetből!

2010-07-07T19:54:00.001+02:00

Sziasztok. Bocsi, hogy ilyen későn raktam fel :S Ez egy kis ízelítő a következő fejezetből. Jó olvasást:)

31. fejezet
Hiszti

- Még most sem hiszem el, hogy erre rávettél – nevettem fel hitetlenkedve a garázsban állva. Fürge, hosszú ujjai a dzsipen tevékenykedtek, már amennyit ki bírtam venni eszméletlen gyorsaságából. Szemeimet a továbbiakban inkább a sportautókon legeltettem. A fekete Aston Martin megnyerte a szívem elleni csatát.
- Tetszik? – lépett mögém és átölelt munkája végeztével.
- Igen. Gyönyörű – értem hozzá a tökéletes fényezésű, áramvonalas testhez.
- De nem szebb a te szépségednél – csókolt bele nyakamba puhatolózóan, a határait feszegetve. – Hm… Most sokkal könnyebb megállnom a véred hívogatását.
- Talán már nem énekel neked? – fordultam vele szembe kuncogva.
- Nincs ekkora szerencséd, a véred mindig is csalogatni fogja a démoni felem – villantotta ki meggyőzésképp szemfogát.
- Én tudok egy jobb helyet, hogy levezesd a fölös energiáidat – indult meg kezem ingje gombjai nyomán, miközben belekezdtem a csábításba.
- A hormonjaid kezdik átvenni az uralmat a tested felett – suttogta fülembe vidáman és kihátrált a testünk érintkezéséből.
- Ha te elengeded magad, akkor nekem is szabad – bújtam vissza védelmezőm karjai közé.
- Az nem úgy van, valakinek józannak kell maradnia – ölelt át szorosan, hogy megakadályozza kezeimet a mozgásban.
- Nem fogom feladni – figyelmeztettem előre. A csatákat sorra megnyerhette, de a végjáték az enyém lesz.
- Ebben valahogy biztos voltam – húzta fel ajkaira csibészes mosolyát, amivel mindig elkápráztatott.

30. fejezet

2010-06-30T10:20:00.006+02:00

Mint tudjátok, kedvenc írónőnk, Tia, épp a jól megérdemelt nyaralását tölti Rob Islandon, ezért megkért engem- Puszmót-, hogy tegyem fel ezt a fejit nektek. Látjátok, ő még ilyenkor sem felejtkezik el a világ legjobb olvasóiról. Meg nem erősített információk szerint, Tia tegnap épp Roblandben töltötte az idejét, amikor egy titokzatos idegen- akiről később kiderült, hogy Robert Pattinson- autogrammot kért tőle, és bevallotta neki, hogy a kedvenc fanfictionja a nyálas Edwardról a Megújulás. Mindig nagy izgalommal ül le a gép elé elolvasni 1-1 forgatási nap után. Remélem most sem felejtkeztek el Tiáról, és meglepitek pár komival, hogy amikor visszatér, mosollyal az arcán aludhasson el, a ti kedves szavaitoktól. Puszil mindenkit, hisz nélkületek nem szárnyalhatna.
Ui: Ezt a kis bevezetőt még jóval azelőtt megírtam, mielőtt Rob lehúzta volna kicsit az imidzsét azzal a videóval :D

Remélem nem haragszotok rám, amiért egy kicsit "izgis" fejit kértem :D

30. fejezet
Lazíts, ha bírsz

Az iskolából hazaérve Edward fogadott a tornácon várakozva. Dühös ábrázata nem kecsegtetet semmi jóval. Leállítottam a motort és kiszálltam a kocsiból.
- Szia – lépkedtem fel a lépcsőkön megfontoltan.
- Beszélnünk kell – feszítette meg magát, majd a kezével kérte a táskámat. Hát persze, még ilyenkor is tud illedelmesen viselkedni…
- Oké, akkor menjünk be – nyitottam ki a kulccsal a bezárt ajtót. Gyors mozdulatokkal megszabadultam a cipőmtől és kabátomtól, hogy Edwardot követhessem fel a szobámba.

- Mi a baj? – simítottam végig vállán. Izmai merevek voltak az elfojtott érzelmektől.
- Még kérded? – szorította össze fogát, hogy a torkából feltörő morgást visszatartsa. Dühösen előrelépett kettőt, mintha ezzel a két lépéssel kitisztíthatná gondolatait.
- Edward, kérlek, megijesztesz – léptem mellé. Talán a vendégek miatt borult így ki? Évek óta ismerik egymást, fél nap alatt csak nem történhetett akkora tragédia. - Én nem vagyok gondolatolvasó. Mondd el, kérlek. Tudok benne segíteni?
- Miért kell bajba sodornod magad? – pördült meg a kérdésemet elengedve a füle mellett.
- Tessék? – néztem rá értetlenül. Szemeiben határtalan mélység uralkodott, szinte kiszipolyozta lelkemet ónix színű haragos tekintete.
- Azt hittem elfelejtetted azt a korcsot, erre így kell megtudnom – szorította ökölbe kezeit.
- Korcs? – rezzentem össze a szótól. Hát mégis megsejtett valamit. – Én…
- Talán jobban szereted, ha Jake-nek hívom? – gúnyolódott.
- Csak ez a baj? – fújtam ki a levegőt. Azt hittem Hugh-ról beszél. - Nézd, Jacob sosem bántana. Jól kezeli ezt az egész farkasos dolgot.
- Veszélyes!
- Nem ő az egyedüli – vontam meg a vállamat, de ezzel a kijelentésemmel csak olajat öntöttem a tűzre. Látszott rajta, hogy félreértelmezte.
- Szóval azt mondod, bízol benne, mivel vámpírokkal barátkozol? Mert mi is el tudjuk veszteni a fejünket és egy simogatással megölhetünk?
- Én, nem ezt mondtam – hebegtem. Kiforgatta a szavaimat és ellenem használta. Sóhajtva leültem az ágyra és kezembe temettem arcomat. Nem tudtam eldönteni, miként magyarázhatnám el a legkönnyebben. – Néha meg kell bíznod az ösztöneidben, mert így a helyes úton maradhatsz.
- Te most készülsz lelépni róla – lépett egy lépést közelebb.
- Én csak egyensúlyt szeretnék teremteni. Olyan nagy baj ez? – téptem bele hajamba idegesen.
- Ilyen áron? Igen.
- Nem tudom miért kifogásolod ha vannak barátaim rajtatok kívül – néztem rá kérdőn.
- Mintha csak Alice-t hallanám – keseredett el arca és megrázta a fejét. – Nem Bella, róla le kell mondanod.
- Azért, mert te így akarod? – szűkültek össze szemeim. – Nincs jogod megszabni. Én sem szólok bele, mikor kivel barátkozz! Nekem egy barátom van és tőle is elszakítanál. Te viszont nyugodtan élvezheted a vendégeid társaságát.
- Az más.
- Megmondanád miért is? – álltam bosszús tekintetét. Felforrt az agyam, ha eszembe jutott Tanya, ahogy körüllegyeskedi. Biztosan minden női praktikát bevet a siker érdekében.
- Te féltékeny vagy? – kérdezte megütközve. Kétkedő arcát lassan felváltotta a csibészes mosoly.
- Dehogy vagyok – hessegettem el az iménti képet fantáziámból. Kezdtem azt hinni Edward valamilyen csoda folytán bepillantást nyerhetett elmémbe.
- Bella – cirógatta nyakamat lehelete. – Olyan butus vagy. Engem nem érdekel más nő rajtad kívül.
- De ő sokkal szebb nálam – mondtam ki, ami az első pillanattól kezdve bántott. Bogarat ültetett a fülembe a gondolat és nem tudtam tőle szabadulni. A saját belső démonom juttatott el idáig, hogy kételyeim merültek fel, és ez kihatott az Edwarddal való szerelmünkre is. - A kisujjáig sem érek fel, nem lehet minket összehasonlítani – hajtottam le fejemet mélabúsan.
- Ez igaz – mondta ki egyszerűen Edward, amivel tisztában voltam. Ajkaim összeszorultak, még véletlenül sem akartam megengedni magamnak egy fájdalmas nyögést. Ennek így kellett történnie, a sas sosem szerethet bele a halba. Az nem lenne normális viselkedés. Erősnek akartam látszani, ha ez megkönnyíti a szakítást. Ezen nem segített sokat Edward hűvös ujja, ami végigszántott az arcomon. Államnál fogva lágyan megemelt, hogy még utoljára láthassam angyali arcát – Téged nem lehet összehasonlítani Tanyával, mert te egy sokkal összetettebb teremtés vagy, aki hiába hoz ki a sodromból, én ugyan úgy szeretem.
Az első pillanatban azt hittem az elmém vad játéka viccelődik velem, hiszen Edward nem vak, látja a köztünk húzódó különbséget. Egy rózsát akar a tulipánhoz hasonlítani. Lehetetlen küldetés! Mégis meggyőzött a szemeiben örvénylő mézes szín és az ajkain húzódó lágy mosoly.
- Én is szeretlek – suttogtam alig érthetően. Még szerencse, hogy egy vámpír barátnője vagyok, így könnyen meghallhatta a lepkefütty halknyi válaszomat. Arca – ha ez lehetséges – még jobban sugárzott a boldogságtól. Sokáig igaz nem figyelhettem, mert szája gyorsan közeledett felém én pedig lecsukódó szemhéjjal vártam a szívem kihagyását, ami bekövetkezett, valahányszor megcsókolt. Lassan faltuk egymás száját, nem akartunk semmit elkapkodni. Edward menta illata végigbizsergette arcomat sóhajai nyomán.
- Ez már hiányzott – eresztett el ziháló fújtatásomat hallva. Néha túlontúl elfelejtettem, hogy nekem még szükségem van az oxigénre. De ezt halhatatlanok mellett nem róhatja fel nekem senki.
- Nekem is – húztam vissza csókunktól dagadó ajkamhoz. Bizakodtam, hogy most hagyni fogja a kényeztetést. Jobb kezemet belefésültem hajába, bal kezemmel pedig arcát jártam be gyengéd mozdulatokkal. Nem akartam ennél tovább menni, amíg nem lazul el. Mikor már éreztem a megingást, lejjebb merészkedtem ujjaimmal. Vékony ingjén keresztül átérződött hideg teste. Ismétlésszerűen beleremegett érintéseimbe, hiába voltam a lehető legóvatosabb.
- Bella – ellenezte a gombján matató kezemet, de én nem reagáltam rá. Ledöntöttem az ágyra és felé terpeszkedtem. Bármilyen arcpirosító helyzet is volt ez számomra, nem akartam megakadni ezen a ponton. A csóknál nekem jóval több testi kapcsolatra van szükségem. A hormonjaim tettekre vártak a folytonos elutasítások helyett.
- Hagy egy kicsit nagyobb gyeplőt nekem, cserébe meghálálom – mozgattam meg balkezem, hogy engedjen a szorításon. Ahogy arcára tekintettem, láttam a kétségbeesést. Küzdeni akart ellenem, de én egy újabb édes csókkal elhallgattattam. Jobb kezemet kihúztam a feje alól, hogy segítsek a másik kezemnek kibontani ebből az idegesítő ruhadarabból, ami megvonta tőlem tökéletes testét. Az első gombot elhagyva belemosolyogtam a csókunkba. Bízott bennem! Engedett addig, amíg egy bizonyos határon át nem gázolok. Észveszejtően lassan indultam arcommal lefelé, az összes bőrfelületet megízlelve. Élveztem megránduló hasfalát, ami az én szájamnak és kezeimnek volt köszönhető. Ahogy az utolsó gomb is elhárult az akadályból, szétnyitottam az ingjét és eltátott szájjal barangoltam be tekintetemmel felsőtestét. Leírhatatlan volt a látvány, egyszerűen mesébe illő. Végighúztam mutatóujjamat állától az ágyéki részig, de még így se akartam elhinni, hogy ő igazi, nem csak egy délibáb. Valószínűleg megunhatta a „szkennelésem”, mert mohón visszahúzott ajkaihoz. Nyoma sem maradt a vigyázó mozdulatoknak, melyekkel engem védett maga elől. A levegő elfogytával a nyakamon időzött el nyelvével, hogy szégyentelen nyögések szakadhassanak fel mellkasomból. Alig tudtam megkapaszkodni mellkasán vad remegéseim miatt. A szikrák szobámban körbe-körbe pattogtak, míg körénk nem összpontosultak. Nem létezett más a számomra Edwardon kívül. Kívántam és éreztem az ő kívánalmának bizonyítékát is. Elégedettséggel töltött el a tudat, hogy ember létemre megfelelőnek tart. Ujjai felsőmön simítottak végig, amíg én a nyakához tapasztottam ajkaimat. Fogaim utat törve maguknak Edward nyakába mélyedtek. A textilszakadásra felkaptam fejem és szembetaláltam magam eufórikus állapotával. Innen tudtam, tetszett neki az előbbi „megmozdulásom”. Újra visszadőltem mellkasára és szívogatni kezdtem nyakát. Egy morgással keveredő sóhaj hagyta el száját. Bíztam benne, hogy a vámpír és férfi fele egyaránt élvezi. Puhatolózóan végighúztam körmömet feszes izmain, a nadrágja szegélyén megakadva. Remegő kezeimet simogatásával próbáltam palástolni, de amint elértem azt a bizonyos határt elkapta mindkét kezem.
- Nem Bella – mondta a megszokottnál mélyebb hangon, ellentmondást nem tűrve.
- Tudom, hogy akarod – dörgölőztem hozzá ágyékához.
- Azt mondtam nem! – csattant össze állkapcsa dühösen.
- Rendben – bújtattam vörös arcomat hajam árnyékába. Ahogy kitisztult a fejem, visszajött a szégyenlőségem. Rossz volt Edwardon térdepelni satuba fogott kezekkel és hallgatni a zihálásunkat félmeztelenül. – Elengedsz? – mozgattam csuklómat kezei gyűrűjében.
- Sajnálom – kért bocsánatot. Rögtön tudtam, ezt nem csak erre érti, hanem az előbbi pár percre is.
- Egy pillanat – keltem fel róla és a szekrényemhez támolyogtam. Az első kezembe akadó pólót magamra vettem. A sietségben nem érdekelt, hogy a lehető legelőnytelenebb számomra, ráadásul mélyen dekoltált. Mikor visszafordultam ugyan olyan makulátlanul festett, mint előtte. Az inge gyűrődés nélkül sínylette meg a dolgot, bár a haja kuszaságán nem tudott változtatni.
- Miért siettél el tegnap tőlünk? – próbálta a feszültséget oldani a szobában. Hangján még érződött vad hódítási akcióm, mert szaggatottan vette a levegőt.
- Azt hittem Alice elmesélte – néztem az ajtó irányába, mint valami mentőmellényre. Nem fűlött a fogam egy ilyen beszélgetéshez.
- A nagy kapkodásban elfelejtettem rákérdezni – fűzte tekintetét az enyémbe.
- Talán jobb is – szegeztem fejemet a parkettára. Nem akartam belebonyolódni a miértekbe.
- Bella – suhant mellém könnyedén és két keze közé fogta arcomat. – A Denali lányok miatt ne aggódj, nekem csak te számítasz.
- Itt most nem erről van szó – szaladt ki a számon.
- Akkor miről? Nem értem – húzta fel államat, egyenesen a szemembe nézve. Topáz szemei megtörték az ellenállásomat, önkéntelenül hagyták el a szavak ajkaimat.
- Nem akarok kísérleti patkányt gyártani magamból, meg amúgy is, utálok a középpontban lenni…
- Csak segíteni akarunk neked, nem az a szándékunk, hogy rosszul érezd magad – ölelt magához erősen, amit szívesen viszonoztam. Arcomat ingébe temettem, miközben fel-le emelkedő mellkasomat fegyelmeztem. Ujjai csitítva túrtak bele hajamba, egészen ellazított hideg érintése.
- Eleazar nagyon ijesztő volt – folytattam a bőrébe való beszélgetést. – Méregetett, mint egy renoválásra váró házat. Kiráz a hideg tőle még most is.
Edward halk nevetésére kérdőn húzódtam el tőle, hogy szemügyre vehessem arcát.
- Úgy tűnik a Volturis évei még meglátszanak rajta.
- A mi? – szakítottam félbe.
- Gyere, üljünk le – fogta meg a kezem és maga előtt vezetett. Az ágyon kényelmesen elhelyezkedtünk és csak ezután kezdett bele a történetbe. - A Volturi egy királyi vámpírcsalád. Ők a vezetők. Ha valaki megszegi a törvényeinket, ők a felelősek a tisztogatásért.
- Nektek vannak törvényeitek? – kerekedtek ki szemeim.
- Nem túl sok, csak egy-kettő. Például nem szabad felfednünk a kilétünket olyan makacs leányzóknak, amilyen te vagy – simított végig arcomon mosolyogva. Érintésétől rögtön elöntött a pír.
- És még? – kérdeztem információra éhesen.
- Az nem fontos – rázta meg fejét. Ívelt szemöldökeiből észrevettem, nagyon gondolkozik valamin. – A Volturinak három alapító tagja van: Aro, Marcus és Caius. Mindegyikük páratlan és kifinomult képességgel rendelkezik. Ha pedig ez nem lenne elég, testőrök, rokonok és feleségek teszik hatalmasabbá ezt a klánt.
- Te félsz tőlük? – néztem rá zaklatottan, hiszen az egyik törvényüket súlyosan megszegte.
- Nincs okom rá, valószínűleg még a kilétemről sem tudnak.
- És ha tudomásukra jutna, hogy te meg én… - hagytam függőben a mondatot szánt szándékkal.
- Erre nem kerülhet sor, ne aggódj – puszilt meg homlokomon megnyugtatásképp.
- De ha mégis? – szorult össze a szívem magától a gondolattól is. Az egy dolog, hogy engem megölnének, de Edwardot nem akarom ebbe belerángatni.
- Ezen ráérünk majd akkor gondolkozni, nyugodj meg. Most a pajzsoddal kell foglalkoznunk, Eleazar segíteni fog benne.
- A pajzsom köszöni szépen jól van, nem kell a segítsége – néztem rá morcosan.
- Eleazarnak is megvan a maga sara, de megpróbál érte törleszteni és jót cselekedni. Régen embervéren élt, ma viszont többre értékeli az állatokét. Legalább egy esélyt adj neki!
- Időpocsékolás, eddig sem mentünk semmire – törögettem ujjaimat megsemmisülten. Az eredmények hiányában lelankadt a kedvem a továbbhaladásban.
- Az ő adománya, hogy kiszúrja az ilyen páratlan tehetségeket amilyen te is vagy. Mi lehet végig vakvágányon próbálkoztunk. De miért ellenkezel, talán van vesztenivalód?
- Nincs – ismertem be.
- Akkor mehetünk? – nyújtotta felém a kezét, hogy felsegíthessen.
- Mégis hova?
- Hát hozzánk – mosolygott kedvesen hezitálásomat látva. - Nem kell ilyen arcot vágnod, kettesben leszünk. A többiek vadászni mentek.
- Akkor mi értelme van oda mennünk? – csúsztattam ujjaimat tenyerébe.
- Besurranhatnánk a többiek hálószobájába és felforgathatnánk mindent – bontogatta ki ördögi tervét előttem, én pedig sokkos arccal hallgattam. – Ugyan már Bella, csak vicceltem. Nem kell mindent komolyan venned – borzolta össze hajamat.
- Nagyon elengedted magad – bosszankodtam pár pillanatig, míg ajka a közelembe nem került.
- Azt hittem, ezt szeretnéd.
- I-Igen – dadogtam elvarázsolva igéző tekintetétől.
- Akkor most te is engedd el magad – kapott fel a karjaiba. Reflexszerűen összekulcsoltam nyaka körül karjaimat és vártam az emberfeletti rohanást…

Vélemény? :D

2010-06-28T00:05:00.000+02:00

Bocsi Tia, de muszáj volt beraknom:D Nem bírtam ki :D Rem névtelen itt is utolérsz :D
Ui: Puszmó voltam :P

29. fejezet

2010-06-24T10:52:00.001+02:00

Sziasztok :) Most kicsit hosszú lesz, amit írni fogok. Bocsi előre is :P Jövőhét hétfőn megyek Gyulára nyaralni a családdal két hétre és nem leszek netközelben. Aggódnotok viszont nem kell, kolléganőm (Puszmó xD) a távollétemben fog új fejezeteket felrakni, ha minden jól alakul. Még nincsenek készen, de az utolsó nap szerintem tájékoztatlak titeket chaten, hogy meddig jutottam. Tehát nem fogtok unatkozni amíg elleszek ;) Addig is puszil mindenkit: Tia
Ui.: Puszmó stílusáért elnézést előre is, de ő ilyen és én így szeretem :D:P

Ösztön

- Jó estét a hölgyeknek – léptem be a zsúfolt nappaliba. - Eleazar – biccentettem felé.
- Szia, Edward – pattant fel Tanya testvérei mellől és a nyakamba vetette magát. Nőies idomai nekifeszültek mellkasomnak a nagy hevességben.
- Hiányoztál – búgta fülembe negédesen.
- Ti is nekem – toltam el magamtól gyengéden, mégis határozottan. Bosszús gondolatai rögtön megtalálták felém a kiskaput, így részese lehettem a nem mindennapi szóhasználatának.
- Jó újra látni – ölelt át Irina és Kate egyszerre a két oldalamról. Mindig is közel álltak hozzám, szinte már vér szerinti testvérként kezeltem őket.
- Részemről az öröm. Gyönyörűek vagytok, mint mindig – karoltam beléjük és visszakísértem őket a kanapéhoz.
- Ugyan már – legyintett Irina bájosan, mintha nem szeretné a dicséretet a férfiak szájából hallani.
- Úgy tűnik, van, ami sosem változik – mosolygott Carmen Eleazar mellől. – Még mindig úriemberként kezeled a nőket és szeretsz bókolni. Habár… - harapta be szája szélét egy kuncogást elfojtva.
- Igen? – ösztökéltem a folytatást illetően.
- Már van kivel töltened unalmas perceidet, amit a halhatatlanság biztosít. Legalábbis a madarak ezt csicseregték.
- Véletlenül ez a madárka nem Alice volt? – néztem rá húgomra, aki angyal arccal pislogott rám.
- Esküszöm, most ártatlan vagyok.
- Én voltam – mondta Esme némi megbánással az arcán. – Boldog vagyok, hogy meg találtad a párodat és ezt nem tudtam véka alá rejteni. Bocsáss meg – hajtotta le fejét szégyenlősen. Biztos voltam benne, ha most ember lenne, már pirospozsgás színben pompázna arca.
- Én vagyok a bűnös, kíváncsi a természetem – mentegetőzött Carmen. Muszáj volt megmosolyognom a kijelentését, mert ez a mondat Bellára is nagyon igaz volt. Ahogy ez a kósza gondolat átfutott rajtam, egyfajta űr maradt a helyén a hiányától. Szabályosan fizikai fájdalmat keltett bennem, hogy nem érezhettem puha bőrét, selymes arcát és a vérét, ami oly mértékben vonz. Nyitásra húztam a szájam, de Tanya közbeavatkozott.
- Nem rendezkedhetnénk be, utána is ráér a beszélgetés – méltatlankodott a falnak dőlve és a köztünk folyó párbeszédet megszakítva.
- Hát persze, induljunk – pattogott Alice boldogan ide-oda a szobában, hogy bőröndöket nyomjon a testvéreim kezébe és nekiállhassunk a szobák kiosztásának.
- Anya – kaptam el kezét, amint megpróbált a vendégek után „osonni” csendesen. Szomorú tekintete teljesen mellbevágott, utáltam magam, amiért ezt váltottam ki belőle. – Nem haragszom az előbbiért, sőt köszönöm, hogy elmondtad a többieknek. Így legalább nem éri hidegzuhanyként őket, ha Bellát áthozom.
- Oh, fiam – ölelt át zokogva és a fejét szorosan ingemhez nyomta. – Annyira szeretlek.
- Én is – hajtottam fejemet a vállára. Megnyugtatott finom virágillata. Hasonlított a mezőn nyíló vadvirágokra: pipacs, vadtulipán, orchidea és még sok más frissítő harmatcseppel ékesített bódító szirom.
- Na, jó, menjünk a többiek után – simította meg anyáskodón az arcom és egy biztató mosollyal eltörölte az iménti szenvedés csíráit. Szemeiben új fény gyúlt, ami még egy vakot is reménnyel töltene meg.
- Csak hogy feljöttetek, Edward beszélnem kell veled – húzott magával a fürdőszobába Alice. Döbbenetemben még ellenkezni is elfelejtettem. Gondolatai kuszák voltak a folytonos ismétléstől.
- Nagyon szépen köszönöm Alice, de a görög Abc már nagyon jól megy – szóltam rá, hogy hagyja a köntörfalazást.
- Rendben van – sóhajtott fel megadón, majd hadarni kezdett. – Nos, tudod nem számoltam előre azzal, hogy Tanya nem akar a testvéreivel egy hálószobában „pihenni”, ezért más megoldást kellett találnom. És mivel a te szobád elég nagy két vámpír részére, - mert csak te használod - így nálad kellene elszállásolni...
- Ezt most felejtsd el – ellenkeztem, mikor a helyére billent az utolsó darabka is. - Az én szobám nem megfelelő számára, túl kicsi. Meg amúgy is, tök kényelmetlen a berendezés.
- De szép a kilátás és Tanyát nem zavarja, ha meg kell veled osztani a szobát.
- Még szép – kulcsoltam össze karjaimat dühösen. El sem tudtam hinni, hogy Alice hogy dőlhetett be neki. – Engem viszont zavar – mélyedt el hangom a dühtől.
- Akkor jobb lesz, ha hozzászoksz a gondolathoz, mert Tanya mostantól a te szobádban lakik – felelte Alice villogó szempárral.
- És mi lenne, ha a te szobádban „pihenné ki a fáradalmait”? – kérdeztem gúnyosan.
- Edward Anthony Masen Cullen… – dobbantott egyet lábával. Látszott rajta, hogy jobb visszahúzódnom, mert hiába kicsi a bors, de erős. Semmi kedvem nem volt egy testvérharchoz, ahol esetleg a család barátai is szemtanúk lehetnek.
- Rendben van, megadom magam – lengettem a fehér zászlót gondolatban.
- Helyes. Nem tudom, mi kifogásod van egyáltalán ellene – húzta ki magát felszegett állal. Oldalra fordulva belenézett a tükörbe és gyorsan megigazította összekócolódott haját.
- Nők – forgattam meg szemem hitetlenkedve. Előbb még nekem akar esni, most meg a haját simítgatja a füle mögé.
- Férfiak, nekik semmi sem jó – vágott vissza egy apró kis mosollyal a szája szélén – Remélem, az új szobád azért meghozza az életkedved.
- Az új szobám? – meresztettem nagy szemeket, még a szájam is tátva maradt. – Jaj, ne – rohantam át a folyóson a szobám ajtajáig meg sem állva. Két nyugtató lélegzetvétel után végül úgy éreztem, van akkora lelkierőm, hogy kibírjam bármi is vár odabent.
- Szia, Edward. Remélem nem bánod, hogy pár dolgot megváltoztattam – takarta el a kilátást Tanya testével – Tudod nem használtad ki a teret rendesen, de én ezt most kiküszöböltem – mondta nagyon büszkén és elállt az utamból.
- A könyveim – néztem elborzadva a hatalmas kartondobozokat.
- Igen, túl sok helyet foglaltak. Nyugalom, óvatosan bántam velük, ahogy a bakelit lemezekkel is.
Nagyot nyeltem, ahogy ránéztem az öregedő lemezekre. Én mindig óvatosan bántam velük erre most idejön Ő és felforgat mindent.
- És mik ezek a színes anyagok? – kerülgetett a rosszullét vámpírlétemre, ahogy végignéztem a szobámnak nevezett helységen. A kanapém középre volt állítva és rajta narancssárga, piros, rózsaszín selymek fonódtak egymásba. Nyoma sem maradt a letisztult, egyszerű fehér és fekete kombinációnak, mindenhonnan lágy anyagok hullottak a föld felé. A szobának - ha lehet ilyet mondani, - az aurája is megváltozott. Olyan volt, mintha egy varázsvilágba csöppennék, amiből nincs menekvés. Már csak a hárem hiányzott, akik teljesítik minden kívánságodat.
- Tetszik? – simított végig alkaromon Tanya, hogy felébresszen a hipnózisból.
- A régi jobban tetszett – fejeztem ki nemtetszésem a kelleténél kicsit durvábban.
- Sajnálom, akkor visszarendezem – húzta vissza vámpírsebességgel ujjait, mintha égetné a bőröm.
- Várj – kaptam el kezét és magam felé állítottam. – Pár napot talán kibírok, csak mellőzd a további színes holmikat. És a Cd-ket ad csak nekem, biztonságos helyre menekítem őket, mielőtt idő előtt bevégeznék.
- Tudtam, hogy meg fogod érteni – szélesedett ki mosolya és pörögni kezdtek a képek elméjében nagy sajnálatomra. Az utolsó kockák inkább hasonlítottak egy barbiházra, semmint egy férfi hálószobájára. – Kedvelni fogod az átalakításokat – nyomta a kezembe a hatalmas dobozokat.
- Hát persze, addig én magadra is hagylak – erőltettem mosolyt arcomra, ami nagy igyekezetemben eltorzult.

- Na, mi az öcsi, csak nem kirugdostak a szobádból? – ugrott fel mellém Emmett vidáman. A nagy káosz miatt inkább a fán ücsörögtem a hajnal sugarait fürkészve egymagamban, már ameddig melák bátyám engedte...
- Neked legalább a szobád nem néz ki babaházként. Azt várom, hogy mikor lesz Hello Kitty-s függönyöm – tekintettem fel üvegablakaimra, amiket elfedtek a színes sötétítők.
- Ha kell, vehetünk – kuncogott Emmett jóízűen. – A lányok egy hatalmas bevásárló túrára készülődnek délután. Szólhatok pár szót az érdekedben.
- Azt próbáld meg – sodortam le az ágról felkészületlen bátyámat. Arcáról le lehetett olvasni a meglepettséget, ahogy becsapódtunk a földbe.
- Végre bunyó – rúgott le magáról én pedig vigyorogva felkeltem. – A porba döngöllek.
- Csak szeretnéd…
- Én Emmettre fogadok – hallottam meg Jasper hangját a nappali ablakából.
- Szerintem Edward fog nyerni, nem minden a nyers erőn múlik. A tapasztalatával és gondolatolvasással nagy előnyre tesz szert – somolygott Tanya mellőle. Tehát végzett a szobám szanálásával (lebontás).
- Gyerünk öcsi, hagyd már azt a bugyuta gondolatolvasást – kezdett felém futni, hogy rám sózhasson egy jókorát. Az utolsó pillanatban reflexszerűen lebuktam guggolásba, majd ugyan ilyen gyorsan visszaálltam támadóállásba. A vállánál fogva elkaptam és megrántottam, így az egyensúlyát elvesztve a földön kötött ki. A száraz homok becsapódását követően őrjöngve felszökött a magasba és pár méteres körzetben mindent ellepett.
- Ne felejtsd el az összpontosítást – húztam ajkaimat gúnyos mosolyra, amint ránéztem homokos arcára és ingére.
- Köszönöm, de megvagyok a tanácsaid nélkül is – ragadta meg lábamat és nekivágott a fának. A fenyő nagyot reccsenve megadta magát hátamnak és gyökerestül rádőlt az útra.
- Ezt most jól megcsináltad – keltem fel fekhelyemről morogva.
- Ahogy az ösztöneim uralkodnak rajtam – és nem a gondolataim után koslatok – máris lépéshátrányba kerülsz? – méregetett önelégülten.
- Fogd be – sziszegtem dühösen.
- Úgy tűnik Bella mellett elpuhultál – támadta leggyengébb pontomat. Jól tudtam, hogy csak idegesíteni akar, mégsem tudtam ellenállni démoni felemnek. Agyaraimban a méreg termelődni kezdett, fejemet pedig ellepte a vörös köd.
- Őt soha többé ne vedd a szádra – ugrottam neki. Kezemmel a nyakába martam, hogy az oxigént kipasszírozzam belőle. Ő sem tétlenkedett sokat, egy jobbegyenessel válaszolt támadásomra.
- Azonnal állítsd le – sipákolt a női hang, de beazonosítani nem tudtam Emmett dörgő ütése miatt. Még épp idejében keltem fel a földről, hogy ne zúzza be a fejemet. Gondolataival semmire nem mentem, az évek múlásával kitanulta, miként járhatna túl eszemen. Vérszomjas üvöltéseink és morgásaink fokozták a harci kedvünket, így észre sem vehettük, mikor Alice mellénk lopózott és leöntött minket forró vízzel.
- Ezt most miért kellett? – húztam fel szemöldökömet dühösen. Az állati felem olyan erős volt, hogy alig tudtam megállni a kishúgomra támadást. Jasper nyugtató hulláma sem bizonyult hatásos módszernek. Fújtatva, cikázó szemekkel néztem, hogy kit öljek meg először.
- Elrontod az ember örömét – durcáskodott Emmett karba font kezekkel. Számára ez csak játék volt, de én megütköztem magamon. Képes voltam Belláért a testvéremre rátámadni, már-már a többiek halálán gondolkoztam. Ez az észrevétel segített a visszavonulásra. Se szó, se beszéd felfutottam a szobámba és becsaptam az ajtót.

- Edward, bejöhetek? – kopogott Alice a küszöbön állva. Érződött hangján az ijedség.
- Menj el – hörögtem még mindig sokkosan. Nem tudtam elhinni, hogy ilyen szörnyeteggé változtam. Egy érzéketlen, lelketlen démonná. Átgázolok Esme érzelmein, nekitámadok az egyik testvéremnek – téptem szét dühömben az egyik selyemsálat, ami lelógott a földre.
- Kérlek, engedj be – próbálkozott. Mintha visszatartaná egy vékony kis faajtó… Egytized másodperc alatt gyújtóst aprítok belőle, ha kell.
- Nincs szükségem a szentbeszédre – túrtam bele hajamba, ami összetapadt a víztől. Az emberek számára a hideg, számunkra viszont a meleg víz hatott kijózanító pofonként. A vámpírok közül mindenki fél a tűz hatalmától, az izzó, forró melegtől, ami elégeti a testet, csontot sem hagyva maga után. Bella forró teste viszont éppen ellenkezőleg hat rám. Szeretem érezni szívének lüktetését, ami a vérét pumpálja a testébe. Kecses nyakának elviselhetetlenül édes illatát, már maga a gondolat is megrészegíti a vámpírt bennem.
- Vadászni megyünk. Gyere velünk – húzott vissza kérlelő szava a valóságba. A fantáziám határtalanul úszkált a kifogyhatatlan téma körül. Bella törékeny teste többször is visszaköszönt elmémben, mire képes voltam felelni.
- Nemrég vadásztam, most nem megyek – beszéltem karcosan.
- Neked is jobb lenne, ha kikapcsolódnál… – kezdett bele monológjába, de közbevágtam.
- Alice, azt mondtam nem – emeltem meg hangomat.
- Rendben, ha meggondolnád magad, tudod, hol találsz – suttogta lemondóan és eltávolodott az ajtótól.
- Tudom, ahogy azt is, én hol leszek – motyogtam magam elé, hogy senki se érthesse.

Amint magamra hagytak feltéptem a szobám ablakát – inkább hasonlított az ezeregy éjszaka meséi díszletre, mint a saját búvóhelyemre – és kiugrottam rajta. Csak egy hely volt számomra, ami lenyugtatott és egy másik dimenzióba repített. Mivel suli idő volt, így nem ért meglepetésként az üresen álló Swan ház. Bella ablakát két pillanat alatt felpöccintettem és beugrottam a szobába. A frézia és levendula együttese megtöltötte tüdőmet az ismerős, nyugtató illattal. Nagyokat szippantottam a levegőből, majd leültem a hintaszékbe. Ódivatú volt, akár csak én. A kezembe akadó blúzt az arcomhoz emeltem, hogy belélegezhessem. A felismeréstől eltorzult arccal fújtattam. A csalódás és az undor kerített uralma alá. Mint ha tüzes vassal égetnének, eldobtam magamtól a rongydarabot, ami kiterülve hullt le a földre. Ezt meg kell magyaráznia, ha hazaért – döntöttem el magamban és vadul járkálni kezdtem a szobában a rombolás elkerülése végett…

28. fejezet

2010-06-17T13:51:00.005+02:00

Sziasztok. A kelleténél kicsivel előbb hoztam az új fejit, remélem nem gond :D Köszi a gyors hibajavítást Puszmó, nagyon ari vagy! Várom a komikat ;)

Nem várt vendég

- Látom, már ismeritek egymást – üdvözölt az egyik szőke lány. Haja rövidebb volt a többiekénél, nagyon hasonlított Alice frizurájára. – Szia, én Irina vagyok – ölelt át vidáman.
- Én pedig Bella – feleltem sokkosan a válla fölött kitekintve. Megbabonázott az eperhajú lány fekete szeme, ami csak úgy ontotta magából a gyűlöletet. Hát ő sem felejtett el…
- Tanya ez nem szép dolog, azonnal hagyd abba! – pirított rá az ismeretlen férfi. Undorodva nézett rajtam végig, de elengedett a tekintetével. Nem hittem volna, hogy bárki is irányíthatná forrófejű akaratát. Úgy tűnik, történnek még csodák.
- Bella ők a Denali klán, a család legjobb barátai – vette át a szót Alice, hogy feloszlassa a hirtelen beállt feszültséget. – Ő itt Eleazar – mutatott megmentőmre. Haja fekete volt, arca magában hordozta a gonoszság egy kicsinyke kis darabját. Lágyan fejet hajtott nekem, de jobbnak látta, ha nem jön közelebb, amíg nem szedem össze magam Tanya kis szórakozása után. – És a lányok, Carmen, Kate – mutatta be a két barna szépséget. – A többieket pedig már ismered – nézett Tanyára jelentőségteljesen, ezzel figyelmeztetve: ne legyen több ilyen húzása.
- A többiek hol vannak? – kérdezte meg Kate a nyakát nyújtogatva a lépcsőfeljáró felé. Szeme elütött a karamella színétől, már biztosan régen ejtett zsákmányt magának.
- Vadásznak. Meglepetést akartam nekik okozni – mosolygott Alice elégedetten. – Addig foglaljatok nyugodtan helyett.
- Jól mondtad Alice, különleges ereje van. Az energiái felettébb erősek – fürkészett Eleazar körbejárva, mintha csak valami kerti bútordarabot nézne.
- Nem hiába kértem a segítséged!
Kitágult szemekkel meredtem kettősükre. Jól értelmeztem, amit mondtak?
- Mi folyik itt? – kérdeztem a kelleténél hisztérikusabban.
- Megkértem Eleazart, hogy tanulmányozza a tehetséged. Nála jobbat keresve sem találhatnánk.
- Ehhez nem volt jogod! – cikázott a düh és árulás elmémben. Az ujjaim reszkettek az elfojtott érzelmektől. Itt mindenki tisztában volt a jövetelük okával, csak engem hagytak ki a „fölösleges” részletekkel. Márpedig én nem leszek senkinek az alanya, hogy kénye kedve szerint analizáljon! - A legjobb barátnőm voltál, hogy tehetted?
- Sajnálom én csak segíteni akartam, kérlek, várj – ugrott elém miközben kérlelőn Jasperre nézett. – Segíts – nézett rá nyúzottan.
- Nem érzem Őt – ocsúdott fel a kábulatból.
Mi az, hogy nem érez? – estem kétségbe. Nem vártam meg, míg bővebben kiveséznek. Feltéptem az ajtót és magára hagytam a hét meglepett vámpírt. Futva vágtam keresztül a füvön, egészen a köves útig meg sem álltam. A szívem vadul kalapált a bordáim alatt, de most nem érdekelt. Minél hamarabb haza akartam jutni innen. A gondolataimban mélyen elmerültem, ezért is vettem észre későn a felém jövő neszezést. Megijedve álltam meg a félhomályban, rákoncentrálva a sötét alakokra.
- Bella? – hördült fel az ismerős hang messzebbről. A következő pillanatban már öt kíváncsi szempár legeltette a szemét rajtam.
- Igen… nos… én csak… - dadogtam összefüggéstelenül.
- Talán Jasper megkergetett, hogy ilyen csapzott vagy? – nevetett fel Emmett, de én nem találtam humorosnak. A többiek is így vélhették, mert egy nagy pofon eldördülését és egy utána járó szisszenést hallottam.
- Most mennem kell – kerültem ki Edwardot és sietni kezdtem a főút felé. Már kezdtem azt hinni, hogy megértette és békén hagy, mikor világos felsőrészével elém nem vágott és kénytelen-kelletlen le kellett fékeznem.
- Megtudhatnám hová igyekszel? – karolta át csípőmet és belecsókolt a nyakamba üdvözlésképp.
- Csak haza – remegtem meg bársonypuha érintésétől.
- Veled megyek – folytatta kényeztetésemet.
- Nem… nem szükséges – akadozott hangom, mikor ujjai befurakodtak pulcsim alá. Eddig még soha nem engedte, hogy eddig elmenjünk, ezért is tartottam furcsának reakcióit.
- Akkor máshogy mondom! Nem engedlek el egyedül ilyen sötétben a te szerencséddel.
- Most úgy sincs időd velem foglalkozni. Itt van a Denali család.
Amint rájöttem, mit kotyogtam ki, rögtön átkoztam magam. Miért nem tudok csak egyszer csöndben maradni?
- Jöttek meglátogatni? Hát persze, már hallom is a lányok gondolatait – vidult fel egy pillanatra az arca, hogy találkozhat régi barátaival és Tanyával…
- Mondhatni – hajtottam le a fejem szomorúan. Irritált maga a gondolat is, hogy Edward és Ő egy légtérben tartózkodjanak.
- Baj van? – emelte meg államat, hogy a szemeibe nézzek. Mivel nem akartam hazudni, így inkább kitértem a válasza elől.
- Haza kell mennem – léptem hátrébb egy lépést, de ő párhuzamosan velem mozdult.
- Rendben, akkor menjünk – engedett el egyik kezével. Beleuntam az egyhelyben téblábolásba, így inkább engedtem neki.
- Futhatnánk? – kérleltem a makacsságomat félretéve.
- Nem vall rád, hogy szeretnéd... Mi történt? – kérdezte óvatosan.
- Semmi – vágtam rá gyorsan.
- Bella, tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz. Bízhatsz bennem – fordított magával szembe.
- Tudom – bólintottam.
- Akkor jó. Biztosan ezt szeretnéd? Nem tart sokáig, míg visszamegyek a kocsimhoz.
- Biztos – nyeltem egy hatalmasat. Ha választanom kellett, hogy visszamenjünk és beleütközzek Alice-be, vagy hazáig Edward a karjaiban visz, hát inkább az utóbbit választottam.
- Akkor kapaszkodj jól – jelent meg egy hatalmas vigyor arcán és már fel is kapott. A vállára fektettem fejemet és szorosan összezártam a szemeimet a rosszullétet megelőzve.

- Bella – simogatta arcomat Edward.
- Igen? – húzódtam közelebb vállához.
- Itthon vagy, most már elengedhetsz – húzta végig hűvös ujját nyakamon.
- Oh – nyitottam ki szemeimet meglepetten. A szobám közepén álltunk, jobban mondva csak Edward, én még a karjaiban pihentem.
- Hogy érzed magad? Szédülsz?
- Nem, ez most nagyon jó volt – húztam mosolyra ajkaimat. – Máskor még jobban fogom élvezni – kulcsoltam át nyakát és közelebb vontam magamhoz, hogy megcsókoljam. Lábaim helyzetét megváltoztattam a kellemetlen szög érdekében.
- Bizonyosan – cirógatta oldalamat, de az arcáról nem tűnt el a komorság.
- Menned kell, igaz? – kérdeztem belenyugodva, hogy már megint kevés időt töltöttünk kettesben. Valami mindig közbe jön...
- Üdvözölnöm kell a vendégeinket, sajnálom – csókolt meg a homlokomon.
- De azért holnap találkozunk az iskolában, igaz? – tettem fel a kérdést, ami görcsbe rántotta a gyomromat. Nem bírtam még egy napot nélküle elviselni.
- Alice egy túrára akar invitálni, holnap jó idő lesz – tűrte az egyik tincset fülem mögé, ami csalódottságomban előrehullott.
- Még egy nap nélküled – sóhajtottam lemondóan.
- De legalább nem leszel egyedül, itt van Hugh.
- Tessék? – remegtem meg karjaiban. Teljesen kiment a fejemből a dühömtől, de most hogy felhozta… rajtakapottan éreztem magam. – Nézd, én – kezdtem bele valami magyarázatba, de nem találtam a megfelelő szavakat.
- Talán nem kedveled az ügyvédeket? – mulattatta falfehér arcom.
- Úgy valahogy – mentem bele a színjátékba, amit saját maga kreált.
- Legalább nem kell félnem, hogy megkaparint magának.
- Mi? – csúszott ki a számon a meglepettség. Leforrázva éreztem magam, amiért eltitkolom előle az igazat.
- Biztosan jól vagy? Inkább feküdj le, biztos szédülsz – tett le az ágyamra és leguggolt mellém.
- Semmi bajom – motyogtam a párnahuzatot bámulva. Előbb Alice-ben, most meg magamban csalódtam. Semmivel sem vagyok különb tőle, sőt még rosszabb is vagyok nála. Ő csak a hátam mögött szervezkedett, de én Edward képébe hazudtam!
- A nagymamád mindjárt feljön, hogy megjöttél-e. Nagyon elfoglalta a sok kitöltendő papír. Biztosan jól vagy? Ha kell, itt maradok…
- Persze, semmi bajom – ráztam meg a fejem nagy erőfeszítések árán. Az igazat megvallva nagyon is akartam, hogy kettesben legyünk, de nem lehetek ilyen önző, neki is vannak kötelességei. – Megmondanád a többieknek, hogy sajnálom a hirtelen távozásomat? Nem akartam így kiborulni.
- Bella bármi is volt rá az okod, meg fogják érteni. Ezért most ne legyen lelkiismeret furdalásod.
- Rendben.
- Szeretlek, aludj jól – húzódott közelebb és csókot lehelt kiszáradt ajkaimra.
- Én is szeretlek – jelent meg egy könnycsepp a szememben, mert ennyire ramatyul még nem éreztem magam egy aprócska hazugságért. A cipőt alig hogy lerúgtam lábamról, mély álomba merültem, ahol nem kínzott a bűntudat olyan nagy erővel…

Másnap zombiként ébredtem fel. Az ágyam végében a vacsorám hevert, amit Lisa néni hozhatott fel. Edwardnak tehát igaza volt, benézett hozzám, csak már aludtam.

Az iskola – mint valami szükséges rossz az életben – felnyílt sorompókkal várta a diákjait az utolsó megpróbáltatásokra. Mind rajtam, mind a kocsimon megmutatkozott az utolsó verejtékcsepp, mikor leállítottam a motort az iskolaudvarban. Napok óta fura hangokat adott, de mivel nem voltam szakértő, így ötletem sem volt a hibát illetően. Egész nap némán figyeltem a magam körül történő eseményeket. Ennek szót is adott Jessica matekórán, amikor a tanár háttal állt az osztálynak.
- Ma olyan hallgatag vagy, történt valami köztetek? Talán összevesztetek? Hova mentek kirándulni ilyen szép időben és te miért nem tartottál velük? – tette fel kíváncsian kérdésáradatát.
- Nem történt semmi, a régismert barátaik jöttek csak látogatóba – suttogtam halkan, majd tovább figyeltem a tanár úr megfejthetetlen egyenletét, amivel meggyőzött, hogy semmi keresnivalóm ezen a pályán. A kicsöngetés után átmentem a következő órámra, hogy ott folytassam némaságomat, amíg haza nem érek...

- Itthon vagy Lisa néni? – dobtam le a kulcsot a konyhaasztalra, ezzel is kisebb csörömpölést csapva, hogy felfigyeljen rám. Ám a nagy csendet figyelembe véve nem tartózkodott itthon. Mosolyogva elterültem a kanapén és bekapcsoltam a tévét. Jót tett egy kis egyedül ejtőzés, távol a zavaró hangok áradatától. Addig kapcsolgattam a távirányítót, míg nem találtam valami érdekes filmet. Érdeklődve figyeltem a tényeket és tévhiteket az egészséges táplálkozásról és a mindennapi életről, mikor megszólalt a csengő.
- Rögtön megyek – kiabáltam az ajtó irányába gyors rendrakásom keretében. A bakancsomat visszavettem lábamra és felnyaláboltam a szőnyegen szétterült dzsekimet. – Már itt is vagyok – nyitottam ki az ajtót mosolyogva, hogy szembenézzek vendégemmel.
- Szia, Bella – mosolygott rám a nem kívánatos személy. Haját összegumizta hátul, így arcszíne még látványosabbá vált, elütött tőlem.
- Szia, miben segíthetek? – húztam el szájam. Nem akartam beengedni a házba, – ki tudja, most milyen kedvében van, szét akarja-e szedni a házat - de illetlenség lenne az is, ha a küszöbön ácsorognánk. Így hát a hátsó kert mellett döntöttem, ahol kényelmesen elhelyezkedhetünk a székeken.
- Miben segíthetek? – túrtam bele hajamba és fel-alá járkáltam.
- Csak bocsánatot akartam kérni a múltkoriért. Nagyon dühös voltam és nem bírtam visszatartani magam – nézett rám. Mogyoróbarna szemei tanúként igazolták, hogy nem lódít, a szín tiszta igazat mondja.
- Nézd, Jacob – ültem le én is, hogy ne feszengjek annyira. – Nem haragszom érte, csak meg akartál védeni.
- Akkor elfogadod, hogy farkas vagyok? – jelent meg egy halvány mosoly ajkán.
- Van más választásom? – néztem rá megenyhülten. Utáltam másokra haragudni, meg amúgy is erről nem tehet, a génjeiben hordozza. – De még egyszer ne húzz be Edwardnak – figyelmeztettem.
- Nagyon a szíveden hordozod a sorsát.
- A barátom és szeretem – öntöttem tiszta vizet a pohárba, hogy ne történhessen még egy „fürdőszobás” incidens köztünk.
- Hát persze, gondolhattam volna… - morgott az orra alatt.
- Hol voltál eddig? Azt hittem egy életre el fogsz kerülni – tereltem a témát más vizekre.
- A vérszívó… - kezdte, de dühös pillantásom láttán helyesbített. – Edwardnak igaza volt abban, hogy veszélyes lehetek rád nézve. Amíg nem tudtam kontroll alatt tartani magam, addig inkább kerültem az emberek közelségét, így téged is. Jobb a háttérbe szorulni és onnan figyelni az eseményeket - célozgatott, amit nem igazán értettem.
- És most már könnyebb a közelemben? – kérdeztem kíváncsian.
- Sokkal, már nem változok át akaratlanul.
- Ennek örülök, nem akarsz bejönni?
- De csak kis időre – kelt fel a székről. – Be kell ugranom a szerszámos boltba, ha a motoromat egyben akarom látni ebben az életben.
- Te tudsz szerelni? – fordultam meg hitetlenkedve.
- Persze – mondta magától értetődően, mintha ez mindenkitől elvárható lenne. – Csak nem meghibásodott a furgonod?
- Ami azt illeti, de – nyitottam ki a hátsó bejárati ajtót és betessékeltem.
- Na, nézd csak ki van itt? Szia, kislány – simogatta meg németjuhász kutyámat, aki elvárta az „új fiútól” a rögtönzött masszázst.
- Kislány? – emelkedett meg szemöldököm a csodálkozástól.
- Nem tudtad? – nevetett fel megkövült testem láttán.
- Hát… nem igazán voltam tisztában vele – szégyelltem el magam.
- Akkor milyen nevet adtatok neki? – folytatta kutyusom kényeztetését. Keze alatt majdhogynem eltűnt a növekvő jószág, pedig már három-négy hónapos lehetett.
- Csak ideiglenest, amit már kinőtt – feleltem zavarosan az új információ tudatában. A fél vagy közel egy percnyi csendet végül ő törte meg.
- Lehetne a neve Leah…
- Leah? Ez mégis hogy jutott az eszedbe? – mosolyogtam meg ötletét. Olyan furán csengett a nyelvemen, nem igazán passzolt a kutya személyiségéhez.
- Otthon nekem is van egy Leah nevű ismerősöm. Szeszélyes egy lány, sok baj van vele. Még a falkavezér is alig bírja megállítani, ha valamit a fejébe vesz.
- Szóval Leah – néztem rá szuka kutyámra. Az új neve hallatán felkapta a fejét és fülét meg-megemelte, mintha kérdezni akarná, hogy akkor most mi van? Vagy csak a telefoncsörgés őrjítő hangjára mozdult meg, ami a nappaliból sipákolt.
- Mennem kell – egyenesedett fel Jacob. A köztünk levő magasság szinte áthidalhatatlannak számított.
- Mit szedsz, hogy ilyen tempóban nősz és erősödsz? – böktem meg játékosan hatalmas felkarját.
- Semmi olyat, amivel bűnt követnék el – kócolt bele hajamba és szorosan magához húzott. Karjaimat készségen köré zártam, ezért érezhettem a forró bőrét a sajátomén. Jó érzés volt, nagyon emlékezetett Jacksonvillere. A hőre, a napsütésre, a sós illatra a tengerparton… – Vigyázz magadra, amíg nem jövök megjavítani a kocsid.
- Szóval megpróbálod rendbe hozni? – néztem fel barna szemeibe vidáman.
- Ne várj csodákat, de megpróbálom – engedett el.
- Én pedig megpróbálom nem veszélybe sodorni magam – kacsintottam rá.
- Akkor ezt megbeszéltük, szia – lépett ki a hátsó ajtón én pedig az irritáló telefon felé siettem…

27. fejezet

2010-06-11T11:08:00.000+02:00

Sziasztok. Végre Vakáció, nincs több suli, tanulás és vizsga :D Tök jó! Nem is húzom az időt, jó olvasást és ne felejtsétek el a komihatárt!
Puszi: Tia

Megrendítő tudás

Az ágreccsenés hallatára - mint két megrémült galamb – szétrebbentünk. A szemközti ház felé kaptam a fejem, amit sok fa ölelt körül. Remegő lábakkal fürkésztem az ég felé terebélyesedő faágakat. Edward alakját kerestem meghűlten, ráfókuszálva a világosabb tűlevelekre, amiket az alkonyat utolsó sugarai még megvilágítottak nekem, hogy még inkább eluralkodjon rajtam az ijedség.
- Valami baj van? – húzta végig erőtől duzzadó tenyerét pulcsimon Hugh. Egy utolsó pillantást vetettem a fák felé, mielőtt válaszoltam volna.
- Semmi – távolodtam el ügyvédi ruhás szerelésétől. Arcizmai megfeszültek szótlan kikosarazásom láttán. Látszott rajta a vacillálás, miszerint közelebb lépjen és újra próbálkozzon vagy inkább keresse fel a többieket. Végül a házon átcsörtető léptek törték meg pillanatnyi habozását.
- Minden rendben Bella? Hallottunk egy nagy reccsenést és… Hugh? – húzódott mosolyra Mark ajka, amint meglátta szeretett fiát.
- Csak hoztam pár papírt – szedte fel a halmot a földről, - amit sikeresen kivertem a kezéből - és jobb kezével a magasba nyújtotta. Lehet ez egy berögződés volt nála, mint ahogy a tárgyaláson védi a vádlottakat. Csupán most saját magát akarta kimenteni a kutyaszorítóból.
- Párat – pusmogtam az orrom alatt a hatalmas vastagságú aktát megpillantva.
- Tessék? – csodálkozott rám Hugh hatalmas barna szemeivel.
- Órák kérdése, hogy ezt mind átnyálazzátok.
- De hát Bella, ő csak segíteni akar. Inkább hívd be a házba, mint hogy letámadd! – rótt meg Lisa néni a verandáról szigorúan bámulva. Mélyet sóhajtva lenyeltem magamban a negatív gondolataimat és csak aztán folytattam mézes-mázos hangnemben.
- Csak utánad Hugh, a vendégekért mindent – küldtem felé egy szédítő mosolyt, ami egy kutya szemében vicsorításnak látszott, semmint boldogságnak.
- Tudsz te, ha akarsz – mosolygott rám Lisa néni elégedetten és eltűnt Márkkal karöltve.
- Öhm megtennéd, hogy befáradsz nélkülem? Még el kell pakolnom a zsákot.
- Segítenék, ha nem bánod – gyökerezett meg a lába egy helyben, az utasításaimnak alávetve magát.
- Erre semmi szükség, nem nehéz. Meg amúgy is, ilyen ruhában nem illik munkát végezni – mutattam rá észérvekkel, hogy miért lenne jobb, ha gyorsan kapkodná a lábát és befáradna a nappaliba, mielőtt még nem kezdek el vele hárpiaként viselkedni.
- Van váltóruhám, nem probléma – kötötte az ebet a karóhoz.
- Én pedig elég fizikummal bírok, hogy elvigyem azt a zsákot a kukáig – mutattam a pár méterre álló fekete monstrumra. Látszott rajta, hogy nem győztem meg. Miért kell ilyen makacsnak lennie? Tudni szeretném, hogy Edward mit látott pontosan, de ez nem megy úgy, ha folyton a nyomomban jár. Persze még abban sem lehetek biztos, hogy ő volt az. Olyan rossz és idegtépő a tudatlanság! Mindig én vagyok az utolsó, aki értesül az aktuális hírekről. – Fél perc és én is bemegyek, nem árt nekem egy kis mozgás – vetettem be a női bájamat, ami Alice kacér mosolyaihoz képest csak egy gyenge utánzat volt.
- Rendben – pislogott rám és lassan levette rólam a tekintetét. Arcán a zavartság még másodpercekig nyomott hagyott, e felől ráncolt homloka is megfelelő bizonyítékot nyújtott. Amint becsukódott mögötte az ajtó sietősre fogtam a dolgot. A kezembe vettem a műanyagzsákot és húzni kezdtem az aszfalt irányába. Mikor végeztem a feladattal a magasba emeltem a fejem és hunyorogva próbáltam kivenni az összemosódott árnyakat.
- Edward? – suttogtam a vihartól rogyadozó lomb felé. – Itt vagy?
Visszafojtott lélegzettel vártam a választ, ami percekig váratott magára.
- Mi olyan különleges odafent, hogy nem bírod róla levenni a szemed? – cirógatta a kíváncsi személy lélegzete fülemet. Értetlenül hátrafordultam a barna szempár tulajdonosához. - Kint felejtettem a táskámat, ne nézz így rám – eresztett meg egy mosolyt halvány ábrázatom láttán.
- Mert hogyan kellene néznem? – vontam fel a szemöldököm bosszúsan. Ne hogy már ő akarja nekem elmagyarázni, hogy mit szabad és mit nem…
- Isabella – sóhajtott fel, elismerve a vereséget.
- Bella – vágtam közbe.
- Nos, Bella – hangsúlyozta ki nevemet. – Tulajdonképpen miért gyűlölsz engem ennyire? Mondtam valamit, amivel megbántottalak?
- Nem – szűrtem dühösen fogaim között.
- Akkor? – tárta szét karjait kétségbeesetten. – Amióta megismertük egymást, te folyton védekezel a közelemben. Könnyebben feldolgoznám, ha érteném a miértjét!
- Az nem elég, hogy nem kedvellek, és nem vagyunk egy hullámhosszon? - fordítottam neki hátat, ezzel berekesztve a vitává fajuló beszélgetést…

A jégkorszaki hideg kajánul lepett el mindent, magáévá téve a természetet, az emberek tűréshatárát. A pulcsikat most már ténylegesen felváltotta a bőrdzseki és a meleg farmernadrág. Nemhiába, az éj is kimutatja foga fehérét.
- Bella beszélhetnénk? – kopogtatott Mark az ajtómon.
- Egy pillanat – ocsúdtam fel kicsinyke világomból. A falatnyi bugyi és póló nem éppen a társalgáshoz való öltözetnek számított, így gyorsan leugrottam az ablakpárkányról, egyenesen az ágyamhoz sietve.
- Zavarok? Később is ráér – toporgott az ajtó előtt.
- Nem dehogy is! – nyitottam ki az ajtót, most már teljes harci díszben megmutatkozva. – Gyere csak beljebb – tártam ki az ajtót.
- Köszönöm – nézett végig érdeklődve a szobában. Amennyire meg tudtam ítélni, Lisa néni még nem mutatta meg a saját „lakosztályomat” neki.
- Egy kicsit kupis – próbáltam oldani a feszültséget.
- Még mindig jobb állapotban van, mint a saját szobám – mosolygott rám, majd a hintaszék előtt megállt.
- Segíthetek valamiben? – törögettem az ujjaimat komor arca láttán.
- El szeretnék mesélni egy tanulságos történetet. Ide leülhetek? – mutatott a színes párnákkal díszített hintaszékemre, ami egy korosodó darab volt már.
- Csak tessék – egyeztem bele.
- Nem tudom mennyit mesélt neked Lisa az életünkről…
- Őszintén szólva nem sokat – ráztam egy aprót a fejemen és leültem az ágyamra.
- Mindjárt gondoltam, nem szeret pletykálkodni – jelent meg két gödröcske a szeme alatt, ahogy mosolyt csalt rá Lisa néni egyik kirívó pozitív tulajdonsága.
- Nem igazán értem, ez most hogy jön ide – próbáltam összerakni a kirakóst, de túl sok hiányos részletbe ütköztem.
- Tudod néha éppen az egyenlő felek taszítják egymást – kezdett bele monológjába, ami már most nem tetszett. – Mikor még tini voltam nagyon nem kedveltem egy fiút, szinte napi szinten piszkáltuk egymást. Mivel az osztályomba járt, így nem volt nehéz – tartott szünetet a hatás kedvéért. Fejemet az ajtó felé nyújtogattam, csak arra gondolva, hogy a nagymamám lépjen be és szakítsa meg a mesedélutánt.
- Ne aggódj, már nem tart sokáig – mosolygott rám biztatásképp, hogy maradjak nyugton még pár percig. – Tehát nem kedveltem a srácot, míg egy nap nem másfele sodort az utam. Egyedül akartam merengeni a kihalt útszakaszon, mígnem meg nem találtam egy árok menti hídon gubbasztani Ericket. Mondanom sem kell, ramaty látványt nyújtott összeborzolt hajával és sáros ruházatával. Nagyon megsajnáltam! Még a rosszakaróimnak sem akarnék fájdalmat, mert attól csak azt bizonyítanám, hogy én sem vagyok különb. Órák teltek el néma csendben… azt akartam, hogy magától eredjen meg a nyelve, és ne kényszerből valljon. Ahogy esteledni kezdett úgy változott meg az arca. Mélabúból komorrá vált, majd szokványossá. A legelső kérdése persze rögtön az volt, hogy „te mit keresel itt?” – nevetett fel jóízűen.
- És utána barátok lettek – vontam le a végső következtetést.
- Igen. Rájöttünk, hogy azért utáltuk egymást, mert nagyon sok mindenben megegyezünk, ami az idegeire ment a másikunknak.
- Felteszem nem azért mesélted el most nekem ezt a történetet, mert olyan jó kedved volt a kert kitakarítása után...
- Azt szeretném, ha megértenéd, hogy ne azért utáld a fiamat, mert több a közös vonásotok, mint hinnétek.
- Közös vonás? – hitetlenkedtem. Mégis mi olyan van benne, ami bennem is megtalálható? A válasz egyszerű: semmi. Én nem kezdek ki mással egy nap lefolyása alatt, nincs munkám, az élettapasztalom mardossa a nullát, és valószínűleg Hugh nem büszkélkedhet vámpírbarátokkal, ahogy én.
- Mindkettőtök elvesztette az édesanyját és megbocsáss hogy ilyet mondok, de ugyan olyan makacsok és szeszélyesek vagytok.
Elvesztette az anyukáját? – csilingelt a vészharang aprócska agyamban.
- Mikor? – haraptam bele alsó ajkamba.
- Öt éve, rákban – mart bele ősz hajába Mark. – Még most is alig bírom elhinni, amikor diagnosztizálták. Túl előrehaladott stádiumban volt ahhoz, hogy megmenthessék az életét. Már nem segített a besugárzás, a gyógyszerek pedig csak a fájdalmát tudták csillapítani – halt el a hangja.
- Sajnálom – hajtottam le én is a fejem.
- Hugh még csak el sem köszönhetett tőle. Suliban volt, amikor az utolsó sóhaj elhagyta a száját... Ezért mondom neki mindig, amit most neked is tanácsolok: addig tölts a szeretteiddel, barátaiddal minél több időt, míg megteheted, mert utána egész életben ostorozhatod magad, hogy miért voltál ilyen forrófejű!
- Én sem lehettem ott – csavargattam a shortom alját a síráshoz közel állva.
- De hát az élet megy tovább, nemde? – kelt fel a hintaszékből, ezért én is felpattantam az ágyról.
- Igen – erőltettem egy bizakodó mosolyt arcomra. – Köszönöm, hogy elmesélted.
- Köszönöm, hogy végighallgattál – ölelt meg és kisétált az ajtómon.

Fáradtan ledőltem ágyamra, de lábaimat a padlón nyugtattam. Mély levegővételeim közepette az alvás és ébrenlét közé zuhantam. A lent folyó beszélgetés egyre halkabbá és mélyebbé vált a fülemben, egészen addig, amíg egy sípoló hang meg nem zavarta lelki békémet.
- Halló? – vettem fel telefonomat morcosan.
- Remélem nem zavarok – szólalt meg Alice boldogan.
- Ami az illeti… - kezdtem bele álomittas hangon, de nem engedte befejezni mondanivalóm.
- Fél óra múlva érted megyek, addig vegyél fel valami szépet! Ja és nehogy elaludj – kuncogott a mobilba.
- Pedig az volt a tervem.
- Fél óra, nem több – csilingelt hangja és kinyomta a telefont.
- Nagyszerű – pislogtam kábán a falat bámulva.

Közel negyed órába kelt, amíg életet leheltem magamba és elcsoszogtam a fürdőig. A hideg víz kiváltotta nálam a berögződött reakciót, vadul kapkodni kezdtem a levegőt. A levendula nyugtató illata az egész fürdőszobában eluralkodott, szinte újjászülettem a hideg zuhanytól. A ruhásszekrényben gyorsan magamra kaptam az első kezembe eső pólót és egy farmernadrágot. A combközépig érő szürke melegítő felső már csak hab volt a tortán. Még egyszer szemügyre vettem magam a tükörben és már siettem is le a lépcsőn, hogy Alice pontos menetrendjét betartsam.
- Hova készülsz kisasszony? – kapta fel fejét Lisa néni a nagy halom papír közül.
- Alice szeretne velem találkozni – fogtam a lehető legrövidebbre és őszintébbre mondanivalóm. A felszín alatt persze ott lakozott az Edward iránt érzett hiányom.
- Ne érj haza túl későn – figyelmeztetett.
- Nem szándékoztam, jó szórakozást nektek. Sziasztok – téptem fel a bejárati ajtót, egyenesen a kint ólálkodó hidegbe kilépve.
- Még kopognom sem kellett – nézett rám Alice elismerően. Borostyán színű szemei fénylettek az örömtől.
- Nagyon boldognak tűnsz – elemeztem kihívó ruháját, feltűzött haját és arcát, amiről a mosolyt nem lehetett levakarni. – Ehhez köze van a látomásodnak?
- Mindent észreveszel, na gyere te kis Sherlock – ragadott csuklón és a Volvo irányába húzott.
- Nem fogod elmondani, igaz? – ültem be a kocsiba. A meleg levegő valósággal forrónak tűnt ekkora hőmérsékletkülönbség között.
- Nem. Még Edward sem tud róla – indította be a motort, jót mulatva ábrázatomon.
- Ajaj, ennyire szörnyű lesz?
- Kinek mi a rossz – rándította meg a vállát. – Nyugalom, ma nem a te nyakad lesz a főfogás – kuncogott fel.
- Oh, köszönöm. Azt hiszem ezért hálásnak kellene lennem.
- Mindenképpen – bólogatott a visszapillantót figyelve. – Nem is mondtad, hogy ilyen szép a barátod kocsija.
- Azért, mert ő nem a barátom – halványult el arcom a puszta feltételezéstől.
- Pedig jó kiállásúnak tűnik – merengett el.
- Te figyeltél minket? – akadtam el a hangom.
- Dehogy is, van ennél sokkalta újszerűbb megoldásom – simított végig fején cinkosan…

- A többiek hol vannak? – léptem be az üres nappaliba, ahol néhány lámpa volt felkapcsolva a látszat kedvéért.
- Vadászni mentek, csak Jasper van itthon.
- Aki természetesen tisztában van a terveddel – állapítottam meg ésszerűen. Nem kellett hozzá sokáig gondolkoznom, hogy összeálljon a kép.
- Mint mindig. Szia Bella – állt meg a lépcső közepén és onnan méregetett.
- Szia Jasper – mosolyogtam rá túlságosan is felvidultan. Alig tudtam alaphelyzetbe húzni ajkaimat. – Nagyon erősek a mai érzelemhullámaid – mondtam jókedvűen tudtomon kívül.
- Sajnálom, Alice érzései ilyen hatással vannak rám.
- Alice elmondanád végre, hogy mi folyik itt? – néztem a távolba meredő szemeibe dühösen. Ha tényleg igazi barátnők vagyunk, akkor mi értelme van, hogy titkolózik előttem?
- Minden remekül alakul, ahogy elterveztem – változott meg arckifejezése, ahogy abbahagyta a jövő fürkészését.
- Pontosan mit terveztél el?
- Mindjárt megtudod – ültetett le a kanapéra, így ráláthattam az ajtóra.
- Még 3, 2, 1… – tapsikolt örömtelien. - Sziasztok – libbent a vendégek elé. Érdeklődve felálltam a kanapéról és méregetni kezdtem őket, míg a szemem meg nem akadt egy ismerős szempáron.
- Te?
- Te? – hördültünk fel egyszerre, mire mindenki ránk szegezte tekintetét…

Meglepi :)

2010-05-28T18:22:00.002+02:00

Sziasztok! Még mindig tart a vizsgaidőszak (ma volt matek és szerintem nem lett túl fényes :S), de Születésnapom alkalmából megleplek benneteket egy novellával. Ez a történet álmomban állt össze, eredetileg nem volt benne semmi természetfeletti lény, de kicsit átírtam :) A kommentárhatárt komolyan vettem, még 2 kell, ha új fejezetet szeretnétek. Bár ezt csak jövőhét utáni hétre tudom megírni, tehát jó sok időtök van. Persze ide is várom a komikat, kíváncsi vagyok hogy tetszett :)
Jó olvasást, Puszi.
Ui.:Kicsit szomorú lett!

Fájdalom, amit te ihlettél!

Sötét van. A lámpa pislogása alig világítja meg az utca macskaköveit. A város ezen része elhagyatott, már-már ijesztő. Szeretek erre sétálni, itt mindig borsódzik a hátam. A leégett gyár épülete elriasztja a sétáló párokat ebből a kihalt negyedből. Csak számomra látványosság! Ez az a hely, ahol sosem kell az állarcot fenntartanom magamon. Itt szabadon lélegezhetek és játszhatok az életemmel. Nem szólnak bele a szüleim, hogy már megint mi ez a „temetői öltözet”. Ilyen vagyok, nem kell elfogadnia senkinek. Már megszoktam az egyedüllétet. Sőt, a folyamatos támadást, és megaláztatást is egyre jobban tűröm. A barátnőm titokzatos halálával végleg elvágtam a kapcsolatot a külvilággal. Ő volt az egyetlen, aki mindig megértett, és istápolt, de már meghalt, végzet vele valaki, vagy inkább valami…

A lámpa alatt szétterült tócsába szomorúan mártóztatom meg a lábam, tükörképem zavaros a cipőm keltette hullámoktól. Vakítóan fehér bőröm viszont még így is jól kivehető fekete kapucnim zárkájában. Egész idáig küzdöttem a sírással, de a torkomat mardosó fájdalom robbanásként tör fel mellkasomból. Utálok itt élni! A városlakók valahányszor meglátnak átható pillantásokkal méregetnek, az iskolatársaim kész csődtömegnek tartanak, a szüleimmel meg napról-napra romlik a kapcsolatom. Nem hisznek nekem, azt szeretnék, ha végre felejtenék. Csakhogy én nem akarok! Emlékezni akarok az utolsó kis szösszenetre is, amit olyan nagy lelkesedéssel akarnak kitörölni memóriámból.

A hátam mögül érkező ágreccsenésre gyanakodva kapom fel fejem. Szemeimmel végigpásztázok a tájon, de a vaksötétben bárhogy fókuszálok, nem sikerül kivennem semmi gyanúsat. Az ijedségtől kelletlenül folytatom túrámat a gyár felé, mélyeket sóhajtva, hogy megnyugtassam ütemtelenül verdeső szívemet. A zseblámpám kabátom legmélyén árválkodik, de nem akarom felkapcsolni. Élvezni szeretném még a csöndet és a félhomályt, amit a felhők okoznak a hold fényét eltakarva.

Egyre beljebb sétálok, míg el nem érem a valaha még parkolóként funkcionáló becsíkozott aszfaltot. Az úton több sörösüveg hever szilánkjaira törve, így nagyon oda kell figyelnem, hogy nehogy belelépjek az egyikbe. Igaz, csukott szemmel is ki tudok itt igazodni, de jobb elkerülni a felesleges sérüléseket.

- Candy – hozza felém a szél a karomat végigborzongató hangot. Ledermedve állok meg egyhelyben, a levegővételt is beszüntetem. Így kizárólag csak egy ember hív engem, ő pedig kilométerekre van tőlem a földbe temetve… Képzelődöm, az elmém játszik velem – rázom meg a fejem és továbbsétálok. A gyárba jobb oldalon lehet bejutni, ami egy különálló kis részleg. A fehérre meszelt fal törmelékeiben esik le, ha ujjaimmal hozzáérek a megöregedett téglákhoz. Egyedül ez a kis helyiség menekült meg a mindent felemésztő tűz alól. Most nem a gyárba vezet az utam, hanem a saját búvóhelyemhez a leégett épület mögött, aminek kitisztításával napok óta foglalkozom. Tulajdonképpen ez egy akna, ami összeköttetésben áll a futballpálya nagyságú teremmel. A gyárból kivezető járat végén egy 4x4 –es nagyságú szoba van kialakítva, ahova a lángcsóvák már nem értek el, a mindent ellepő füstöt kivéve. A ráragadt korom kis részét sikerült lepucolnom a farról, de még így is otthonosabbnak tűnik, mint kezdetben. Feltehetőleg ez lehet a másik vészkijárat, ami a gyár szívébe vezet, hogy onnan menekítse ki áldozatait.

Lassan mászom le a létrán a kezemben tartott zseblámpával. A világítást két gyertyával és egy bányalámpással oldom meg, ami a „szoba” közepén pislákol. Alatta egy asztal várja a dohányzásra rászokott híveit. Körülötte két, friss huzattal felszerelkezett szék áll pontosan beállítva. Első dolgom az volt mikor rátaláltam erre a helyre, hogy kiszellőztessek és feldobjam a szomorkás hangulatú kis termet. A legtöbb időmet – mikor nem iskolában vagyok és a szüleim sem lógnak a nyakamon – itt töltöm, a gyárat körbejárva és a második szobámat tervezve. Szükségem van a nyugalomra és a múltam kutatására. Nem hagy nyugodni a barátnőm nyakán éktelenkedő harapás. Oszlásnak induló testén két apró kígyószerű szúrást figyeltem meg, mikor beszöktem hozzá a halottasházba. A szülei nem akarták felfújni lányuk halálát, így minél előbb kérték, hogy hamvasszák el. Nem értettem a sietségüket, ők talán nem akarják tudni a halála okát? Én vagyok az egyedüli személy, aki felfigyelt az árulkodó jelekre? Hiszen egy nappal a szíve leállása előtt még kicsattanó formában volt, és boldogan adta tudtomra, hogy egy srác megtetszett neki. Részletes leírást nem adott róla, de azt sikerült kiszednem belőle, hogy szőke és hozzánk képest nagyon magas, izmos fiúról van szó. A temetésnél bármennyire figyeltem, nem láttam a leírásnak megfelelő személyt. Talán nem találkoztak, és nem beszéltek egymással, ki tudja…

A sarokban elhelyezett bézs kanapén fáradtan elterülök. Az újabb lóti-futi nap után igazi kikapcsolódás a labdámmal dobálni a falat. Minden olyan meghitt és csendes. A hideg levegő hűtve érkezik be a falban kialakított szellőzőnyíláson át. Mivel az aknatetőt nyitva hagytam, így két helyről is örvénylik befelé a késő esti, őszi levegő. Mára nem terveztem nagy kiruccanást, így a fejemre visszahúzom a kapucnit, hogy felmenjek a felszínre. Csak meg akartam bizonyosodni, hogy mindent ugyan olyan rendben találok, mint két napja. A gyertyákat elfújva lépkedek fel a vizes létrán, amit a felélénkülő szél fúj be a fedetlen aknába. Előre megfontolom minden egyes lépésemet, nem akarok megcsúszni és komolyabban megsérülni a szétszórtságomból kifolyólag.

Hazafele megkétszerezem a tempómat a szakadó esőben. A falevelek suhogása az esőcseppekkel keveredve durva muzsikát komponálnak. Nem szeretem az őszt, mindig emlékeztet a halálra és az elmúlásra. A parkoló sima felületén sétálok, mikor zizegő hangokra leszek figyelmes a fák felől.
- Ki van ott? – tör fel belőlem a meggondolatlan kérdés. Ha állat, akkor támadásnak is veheti reakciómat, ha pedig ember, akkor úgy sem felelne, mert túl sokat ivott, vagy csak rám akar még jobban ijeszteni. Megkövülten várom, hogy újabb mozgást érzékeljek és futásra fogjam a dolgot.
- Ugyan Candy, szabad ilyen udvariatlannak lenni? – szid le a férfihang. Hangjából süt a gonoszság, ezt az arca nélkül is jól érzékelem.
- Ki maga? – cikázok szemeimmel a fák árnyékára fókuszálva. Persze, hogy most az egyszer hagytam otthon a zsebkésemet – rovom meg gondolatban magam.
- A legnagyobb félelmed – vihog fel könnyedén. Hanghordozásából kihallatszik, hogy ne számítsak túl sok jóra tőle.
- Mit akar? – remeg meg hangom. Feszülten hunyorgok a sötétben, látnom kell az arcát.
- Túl sokat kérdezel – ripakodik rám dühösen. Behúzott nyakkal fújok visszavonulót a további kíváncsiságomnak, az összes bátorságom elpárolog közelében. Gondolatban felvetem a lehetőségeimet: vagy elfutok és bízom benne, hogy lerázom. Vagy itt maradok és megvárom, míg olyat tesz velem, amit legrosszabb rémálmomban sem akarnék viszont látni…

Az eső fejemen való kopogása térít vissza a rémisztő jelenbe. Vele ellentétben jól ismerem a várost, ahogy a gyárat is. Lépéselőnyben vagyok, csak okosan kell taktikáznom.
- Min gondolkozol ennyire? – reccsen meg lába alatt a gally, ahogy közeledni próbál.
- Azon, hogy dögölj meg bárki is vagy! – ejtem ki határozottan, remegés nélkül a szavakat és sprintelni kezdek a kihalt útszakasz felé. De a nagy csattanás őrjítő fájdalommal járja végig testemet. Elsőnek azt hiszem egy pisztoly dördülését hallom, de rá kell döbbenem, hogy nem folyik a vérem. A fejem hasogat az aszfalt találkozása után, de még így is képes vagyok felnyomni magam a földről.
- Nem mondták még, hogy egy nőnek nem illik így beszélnie? – kuncog az illető fájdalmas ábrázatom láttán. Kezem remeg a súlyom alatt, de muszáj felállnom. Nem fogom megkönnyíteni a halálom, utolsó csepp véremig harcolok!
- Nem mondták még, hogy illendő bemutatkozni? – fortyogok a dühtől, amiért még mindig nem fedi fel arcát. Újra megindulok otthonom felé, de jól tudom, hogy nem fogok sokáig jutni. A kezemet elkapja és a földre hajít, mindezt olyan gyorsasággal, hogy még a körvonalát sem látom.
- Ha nem akarsz még több fájdalmat magadnak, fuss a másik irányba. Játszunk egy kicsit – morog fel állatias hangon. Sikoltani akarok, vagy legalábbis sírni. A fejem lüktet a fájdalomtól, könnybe lábadtan keresem a kiutat ebből a rémálomból. Nem értem ki ő, honnan van ilyen ereje és a legfontosabb kérdés: mit akar tőlem.

Nem vacillálok sokat, a gyár felé futok, ahogy akarja. Az egyetlen esélyem az, ha lerázom és hazáig meg sem állok. Reszketeg lábaimat futásra ösztökélem, mialatt ki-kipillantok oldalra, hogy követ-e. A gyári ajtó élesen megnyikordul kezeim alatt. A belőlem áradó feszültség kézzel tapintható. Egy nagyobb bútordarabbal torlaszolom el a bejáratot, két székkel kitámasztva a kilincset. Ha nem is tartja sokáig vissza követőmet, de legalább nyerek további másodperceket, hogy kifújjam magam és rendezzem sokkos gondolataimat.

A második emelet lépcsőin hangtalanul osonok fel, hogy keressek magamnak egy éles tárgyat. Nem a csarnokba igyekszem, ami az egész első emeleten húzódik, hanem egy kisebb szobába, ahol nem is olyan rég még cipők vártak a javításra. Az ajtót benyomom és végigvizslatok a termen. A hold besüt a kitört ablakokon keresztül, támpontot nyújtva nekem a sötétben. A mennyezeten húzódó csövek és lámpák lógva nyújtózkodnak a föld felé, hogy eleget tegyenek a gravitáció törvényének. Óvatosan kerülöm ki a rogyadozó fémszálakat, beférkőzve az asztalok közé. Az acél és fémasztalok hosszú sora egymást támasztva, megdőlve állnak a fal mentén. Ujjaimmal lágyan végigszántok az érdes asztallapokon, hogy ráleljek a megfelelő eszközre. Ahogy közeledek a vége felé, egyre inkább eluralkodik rajtam a pánik. Mi lesz, ha nem találok semmi fegyvert, amivel védekezhetnék? Elég lesz elterelni a figyelmét, épp csak annyi időre, míg megszökök? Tovább folytatnom sem kell a kétségbeesett keresgélésemet, az ujjbegyembe érkező szúró fájdalom megválaszolja a kérdésemet. Felkapom kezembe az éles tárgyat és forgatni kezdem a hold fénye előtt. A kés nyele eldeformálódott a használat során, de az is megeshet a tűz rongálta meg. Mindenesetre az éle még elég arra, hogy használjam szükség esetén.

- Merre vagy Kandida? – kiabál fel a férfi a földszintről. Összerezzenek a nevem hallatára. Nem kellene meglepődnöm, hogy nem csak a becenevemről értesült jól. Vajon a szüleimet is ismeri? – szalad fel a szemöldököm ívelten. Minél előbb ki kell jutnom és értesítenem a hatóságokat. Nem tarthatja félelemben az egész családomat ez a férfi.
- Rossz kislány, hát már nem is felelsz? – hallom meg a lépcsőn lépkedő talpait. Alig pár lépés és egy fal választja el tőlem. Lábujjhegyen teszem meg a maradék métereket, ami kivisz a szobából a szabadba. Ahogy odaérek, gyorsan lenyomom a kilincset, de az ajtó nem nyílik ki, beragadt. Egész testsúlyommal megterhelve próbálom rábírni, hogy engedjen nekem. A légzésem felgyorsul, ahogy erőt fejtek ki az ajtóra. Utolsó mentsváramnak a kés bizonyul, ami a farmeromban melegszik. Kiveszem hát a zsebemből és beleillesztem az ajtó és a tok közti résbe. Az összes erőmet beleadva feszegetem szét a találkozásukat, ahonnan egy nagyobb darabka ki is esik nagy igyekezetemben. Kissé oldódik a nyomás, de nem eléggé ahhoz, hogy megszökjem. Bevetve lábamat az ajtó közepébe rúgok, mire az örvendve, hogy nem bántom tovább, kitárul előttem. A szabadba kiérve az eső rögtön ostromolni kezdi a már így is vizes testem. A korlátba kapaszkodva megyek végig a szűk párkányon, ami reményeim szerint a tűzlétrákhoz elvezet. A bentről jövő morgás egy időre ledermeszti végtagjaimat. Az ablakok túl kicsik hozzá, hogy egy ember kiférjen rajta, de ahhoz pont elég, hogy a kezeivel megfojtson. A korláthoz passzírozom hát testemet, a továbbiakban rádőlve megyek tovább felgyorsuló szívveréssel. Az adrenalin egészen szétárad bennem, megszünteti félelemérzetem. A hátam mögül érkező léptek zaja futásra késztet.

Bánatomra az út végéhez érkezve csak felfele tudok mászni, alattam nyoma sincs a létrának. A barnás vasban megkapaszkodva küzdöm fel magam a létrán. A lábaim csúszkálnak, kezeim átfagynak, ahogy közeledem az út feléhez. A sötét éj is visszaköveteli trónját az égen, maga mögé utasítja a holdat. Fáradok és gyötör a légszomj, de nem adom fel. Felkapcsolom a zseblámpám és a dzsekim felső zsebébe csúsztatom. Fejem fölött a dörgések egyre hangosabban morajlanak az égen, kitöltik ezzel a lappangó dühüket. Olyan, mintha a természet sikoltana. Van köztük hangos, elnyomottabb, félelmetes, ágyúgolyóként dördülő. Különböznek egymástól, mégis egy a céljuk: az emberek tudomására adni, hogy itt a természet az úr.

Az utolsó métereket küszködve teszem meg, mire felérek. A felső testemmel megkapaszkodom a téglák tetejében és felnyomom magam a tetőre. Lihegve, rendezetlenül szedem a levegőt.
- Te tényleg azt hiszed, hogy ilyen könnyű kicselezned? – nevet a hátam mögül a férfi. Remegve kapom felé a fejem, ahol karba tett kezekkel áll a cipője orrát bámulva. Az ijedségtől kiesik a kezemből a zseblámpa, ami a vaslétrába ütközik, hogy aztán lehulljon a földre.
- Miért nem hagy elmenni? – emelkedem fel a vizes tetőről. Tudnom kell, miért csinálja ezt, mégis mire megy ki a játék?!
- Ó Candy, ha tudnád mióta várok erre a percre. Nem volt egyszerű az elköltözésetek után megtalálnom az elveszett gidámat. Olyan gyorsan döntöttek a szüleid, hogy máshová mentek – csóválja a fejét elégedetlenül. – De mindegy, ez nem is fontos. Szánt szándékkal ártottam neked, azt akartam, hogy egyedül érezd magad. Mindent megtettem annak érdekében, hogy összeomolj, de te kitartóbb vagy, mert idáig túlélted. Hiába vagy egyedül, még így is bírod a rád rótt terheket – terem mellettem egytized másodperc alatt és kezeivel durván magához von.
- Mégis mit akar tőlem? – sikítok fel kétségbeesve. Hadonászva próbálok szabadulni a körém tornyosuló hűvös testétől.
- Olyan jó az illatod – szagol bele hajamba. Holtra váltan várom a következő mozdulatait, de mintha lemerevedett volna. - A barátnőd illata meg sem közelíti a tiedét. Ő csak egy bábu volt, akit fel kellett áldoznom egy nemesebb ügy érdekében.
- Nemes ügy? – hörgök fel fagyosan.
- Azért halt meg, mert sokat jelentett neked. Tudom, elég önző vámpír vagyok, mert magamnak akarlak. Jobban mondva a fájdalmad akarom, mert olyan érzéseket érzek irántad, amiket nem kellene.
- Vámpír – gördül le az első könnycsepp az arcomon. Hideg bőre alátámasztja állítását, fázom, ahogy hosszú ujjai karomat szorítják. Egy nyomorult démon miatt halt meg a barátnőm? Egy démon miatt, aki vonzódik hozzám…
- Ne aggódj, csak elköszönni jöttem – enged el, mire rögtön kettőt hátralépek. Gyorsan utánam kap, hogy ne vessem le magam ilyen magasról. Arca alig pár centire nyugszik tőlem, amit megvilágít az égbolton végigcsörtető villám. Szemei vérvörösen átitattak, szőke haját az eső az arcához lapítja. Bőre, akár csak az enyém. Rendkívül jól néz ki, még ha ő egy sötét teremtmény is, akit máglyán kellene elégetni. Szemei hipnotizálva édesgetnek, az időt teljesen leállva érzékelem a karjai között.
- Csak még valami… – tapasztja fagyos száját hozzám. Akaratosan szétfeszíti ajkaimat, hogy kedvére kihasználhassa meglepődött személyem. – Vigyázz magadra – suttogja a fülembe szelíden, majd elenged. Szavai visszacsengnek az elmémbe, miközben zuhanok. Tehát ezt kell értelmeznem elengedés név alatt? Ha már az övé nem lehetek, akkor senki ne kapjon meg? Életem első és egyben utolsó csókját egy vámpírtól kapom, aki végzett a barátnőmmel és most velem is ez a terve? Csak reménykedni tudok, hogy ő legalább gyorsan, fájdalmak nélkül halt meg, ahogy én is fogok: nem emlékezve a létezésre, a fejemet ellepő ködre, a fák suhogására az aljzaton, és a magányra, ami zord télként utánam koslatott…

26. fejezet

2010-05-21T14:44:00.003+02:00

Sziasztok. Megírtam ezt a fejezetet, de mostantól bevezetek egy új szabályt! (Ahogy ebben a részben Edward xD) Csak 10 komment után lesz új fejezet. Most elég sok időtök is lesz írni, mert csak Június 6-7 körül lesz új rész. Sajnálom, de vizsgáim vannak matekból és magyarból és meg kell tanulnom 20 tételt..

Ja, és a vihar nem onnan jött, hogy már napok óta áradás van Magyarországon és folyton esik. Az elejét pont úgy írtam, hogy megnéztem a Remember Me-t és ez adott ihletet :)

Egy meglepetést azért beiktatok május végén a pillanatnyi írásszünetem ellenére! Szóval ne szomorkodjatok, helyette komizzatok sokat ;) Puszi.

Pusztító vihar

A nap korán megvirradt. Bánatos ábrázattal ültem fel a párkányra, végigmérve a tegnap esti károkat. Annyira zaklatott voltam, hogy észre sem vettem a szél süvítését, az eső verdesését ablakomon, vagy az ágak reccsenését. Ugyan olyan háború dúlt bennem, mint ami végigcsörtetett Forks városán. Bár Edward megadta magát, a csatának még közel sem itt volt vége. Túl csökönyös, hogy ilyen könnyen feladja elveit. Egy apró kis békeszerződést tudtam csak kicsikarni belőle, ami annyit takart, hogy nem húzódott el előlem, ha meg akartam csókolni. Az ablakon kipillantva az örökzöld fenyők lecsupaszítva, mezítelenül feküdtek a lakosok szeretetére várva, akik majd felhasználják aprófának a lehullott ágakat. A természet szépsége helyett csak kopárságot láttam mindenütt, amit a tomboló vihar keltett. Az utcán cserepek, faágak és tömkelegnyi szemét feküdt szanaszét.

- Biztos nem kérsz még egy adagot? – ajánlta fel az omlett másik felét Lisa néni, ami megmaradt a serpenyőben. Nemlegesen megráztam a fejem, bőven elég volt szavak nélkül kommunikálni.
- Jól aludtál? – próbálkozott egy új témával. Egy vállrándítással összegeztem a tegnap estét. Edward távozása miatt eleinte forgolódtam, de utána kiesett minden. Légies és könnyű volt tudatlanul feküdni az ágyamban, átaludva a borzalmas vihar hangjait.
- Nagyon sok kár érte a kertet, a rózsák bimbóit leverte a jég. Pedig olyan sok figyelmet szenteltem rájuk – sóhajtott fel. - Felér egy csatatérrel! Mindenhol szemét, gally vagy házcserép található. Azt hiszem sok időbe telik, mire mindent helyrehozok.
- Segíthetek – suttogtam rekedten, a némaságot megszüntetve.
- Azt megköszönném – nézett rám hálásan. – De ne aggódj, nem leszünk egyedül. Mark úgy intézte, hogy délután szabad legyen. Hármasban minden gyorsabban megy, egy-kettőre kész leszünk.
- Hát persze – eresztettem meg egy fáradt mosolyt.
- Nem nézel ki valami fényesen. Tán csak nem beteg vagy? – húzódott közelebb, tenyerét rátéve homlokomra.
- Nem hinném – hajoltam el meleg keze elől. – Fáradt vagyok, ez minden – keltem fel a székről.
- Péntek van, menj este kikapcsolódni – vetette fel.
- Áh, az nem az én világom – legyintettem a levegőbe, mint aki el akarná hessegetni a gondolatokat.
- Megígértem, hogy nem szólok bele az életedbe, amíg teljesítesz. Menj bulizni az osztálytársaiddal! Utálom, hogy mindig egyedül hagylak.
- Azért mondod ezt, mert este elmentek Márkkal? – figyeltem áthatón vonásait. Túl kiismerhető volt az arcán végigvonuló szerelemhullám. – Nézd, én tökéletesen megvagyok egyedül. Szeretem a csöndet, meg amúgy is, Vacak itt van velem – mutattam a növésben lévő kutyánkra. A fülét megemelte, amint meghallotta nevét.
- És mi van Alice-l? Mostanában nagyon sokat vendégeskedsz náluk. Áthívhatnád hozzánk, szívesen megismerném.
Már épp nyitottam a szám, hogy közbe szóljak, de megelőzött.
- Természetesen semmi sem kötelező. Ahogy jónak érzed. Tudom én, hogy az idősektől jobb távol tartani a barátaidat, mielőtt még kínos emlékekről mesélnének – húzódott mosolyra szája.
- Ez nem igaz – tiltakoztam rögtön. – Én csak… olyan sokat tettél értem, nem akarok a terhedre lenni.
- Bella nem vagy a terhemre és a barátaid sem. Erről majd még beszélünk, de most mennem kell munkába – fújt visszavonulót, mire fellélegeztem. Ennyi épp elég volt egy kiadós reggelire.

A parkolóban épp hogy kiszálltam a kocsiból, mikor megpillantottam a veszettül vonzó barátnőmet, amint karöltve közeledik Edwarddal. A tanulók megtartották előlük a kétlépésnyi távolságot, mivel tartottak a Cullen „gyerekektől”.
- Sziasztok. Nagyon csinos vagy ma – mértem végig Alice rövid fazonú ruháját. – Valamit elfelejtettem? – vontam fel szemöldököm.
- Kell hozzá alkalom, hogy kiöltözzek? – csilingelt Alice és szorosan átölelt.
- Nézd el neki, volt egy látomása, amiről még én sem tudhatok – nézett barátnőmre rosszallóan.
- Hamarosan megtudod, nem kell mindenbe beleártanod az orrod – bökte játékosan mellkasba.
- Mehetnénk? – mosolyogtam civakodásukon.
- Nem, még nem – rázta meg a fejét Edward komoran.
- De hát miért? – néztem a befele szállingózó iskolatársainkat. Kizárt, hogy most akarnék lógni a suliból, mikor Lisa nénivel épp kezdenek rendeződni a dolgok.
- Mert kifelejtettem egy fontos reggeli teendőt, amit be szeretnék pótolni – hidalta át a köztünk levő két méter távolságot és gyengéden felemelt a földről, hogy ne kelljen lábujjhegyen ágaskodnom. – Ez mostantól egy új szabály lesz – nézett mélyen szemembe, amitől rögtön remegni kezdtem. Hideg ajkait gyengéden hozzám érintette, kiváltva belőlem a jól ismert borzongást. A lehelete elbódította a gondolataimat, teljesen letompultak érzékszerveim.
- Khm – köszörülte a torkát Alice mellettünk. – El fogunk késni.
- Menj előre – beszélt a lehető leghalkabban Edward, szinte csak a szájmozgását éreztem, ami megrezegtette ajkaimat.
- Azért siessetek – kopogott el magassarkú cipőjében.
- Hm – nyitottam fel szemeimet a lehető leglassabban, hogy örökre emlékezzek erre a pillanatra. – Új szokás? – kíváncsiskodtam. Hanyagul megvonta a vállát, majd a talpamra állított.
- Azt hittem tetszeni fog, ha valami újdonságot csempészek a mindennapjaidba.
- Az ilyenfajta meglepetésekre bármikor nyitott vagyok – mosolyogtam rá.
- Mindjárt gondoltam – vette kezébe sajátomét és megindult velem közös óránk felé.

A csöngetés megváltásként zúdult fülembe a tornaterem kispadján ülve. Mára épp elég balesetet okoztam magamnak és a csoport tagjainak. Az öltözőig meg sem álltam, ahol gyorsan magamra kaptam a ruháimat és már rohantam is ki a parkolóba. Mivel hét órám volt, a diákok nagy része már otthon pihenhetett.
- Hova ilyen sietősen? – nézett rám Edward meglepetten a kocsimnak dőlve.
- Menekülök, amíg nem késő – válaszoltam morcosan, miközben a táskámban kerestem a slusszkulcsomat.
- A kabátzsebedben van - halászta elő játszi könnyedséggel és kezembe nyomta.
- Ezt honnan? – ámultam el egy pillanatra. – Ne, inkább ne mondj semmit – ráztam meg a fejem és kinyitottam az öreg Chevyt.
- Alice szeretné tudni, hogy eljönnél-e ma hozzánk? – tárta ki nekem az ajtót szélesebbre, hogy befészkeljem magam a vezetőülésre.
- Alice kíváncsi vagy inkább te? – kérdeztem vissza mindentudón.
- Na, most ki is a gondolatolvasó? – rázta meg fejét somolyogva. Vörös tincsei saját útjukat járva hullottak vissza arcára, mikor végzett fejgyakorlatával.
- Na, most ki is a jövőbelátó? – vágtam vissza.
- Alice mondta, hogy a kelleténél egy kicsit feldúltabb leszel az utolsó órád után, ezt akartam megfékezni – adta meg magát.
- Nem tudok elmenni - függesztettem a kormánykerékre szememet. Körmeim mély nyomokat hagytak a bőrben, miközben egy átfogó, rövid magyarázaton törtem a fejem. - Segítenem kell Lisa néninek rendbe hozni a kertet. Elég sokáig fog tartani, nagy károkat okozott a vihar – hagyta el egy sóhaj ajkamat.
- Ha szeretnéd, segíthetek. Itt lenne az ideje, hogy közelebbről is megismerjen a nagymamád.
- De hát ismer – ellenkeztem. Nem akartam még a mélyvízbe dobni, mikor még én sem vagyok biztos Lisa néni reakciójában. Ki tudja, hogy viselné, hogy barátom van. Nem mintha ő annyira sietett volna elmondani nekem az igazat…
- Úgy, mint az orvos fiát, de én hivatalosan szeretnék bemutatkozni – guggolt le mellém és a tenyerébe vette a kezemet. – Mond csak, mitől félsz annyira?
- Én nem félek – vágtam rá. – Rendben, talán kicsit meg vagyok szeppenve, hogy mit fog a dologhoz szólni. Bármilyen hihetetlen, szerintem jobban ismered a saját nagymamámat, mint én magam. Még nem alakult ki köztünk az a fajta bizalom, ami a ti családotokban található. Ha most elmondanám neki, lehet, mindent elrontanék – néztem rá kérlelőn, hogy hanyagoljuk a témát.
- Azért egy próbát megér – kötötte az ebet a karóhoz. Néma tiltakozásom láttán folytatta az aknázást, hogy kész érvekkel ledöntse makacsságom. Fülcimpámhoz hajolt, hideg lehelete vad lóként csörtetett végig a nyakamon. – Neked már volt lehetőséged megismerkedni a családommal. Ha a testvéreimet biztonságosan túlélted, szerinted egy halandó miféle kárt bír benned tenni? – kuncogott, jót mulatott megingásomon.
- Nem játszol tisztességesen – fordultam közelebb ajkaihoz. Minden ízemben remegtem a köztünk húzódó elektromosságtól.
- Szeretném, ha felvállalnál. Nem hiszem, hogy ez olyan nagy kérés – fürkészett ónix színű szemeivel könyörgőn. Akár egy kiéheztetett macska, aki várja a számára oly finom falatot. – Csak próbálj meg tapintatosan rákérdezni, ő mit szólna hozzá. Megteszed? Értem, értünk. – húzta végig keze külső felét arcomon, ajkaimon hosszan elidőzve. Hűvös ujjai megrekesztették bennem a levegőt, a szemeiben gyúló fényre tudtam csak koncentrálni, amik csalogattak, mintha a számára keresett vadat akarná becserkészni. Megbűvölve vártam következő mozdulatát, bármi is legyen az. Jó vagy rossz lesz számomra? Nem érdekelt, amíg ő lesz az, aki megteszi. Szemei nem engedtek el, ragaszkodtak hozzám. – Bella?
- Igen? – kérdeztem vissza elvarázsolva, inkább reflexszerűen, semmint önszántamból.
- Beszélsz rólam a nagymamádnak? – tartotta fent a szemkontaktust, szorosan összefűzve tekintetünket.
- Igen – suttogtam alig érthetően. Edward mosolya felerősödött, egy lágy csókkal megpecsételve köszönetét. – Gonosz vagy.
- Csak hogy rájöttél – nevetett fel harsányan a megállapításomon.
- Ezt még vissza fogod kapni – motyogtam.
- Állok rendelkezésedre, de ha nem bánod most hazaviszem a többieket. Hacsak nem gondoltad meg magad… - vizslatott.
- Nem, menj csak – ráztam meg a fejem. – Szórakozzatok jól az erdőben – intettem Alice-ék felé.
- És még én vagyok a látnok – hallottam meg fojtott nevetését, ahogy elhaladt furgonom mögött.

- Máris itthon? – álltam meg kabátom levetésében, mikor megpillantottam Lisa nénit.
- Igen, ma gyorsan végeztünk a munkával – mosolygott rám a konyha felé sietve. A levegőben íncsiklandó illatok terjengtek. – Nem volt nehézkes a vezetés? Elég sok faág leesett az utakra.
- Nem volt nehezebb, mint máskor – bújtam ki a cipőmből és kabátomból, hogy átessek mihamarabb a kényes beszélgetésen. Elvégre megígértem Edwardnak, megpróbálom teljesíteni!
- Éhes vagy? – ült mellém a székre, mikor látta, hogy várok.
- Nem, köszönöm – ráztam meg a fejem. – Már ettem az iskolában.
- Gyorsan befejezem a főzést, addig Mark is ideér. Készen állsz a nem mindennapi feladatra? – cukkolt.
- Nem vagyok annyira elkényeztetve – feleltem gyorsan, hogy más vizek felé tereljem a témát. - Mondd csak Lisa néni, emlékszel még az orvos fiára?
- Melyikre pontosan? – ráncolta össze homlokát, hogy felidézze őket.
- Edwardra, néha segít az apjának az orvoslás terén – adagoltam szépen lassan.
- Oh, igen. Sok jót hallottam róla – bólintott. – Bár Alice valahogy szimpatikusabb és kedvesebb – merengett el egy pillanatra, mintha összehasonlítaná lelki szemei előtt a számomra oly szeretett két személyt. – Ne érts félre, nekem mindegy kivel barátkozol, amíg nem sodor veszélybe.
- Szóval nincs ellenvetésed Edward ellen? – lelkesültem fel.
- Miért lenne? Nagyon aranyos fiú, és ha szerencséje van, az apja nyomdokaiba léphet – kelt fel székéről, a tűzhelyhez sétálva. Látszott rajta, hogy nem feltételez többet a köztünk húzódó viszonyról. Most kellett lépnem, ha nem akartam tovább pihentetni a témát.
- Nos, én… - kezdtem bátortalanul. Nem tudtam, hogyan tálalhatnám a lehető legkönnyebben. Vártam a betűket, amik nyelvemen tolongtak, hogy értelmes szavakká cseperedjenek. Lisa néni hátrafordult pillanatnyi elakadásomból kifolyólag, bátorítva, hogy folytassam, ha már egyszer elkezdtem. A vérem forrni kezdett a pillantásától, éreztem, ahogy az arcomba tolult. Szívem dobogását a csengő hangja riasztotta meg, ami kis időre függővé tette beszélgetésünket.
- Kinyitom, utána mondhatod – haladt el mellettem papucsában csoszogva. Keresve sem találhattam volna jobb időt, hogy megvalljam bűneimet, de úgy tűnik ennek így kellett történnie.
- Áh, szia Isabella. Rég találkoztunk, látom azóta a kutyus is beilleszkedett – simogatta meg Mark a csontját rágcsáló Vacakot. Csodáltam, hogy nem harapta meg.
- Szia – biccentettem felé. Ruházatán végignézve kuncogni támadt kedvem. Furán festett kinőtt pulóverben és foltos gatyában, a cipőjéről már nem is beszélve.
- Ne nevess, te is így fogsz kinézni – túrt bele hajamba nagymamám játékosan. – Na, sipirc fel, öltözz át valami használtabba.
Gyors lépésekkel szeltem át a nappalit, egészen a lépcsőig – sérülésmentesen - eljutva.
- Várj csak – akasztott meg Lisa néni hangja. – El is felejtettem. Mit akartál mondani?
Kérdő pillantása lézerként égette retinámat, ezért elkaptam róla a szemem.
- Nem olyan fontos – legyintettem és felsiettem a lépcsőn, egyenesen szobám menedékébe.

A nagyobb ágakat sikeresen eltakarítottuk az útból. Lisa néni és Mark a továbbiakban hátul tevékenykedtek, míg én elől szedegettem össze a kisebb ágakat és a darabjaira széthullott cserepeket. Az alkonyat vöröses színei festették be az égboltot, nem maradt sok időnk a rendrakásra. Elmélyülten térdepeltem a fűben, szemeteszsákba dobálva az éles törmelékeket. Pupilláim kitágultak a félelemtől, amikor két fekete, kifogástalanra fényezett cipő jelent meg lehajtott fejem előtt.
- Te? – lepődtem meg az előttem álló férfitól, ahogy találkozott tekintetünk. Arcára árnyékot vetett hosszabb haja, mert a horizonton eltűnő napnak már nem volt elég ereje megvilágítani kifogástalan alakját. Kék pulcsija jól kihangsúlyozta fehér bőrét és hibátlan fogsorát.
- A nagymamád hívott, hogy elintézzük a papírmunkát. De ha zavarok, akkor majd máskor visszajövök – nézett Audijára, ami hasonlított Lisa néniére.
- Nem, dehogy is Hugh – pattantam fel a földről, hogy visszatartsam. – Ez fontos dolog, máris szólok neki – fordultam meg, de megtántorodtam a szemeteszsáktól, ami pont előttem árválkodott. Behunyt szemekkel reagáltam rá, ösztönösen a fejem elé téve kezeimet.
- Bella – kiáltott rám Hugh könyököm után kapva. Sikkantva jeleztem, hogy fájdalmat okoz ezzel, de nem eresztett el. Magához rántott, hogy megvédjen a zúzódásoktól. Másik karját szorosan csípőm köré tekerte, így megakadályozva elhagyatott testem az összecsuklástól. – Bella? – lehelte kérdőn. Szemeim kipattantak, mikor rádöbbentem milyen közel vagyunk egymáshoz. Erős izmai megfeszültek a ráérkező súly miatt, ami az én érdemem volt.
- Rendben vagyok – pislogtam egyet a sokktól, de nem eresztett el. Szemeim helyett ajkamat figyelte megbűvölve, mintha valami régen elásott kincset rejtene. Feszengve mozgolódtam felsőteste gyűrűjében, hogy kiszabadítsam magam, de túl erősen szorított magához. Szája ellentmondást nem tűrve közeledt felém, hogy válaszra bírhassa ajkaimat. Csak kívánni mertem, hogy történjen gyorsan valami, mielőtt olyat tennénk, ami nem lenne kifizetődő egyikünk számára sem…

25. fejezet

2010-05-11T17:04:00.001+02:00

Itt is volna az új fejezet :) Amint már írtam oldalt, most az új szereplő (Hugh) is szerepet kap, és a következő fejezetekben még sokszor fog feltűnni :D
Dobjatok meg jó sok komival, puszi.

Vacsora/csók-csata

A kocsiban ülve cirógatta tüdőmet az illatosítóból feltörő óceán sós illata. Behunytam a szemeimet, rákoncentrálva a nyugtató illatokra. Szinte már éreztem a lágy homokszemcséket az ujjaim között, amint mezítlábbal araszolok be a tengerbe. A hullámokon szörfösök vágtáztak legújabb trükkjeiket bemutatva, hogy aztán a víz maga alá temesse a bátor önkénteseket. Mellettem a gyerekek sikongatva horgászták ki a homokvárukat díszítő kagylókat és kavicsokat, az egyik odáig is elment, hogy egy hínárdarabbal riassza meg a másik kettőt. Szülei rosszalló pillantását látva viszont abbahagyta a gyermeteg viselkedést. A délutáni órákban az idősebbek a parttól nem messze elterülő pálmafák alatt kerestek menedéket a nap elől. A fehér bőrű emberek - mint amilyen én vagyok – minden kint töltött percet csak a naptej csodálatos hatalmának köszönhettek. Nélküle még a kreol bőrűek is égési sebekkel büszkélkednének. A mólón ülő horgászokat természetesen ez nem bírta elijeszteni. Horgászsapkában és hatalmas napszemüvegben ültek, mélyen bedobva pecabotúkat az óceán tajtékzó vizébe. Az erejüket elvesztő hullámok ujjaimat nyaldosták, ráébresztve milyen hideg a víz annak ellenére, hogy körülöttem minden tikkadt és forró. Borzongva nyitottam ki szemeimet, de a fogvacogást nem sikerült elfojtanom.
- Egy pillanat és mindjárt melegebb lesz – nézett a visszapillantó tükörbe Hugh. Mogyoróbarna szeme nyugalomra intett, mintha ő lenne a királytigris, aki megvéd a gaz gondolataimtól.
- Hoznom kellett volna kabátot – néztem ki az ablakon, Hugh kíváncsi szempárjától távol tartva magam.
- Forksban rétegesen kell öltözködni – erősített meg igazamban.
- Még szerencse, hogy az úti célunk közel van – fogta meg a kezem Lisa néni. Ujjai szabályos köröket írtak le tenyeremen, érdes érintése hasonlított a Jacksonvilleben őshonos korallok felületére.

Az étteremhez érve az első pillantásomat a fáklyáknak szenteltem, amik a földbe döfve csalogatták a vendégeket. Hugh a lehető legközelebb parkolt le márkás autójával. Lapockámra vetett kezével segítőkészen támogatott magassarkúmban az étteremig. Lisa néni csöndesen utánunk sétált, pár lépéssel lemaradozva. A hideg forksi este nem hátráltatta meg a szerelmes párokat abban, hogy vékony ruhákba bugyolálva ejtőzzenek Mike szüleinek éttermében. Amint az ajtó kitárult ínycsiklandó illatok rohamozták meg szaglásomat. A steaket és gyorséttermi kajákat felváltotta a köretes ételek széles választéka, melyhez bort töltöttek a pincérek, legalábbis ezt tapasztaltam a hozzánk legközelebb eső asztalnál.
- Szép jó estét, segíthetek valamiben? – mosolygott ránk egy csinos pincérnő a pult mögül.
- Jó estét – biccentett Hugh – Foglaltunk egy asztalt Wahlberg néven.
- Egy pillanat – nyitotta ki a nyilvántartó füzetet szemeivel szorgosan keresve. – Áh, igen – húzta ajkait bájosabbra. – Kövessenek.
- Köszönjük – tessékelt maga elé Hugh. A tetszetős pincérnő rövid miniszoknyában ringatta csípőjét a férfiak nagy örömére. Az elismerő tekinteteket nem lehetett nem észrevenni. Lehajtott fejjel, göndör tincseim mögé bújtattam arcomat az asztalunkig érve. A többi vendégtől eltérően mi elzártan ücsörögtünk az ártalmas zsivajtól.
- Milyen üdítőt hozhatok a hölgyeknek? – vette elő jegyzetfüzetét Helén, a ma esti felszolgálónk.
- Egy narancslevet – adtam kezébe az itallapot.
- Legyen kettő – vágott közbe Hugh halovány mosolyával rám koncentrálva.
- Nekem egy almalé esne jól – vizslatta elmélyülten Lisa néni a menüket. A pincér bólintva továbbállt leadni a rendelést, így következhetett az ok, amiért voltaképp összeültünk. Hugh felvette az asztal lába mellől az aktatáskát és egy papírosra fürgén jegyzetelni kezdett. A toll végül egy rubrikánál megdermedt.
- Tudom, nem szabadna ilyet kérdeznem egy hölgytől, de tisztában kell lennem, ha elvállalom a megbízást – nézett rám esdeklő arccal. Vonakodva viszonoztam pillantását, nem akartam a múltammal kapcsolatos kérdésekkel a sebeimet tovább tépni. – Tehát hány éves is vagy?
- Tizenhat – fújtam ki a levegőt megkönnyebbülten. Talán sikerül a lehető legkisebb mértékben belemásznunk a régmúltba. – Szeptemberben leszek tizenhat – ismételtem meg összeszedettebben. A rövid szoknyás pincérnő pont abban a pillanatban tűnt fel mellettünk, így hallhatta kijelentésemet, mire egy gúnyos mosollyal illetett. Látszott rajta, hogy Hugh a mai áldozata és bárhogy is, de megszerzi magának a prédát. Most már versenytársnak sem tekintett, ami számomra inkább megnyugtató volt mintsem dühítő.
- Mit hozhatok előételnek? – tette le az utolsó poharat a huszonegynéhány évében járó ügyvédünk elé. Úgy hajolt, hogy mellei Hugh arcával egy vonalban lehessenek.
- A ház specialitásából hármat – rendezgette a papírokat az asztalon, fel sem nézve az érte epekedő nőcskére. – Persze, csak ha ez megfelel a hölgyeknek – sandított rám egy szédítő mosolyt megeresztve. Hideg zuhanyként ébredtem rá, hogy milyen vékony, mégis gyönyörű ajkakkal áldotta meg a sors. Annyira karakteres volt az arca és az azt körülölelő haja, hogy ki sem tűnt igazán a többi elrejtett szépsége. Ha elsőnek látnám, rögtön modellnek gondolnám. Persze nem érhet fel Edward hibátlan alakjával és vonásaival – amivel az isteneket is meghazudtolja -, mégis kétségkívül szépnek mondható.
- Oh, hát persze – makogtam szétesetten. Amint elengedett a tekintetével – amiben látszott az értetlenség – rögtön a terítő mintázatával kötöttem le magam. Szánalmasan rosszkor veszítettem el a fonalat a külvilággal. Megigézett a mosolya, ami végre az igazi volt! Semmi látszat, vagy az ügyfeleknek való megfelelés! Ez volt az ő igazi személyisége, egy felhőtlenül viccelődő, aranyos srác.
- Elnézést – keltem fel a székről és kisiettem a levegőre. Zengett a fülem a vendégek hangjától, a szívem a bordámat vadul ütögette. Kísértetiesen ismerős volt a mosolya, ami fájdalmas ürességet égetett bennem. Zihálva kapaszkodtam meg a korlátban, fejemet egyenes a telihold felé tartottam. A tudósok úgy tartják, a hold ereje nem csak az állatokra van hatással, hanem az emberek viselkedését is meghatározza. Szerettem volna ezt hinni, de nem tudtam, mikor éreztem a köztünk levő vibrálást. Vonzottak a csokoládébarna szemei, amik tele voltak talányokkal, tudással, és számtalan kérdőjellel. Olyan ismerős, mint ha ő…
- Csatlakozhatok? – törte meg képzelgéseim tengerét Hugh. Összerezzenve fordultam vele szembe, nem gondoltam, hogy Lisa nénit magára hagyta.
- A nagymamád kiment a mosdóba, én pedig vállalkoztam rá, hogy visszavigyelek az asztalhoz. A pincérnő nem szeretné, ha kihűlne az étel – próbálta elviccelni a kicsapongásomat. Viszont amikor nem mosolyogtam vele, folytatta. – Van valami baj Isabella? – nézett mélyen a szemembe. Úgy meg szerettem volna osztani vele az utolsó két hetem eseményeit. Beszélni Edwardról, aki valamilyen okból kifolyólag kerüli a velem való érintkezést. Az erőmet, ami napról-napra nagyobb lesz és esélyem sincs, hogy valaha uralkodjam felette. A szüleim halálát és az ebből eredő bonyodalmakat… De nem tehettem. Egyrészt mivel ő egy vadidegen férfi, még annyit sem tud rólam, hogy utálom az Isabella nevet. Másrészt Edward megesketett a titkukról: senkinek egy szót sem!
- Semmi baj, kicsit rosszul lettem a párás levegőtől odabent – szedtem össze magam és visszasétáltam az étterembe, vállához egy pillanatra hozzáérve. Néha legszívesebben azt kívánnám, mikor azt mondom valakinek:”jól vagyok”, hogy nézzen a szemembe és mondja azt: „mondd az igazat”. De hiába várom évek óta ezt a pillanatot, a kívánságok lehetnek örök életűek mégis kevés teljesül közülük…

- Tényleg megvagyok. Nem kell ekkora feneket kerítenetek ennek a buta rosszullétnek. Ahogy jött, úgy távozott. A csípős levegő csodákra képes – szúrtam fel villámra a gombát.
- Isabella jegyezd meg, egy Swan nem lesz csak úgy rosszul! Holnap felhívom Carlisle doktort, hogy nézzen meg – mondta ellenmondást nem tűrve.
- Erre semmi szükség – mormogtam az orrom alatt és leerőltettem a torkomon a következő falatot. Percek óta az állítólagos rosszullétem volt a középpontban, mintha én lennék a legjobb téma egy üzleti vacsorán.
- Sajnálom Hugh, folytassuk tovább a megbeszélést – vette le rólam Lisa néni a tekintetét, hogy aztán az ügyvéd minden szavát magába ihassa, én pedig visszavonulhassak a csigaházamba és olykor bólogassak, ha megkérdeznek…

Az Audi motorja felhördült, amint ráfordultunk a főútra. Az ablakon kipillantva épp elláttam a legközelebb eső fához, minden mást beborított a leszálló köd. Az éjszakát az autók lámpája világította meg, a hold már nem tündökölt az égen szikrázón. Jobbnak látta, ha visszavonulót fúj ezen a hideg éjjelen.
- Akkor holnap aláírjuk a papírokat? – szűrődött át a külvilág gondolkodásomon.
- Addigra megleszek a papírmunkával – bólintott rá Hugh. – Igaz a neheze még csak most kezdődik, de ezzel önöknek nem kell törődniük.
Önök? – kaptam a szívemhez gondolatban. Mintha épp a 18. századi főurak életébe csöppennénk, akik magázták a másikat, s ezt fordítottan is elvárták. Lehet, hogy az üknagyanyám korában ez előkelően hangzott, de most inkább sértő. Ha már tizenhat éves koromban ilyet vágnak a fejemhez, mire készüljek fel tíz év múlva? Kezet csókolnak nekem a férfiak? – Na, azt már nem! Ez bizarr – ráztam meg a fejem.
- Minden rendben Bella? – fordult hátra Lisa néni. A visszaúton jobbnak látta, ha elől beszélget az ügyvédünkkel. Meg akarta ismerni Mark fiát.
- Aha – leheltem halkan.
- Bella? – vonta fel a szemöldökét Hugh, amit a visszapillantó tükörből jól láttam.
- Jobban szeretem a becenevemet, anyáék is így hívtak… – csúszott ki a számon meggondolatlanul.
- És ők most hol vannak, ha nem vagyok túl indiszkrét?
De, nagyon is az vagy! Egy felfuvalkodott hólyag, aki hülye kérdéseket tesz fel és mindezt próbálja kedvesen adagolni, hogy ne szúrjon szemet másoknak az álszentsége.
- Ahol már nem tudod őket háborgatni! – csúsztam ki a hátsó ülésről és hangosan becsaptam az ajtót, mivel időközben megérkeztünk. A bejárat felé haladva az esőcseppek az arcomról lefolyó könnycseppekkel keveredtek, ahogy próbáltam átvágni a vizes füvön. Minek is nem maradtam itt, megspórolhatnám Lisa néni fejmosását. Most már biztos, hogy elküld a dokihoz kivizsgálásra. Dühösen felcaplattam a lépcsőfokokon, amiken meginogtam a magassarkú cipőben, ami már amúgy is kidörzsölte a sarkam. Gyűlölködve téptem le magamról és a szobámig meg sem álltam. Egy jól irányzott lökéssel berúgtam magam mögött az ajtót, míg a kezeimben tartott nősanyargató cipőket erősen eldobtam a hintaszék irányába. Ott jó helyen lesznek, legalább amíg le nem nyugszom. A fekete bolerót az ágyamra dobtam, és harisnyámra fordítottam figyelmemet a vaksötét szobában.
- Eddig nem is tudtam, hogy embert lehet ölni, egy ilyen ártalmatlan cipővel – kuncogott fel Edward a szobában.
- Jézus – kaptam a szívemhez ijedtemben. A szoknyám rögtön visszahullott a bokám mellé, ahogy a karjaim eleresztették a puha anyagot.
- Szólíts csak Edwardnak – kapcsolta fel a kisvillanyt és rögtön mellém lépett. – Úgy tűnik még sem felelt meg az elvárásaidnak a vacsora – tűrte hátra egyik hullámos tincsemet.
- Az nem kifejezés – fújtam ki a levegőt, megszabadulva a káros idegességtől. Ártalmas a szívre a sok stressz, meg sem érdemli, hogy tovább dühöngjek miatta.
- Ahogy látom, Lisa néni sincs túlzottan elragadtatva. Épp ide tart, hogy elbeszélgessen a kifakadásodról. Megvallom, most olyan vagy, mint egy igazi anyatigris. Véded a kicsinyed vagy inkább a területed a nem kívánatos behatolóktól – szórakozott jót rajtam.
- Nagyszerű, rúgj még te is belém – szűkítettem össze szemem durcásan. – Már így is a földön fekszek, a kegyelemdöfést legalább te adhatod.
Ám ahelyett, hogy Edward lereagálta volna szavaimat, Lisa néni nyitott be kopogás nélkül.
- Beszélhetnénk? – állt csípőre tett kézzel.
- Igen – huppantam le az ágy szélére könnyedén, de belül közel sem voltam ilyen magabiztos.
- Tudom, hogy nehéz neked erről beszélned. De Bella – ült le mellém fásultan, belefáradva az örökös magyarázkodásba. Látszott raja, őt ugyan úgy megviselik a történtek, hiába nem mutatja. Az ő szíve ugyan úgy gyászol, mint az enyém – Nem beszélhetsz így senkivel, mert…
- Tudom – vágtam közbe felsóhajtva. – Nem máson kell levezetnem a fájdalmamat, de már nem bírtam a közelében türtőztetni magam. Értsd meg, ez nem az én világom, a pénz, az üzleti vacsora, még ez a ruha is szörnyen áll rajtam, mert ez nem én vagyok – mutattam végig sminkemen, ruhámon és hajamon.
- Igazad van, túl sokat várok el tőled. Te még fiatal vagy és előtted áll az élet. Nem varrhatok a nyakadba több málhát, szóval mostantól hagylak a saját utadon csámborogni. De ettől még vannak elvárásaim a tanulással és a szórakozással kapcsolatban – tette hozzá, hogy ne értsem félre a szavait. – És szeretném, ha Carlisle megnézetne! A sok gyógyszer egyik káros tünete is lehet, hogy az immunrendszered meggyengült. Jobb biztosra menni, nemde? – paskolta meg kezemet.
- De, igen – bólintottam rá. Csak értem aggódik, nem hagyhatom, hogy engem is elveszítsen... – Köszönöm, hogy megértesz – borultam nyakába elérzékenyülten.
- Türelmesnek lenni nem könnyű dolog, sajnálom, ha az utóbbi időben rajtad csattant az ostor – simogatta hátamat.
- Te csak meg akarsz védeni – húzódtam el tőle és lágyan megszorítottam a kezét.
- Azt hiszem, most inkább megyek, nem akarlak megríkatni – adott puszit fejbúbomra és kisétált a szobámból.

Alig hogy fogat mostam és átöltöztem a rövid shortomba, Edward visszaugrott az ablakon és leheveredett az ágyamra.
- Szívesen megkérdezném, mi ez a dráma, de a nagymamád gondolatai épp megfelelő információk számomra.
- Akkor jó – néztem végig megfeszült izmain. Olyan volt, mint aki bármelyik pillanatban kész itt hagyni, ha közelebb csúszok hozzá. Ezt az egy jelet már napok óta sikeresen megkülönböztettem a többitől. Így jelzett, ha nem akart testi kontaktust létesíteni velem. – Nem hittem, hogy ma eljössz – kérdő tekintetétől felbátorodva folytattam. – Napok óta úgy viselkedsz velem, mint egy leprással. A közelemben vagy, mégis egyedül érzem magam. Akkor érintesz meg, ha muszáj és azt is csak az edzések miatt teszed. Tettem valamit, hogy ilyen tartózkodó vagy velem? Mert akkor szólj és… - tapasztotta be ajkaimat ujjával.
- Ne folytasd – rázta meg a fejét nyúzottan. – Ez csak és kizárólag az én hibám. Nem kockáztatom az életedet feleslegesen.
- Te sosem bántanál – szedtem le kezét a számról, hogy ne gátoljon a mondandómban. – Csak azért vagy velem ilyen, mert az erdőben felborítottuk a szabályokat? Most ezért bűnhődünk mindketten? – szorult össze a torkom a sírás határán állva. - Engem nem érdekel, hogy mi lesz velem. Sokkal nagyobb fájdalmat okozol azzal, ha ilyen tartózkodó vagy – gördült le arcomon egy könnycsepp.
- Ne, kérlek, ne sírj – térdelt elém és felhúzott magához. – Nem akartam megbántani az érzéseidet, annyira sajnálom – csókolta le arcomról a sós cseppecskét kiengesztelésképp.
- Megcsókolnál? – néztem bele fekete szemeibe. Egy másodpercre ledermedt és próbált nemet inteni, de a következő könnycsepp meggátolta tagadását. Szorosan mellkasára vont és lágy csókokkal enyhítette vágyaimat. Vörös tincseibe beletúrtam, és hozzápréselődtem teljesen izmaihoz. Légzésem felgyorsult, mikor nyelveink könnyed sziluettet jártak egymással.
- Hiányoztál – suttogtam elválva ajkaitól.

24. fejezet

2010-05-05T12:31:00.005+02:00

Sziasztok. Kicsit beletekertem az időbe, hogy ne egy helyben toporogjunk :) Puszmónak köszönöm a bétázást, végre jó lett a gépe ^^
Jó olvasást, most nincs semmi hozzáfűznivalóm.
Puszi: Tia

Szalad az idő

Az idő telik, nem várat magára…
Mi tegnap csak bimbó volt, mára kihajtja virágát.

A napok suhanó árnyékként mosódtak össze, elfelejtetve múltam szörnyű képeit. Hiszen nem is olyan rég volt, mikor még Jacksonville-ben töltöttem mindennapjaimat, most pedig a legcsapadékosabb helyen járok suliba, ahol kezdek beilleszkedni a közösségbe fehér bőrömnek hála. Itt boldogabb is vagyok – főleg a Cullenek miatt - a szeszélyes időjárás ellenére. Azt hinné az ember a nyár közeledtével a fák virágzásba kezdenek, a nap hosszabb órákra kisüt és a természet zöldülésbe kezd a hideg tél után, de nem itt! Az örökzöld fenyőkön nem látni a virágba borulást, a napsugarak nem veszik fel a harcot az esővel. Minden ugyan olyan marad, az emberek hangulata, a táj szépsége, úgy tűnik, van, ami sosem változik…

- Bella, ha nem figyelsz nincs értelme – sóhajtott Edward lemondóan. Új hóbortjai listája közé tartozott „a csókolózás helyett teremtsük meg az egyensúlyt az erőmben”. Ezzel mind nem is lenne problémám, de az edzések sorban dugába dőlnek. Néha már úgy érzem ahelyett, hogy előre haladnánk, csak két lépést távolodunk a céltól és visszafejlődök. Nem mutatom a javulást, bármennyi erőt is fektetek a próbálkozásaimba.
- Sajnálom – hajtottam le a fejem, de még elcsíptem Rosalie gyilkos szemeiből kiáramló dühét. Ő előre megmondta, ez színtiszta időpazarlás. Milyen igaza volt!
- Próbáljuk meg újra – fújta felém a szél hangját. Kétkedve néztem rá, mire egy biztató mosollyal elkápráztatott és kiegyenesítette görnyedt testtartását.
- Nem – suttogtam összetörve. – Nincs értelme! – ráztam meg a fejem és a kocsim felé indultam. Ha nem egy hete gyakorolnánk, nem adnám fel ilyen könnyen, de így már besokalltam. Mi értelme ennek az állítólagos adománynak, ha használni sem bírom? Persze nem fejleszthetem ki egyik napról a másikra, mégis dühítő az eredménytelenség.
- Bella, várj – tette vállamra Carlisle a kezét. Azt hittem Edward vagy Alice jött utánam, de biztos belefáradtak a folytonos dadáskodásomba. – Beszélhetnénk? – nyújtotta másik karját a ház felé, hogy a négy fal között társalogjunk. Kelletlenül rábólintottam és követtem őt a hatalmas nappalin át, míg a konyhában hellyel nem kínált.
- Tudom, hogy feszült vagy, amiért komolyabb előrelépés még nem látható az erőd javulásában. De ne add fel! Még nagyon sok mód áll rendelkezésünkre – nézett rám, hogy megfigyelje milyen reakciók játszódnak az arcomon. Látszott rajta az eltökéltség és a ragaszkodás, miszerint ezt a játszmát végig fogjuk játszani, bármi is legyen a végkimenetele.
- Nem tudom – rendült meg bizalmam saját magammal szemben. Carlisle-nak nehezen tudtam nemet mondani, de tudnia kell, nem látok kiutat ebből a harcból.
- Nem akarlak semmire rávenni, de van egy közeli barátom, aki tudna segíteni. Mondhatni erre szakosodott – húzta mosolyra ajkát.
- Orvos? – mondtam ki, amire először gondoltam. Carlisle egy dilidokival akar kivizsgáltatni? Ilyen súlyos veszélyt jelentek a családjára a birtokomban levő erővel, mert bármikor lebukhatok és velem együtt ők is, hiszen olyan sok időt vagyunk együtt?
- Dehogy is – tartotta vissza a kuncogást. – Ő a család egyik barátja, a lányával, Tanyával úgy hiszem már volt szerencséd találkozni.
- Úgy is mondhatjuk – szorítottam össze állkapcsomat dühömben. Az a nő mindenre képes, hogy megszerezze magának Edwardot. Akár egy áspiskígyó, azt a kezet is megharapja, ami eteti. Carlisle valószínűleg nem vette észre hanghordozásomon, hogy ingoványos talajra terelte a témát. Helyette mit sem sejtve folytatta tovább.
- Alaszkában élnek, azon belül pedig Denaliban. Eleazar bár fiatalabb a lányoknál, de ő a családfő. A mi családunk után ők a második legnagyobb vegetáriánus klán – kérdőn ránéztem, ezért rögtön folytatta a magyarázást. - Tudod a vámpírok általában egyedül tengődnek a világban, kevesen képesek civilizáltan más vámpírokkal társulni.
- És még kevesebben a vega létet követni.
- Pontosan – fektette tenyerét kézfejemtől alig pár centiméterre. – Nem akarlak siettetni Bella, de tudnom kell, mit gondolsz. Szeretnéd, ha Eleazar segítené kifejleszteni a védőfaladat? – nézett mélyen szemembe a válaszomra várva. Mérlegeltem a hallottakat. Fontos nekem annyira ez az egész, hogy Tanyát távol tartsam magamtól és Edwardtól? Elbírnék viselni még egy „botlást” a suliban, amit tesiórán szenvedtem?

A hosszú teremben tornasorba rendeződve futottunk végig. Mivel én az egyik legkisebb voltam, így a sor végén kullogtam. Előttem Jessica igazgatta a copfját, hogy mikor Mike ránéz, kicsattanó formában legyen. Ahogy Mike ránk szegezte pillantását én rögtön elkaptam a fejem. Nem tetszett a bámulása, akár a röntgen, a csontomig hatolt. A lábamnak szenteltem a figyelmemet, így nem vehettem észre, hogy a sor megállt előttem. Mielőtt Jessica vállába ütköztem volna, a burkom magától kivonódott és meglökte az előttem sétában lihegő barátnőmet. A lábaim összegabalyodtak egymásban és eldőltem,, mint egy liszteszsák. A pajzsnak hála, zúzódások nélkül éltem túl a földel való találkozást. A többiek sajnos nem voltak ilyen szerencsések, az egyensúlyukat elvesztve csapódtak egymáshoz. Akár egy dominódőlés csak itt bábuk helyett igazi emberekről volt szó…

- Bella – vonta magára Carlisle a figyelmemet. –Tiszteletben tartjuk a döntésed, de szólnom kell minél előbb Eleazarnak, ha te is benne vagy.
Vagyok olyan erős, hogy egyedül megbirkózzam a feladattal? – kérdezgettem magamtól. A féltékenység lehet egy párkapcsolat buktatója, de nem tudok másként érezni, mikor az a lány olyan szép.
- Még átgondolom – adtam semleges választ. Carlisle látta rajtam, hogy ennél többre úgy sem menne velem, ezért lezártnak tekintette a témát.
- Hát persze. Nem is rabolom tovább az idődet – kelt fel a fából faragott székről és kikísért a nappaliig.
- Sikerült beszélnetek? – táncolt hozzám Alice mosolyogva. Hiába hallott mindent, – megjegyzem előre látta is a beszélgetés kimenetelét - jól tudta, addig kell ütni a vasat, amíg meleg. Közös erővel úgy is rávesznek, kerüljön bármibe, akár a kapcsolatunkba is?! Válla fölött átnézve láttam, ahogy Jasper minket fürkész. Arcáról lerítt a fájdalom, amit most nekem köszönhetett. Visszafojtottam szívem legmélyére a féltékenységet és a magányt. Nem másokat kell bántanom a saját kétségeim miatt. Arcomra felöltöttem a legragyogóbb mosolyom, hogy ezzel a maszkkal tompítsam el a magam keltette zűrzavart a többiekben.
- Igen – beszéltem szűkszavúan és a táskámhoz léptem.
- Csak ne olyan sietősen – susogott Edward a fülembe. Közelsége és lehelete együttese kirekesztette a külvilágot. Teljességgel elbódította elmémet az illata.
- Mutatnom kell valamit – fordított meg, ajkai szinte súrolták homlokomat.
- Haza kell mennem, nemsokára jön… - tapasztotta be ujjaival szájam.
- Ccs, tudom. Nem tart sokáig – fogta meg kezem és a konyha fele húzott. A többiek után kutatott a tekintetem, de döbbenten vettem észre, hogy felszívódtak. Magunkra hagytak a szobában. Épp hogy résnyire nyitottam az ajkaimat, hogy kérdőre vonjam, de megállt a konyha és a bejárati ajtó között húzódó pódium előtt. Egy nagy, fekete zongora helyezkedett el rajta, aminek eddig különösebben nagy szerepet nem is tulajdonítottam. Úgy hittem ez is csak egy tárgy, ami feldobja a szoba hangulatát.
- Régóta tervezem, hogy újra zongorázzak – húzta végig kezét a zongora fedelén, mintha így üdvözölné régi barátját. – Nagyon sokáig nem akartam hozzáérni, sőt egy ponton majdnem el is égettem – szorult össze ökle.
- Miért? – nyögtem ki magatehetetlenül. Fájt végignéznem a szenvedését.
- Ha csalódsz a világban és saját magadban, akkor megvonod magadtól azt is, amit azelőtt szerettél. Most már tudom, csak magamnak akartam ártani bűnös múltam miatt, s a zongorám lett az áldozat – mosolygott rám halványan.
- Nem muszáj erről beszélnünk, ha nem szeretnél.
- De igen, kell – lépett hozzám és szorosan átölelt. Értetlenül öleltem vissza, nem értettem hova akar kilyukadni. – Te törted meg az összes szabályt körülöttem. Megmutattad, hogy az élet nem csak fekete és fehér. Van, mikor kompromisszumot kell kötnöd saját magaddal a cél érdekében.
- Szóval miattam zongorázol újra? – erőltettem meg gondolataimat, hogy kövessem Edward fordított észjárását.
- Te tanítottál meg rá, hogy néha muszáj önzőnek lennem – húzódott el és a szemembe nézett. – De talán nem is önzőség az, ha valaki a boldogságért rúg fel minden szabályt – tapasztotta hűvös ajkát hozzám. Mint egy kiéhezett vadmacska kaptam utána, mikor távolodni készült.
- Nem szeretnéd meghallgatni a saját dalodat? – mosolygott rám Edward, kihasználva kíváncsiságom.
- Saját dal? – elemeztem szájammal szavait.
- Gyere – húzott fel a dobogóra óvatosan. A zongoraszékre ültetett, de még így is elég helye maradt az előadására. – Inkább altatónak mondanám. Rég zongoráztam és csak a fejemben van meg a dallam, szóval nem lesz tökéletes.
Kezei kecsesen mozogtak a billentyűkön, az egész nappali beleremegett a lassú ritmusba. Olyan ismerősnek hangzott, mintha már hallottam volna ezelőtt.
- Ezt dúdoltad nekem elalvás előtt - szorult össze a szívem a meghatottságtól.
- Hát felismerted – villant ki fogsora, gyönyörű mosolyától.
Káprázattal ittam magamba a varázslatos másodperceket. Mesebelien könnyednek látszottak mozdulatai, ahogy a zongora ujjai alatt életre kelt. Szemeim megteltek könnyel, és bárhogy pislogtam, nem sikerült visszaszorítani őket a helyükre.
- Ez gyönyörű fiam – tartotta Esme mindkét kezét a szívén. Könnyek nélkül zokogott Carlisle oldalához dőlve a lépcső aljában. A többiek mögöttük álltak, mintha szellemet látnának. Látszott rajtuk a lelkesedés, de ahogy lejöttek, olyan gyorsan távoztak szobáikba. Nem akarták megzavarni a varázslatos pillanatot.
- Hogy tetszett? – irányította a zongoráról rám a figyelmét.
- Még hogy nem lesz tökéletes – ráztam meg a fejem csalódottan. – Van olyan, amiben te nem a maximumot nyújtod? – hecceltem. Egy pillanatig váratott a válaszra, úgy tűnik, komolyan vette a kérdésem.
- A szerelem nem az erősségem, de próbálkozom – simított végig kézfejével arcomon, le egészen a pulcsim szegélyéig.
- És a gondolatolvasás hiányával is küszködnöd kell az esetemben – emlékeztettem gyenge pontjára, hogy elhessegethessük a szerelmi problémákat.
- Igaz – simogatta arccsontomat megbűvölve. – Helyette az arcodra és a szemeidre koncentrálok. Majd ők megsúgják nekem a válaszokat – nyomott puszit kipirosodott járomcsontomra. – De most hazaviszlek, mégsem késhetsz el a vacsoráról – nyújtotta a kezét, amiben én szívélyesen megkapaszkodtam.
- Sok beleszólásom úgy sem lesz, nem értek én az ilyenekhez – kaptam fel a táskámat és szorosan az oldalához húzódtam, míg ki nem értünk a Volvóhoz.
- Ezért fogadtatok fel egy szakembert – nyitotta ki az autó ajtaját illedelmesen, hogy aztán gyorsan hazafuvarozzon.

- Holnap tanítás után átjössz? – kérdezte bizakodva a házunk előtt.
- Sokat kell tanulnom – fordítottam el fejemet az ajtó felé pislogva. Még egy katasztrofális edzésre nem volt szükségem. Szerettem a közelében tartózkodni, de amióta él a két lépés távolság, - és néha egy puszi a számra, - nincs minden rendben köztünk. Talán erre akart rávezetni a zongoránál, hogy időt kell hagynom neki, mire belerázódik a szerelembe százévnyi kiesés után.
- Akkor talán majd máskor – hajolt hozzám közelebb és puszit nyomott homlokomra. – Vigyázz magadra, kérlek.
- Te is. Szia – nyitottam ki a kocsi ajtaját. Integetve álltam a járdán, míg el nem nyelte a horizont.

- Szia kicsim, milyen napod volt? – ölelt át Lisa néni boldogan.
- Nagyon jó – húzódtam közelebb hozzá, szükségem volt a melegére. Majdnem sírva fakadtam, mikor találkozott a tekintetünk, de helyette kimerítő beszélgetést tartottam egy vígjátékról, amit állítólagosan a Cullen családdal néztünk.
- Még két óránk van Hugh érkezéséig. Addig szeretnél valami könnyed ételt bekapni? – indult el a hűtő felé.
- Köszönöm, de már jóllaktam – telepedtem le a konyhapultra lábaimat lóbálva. – Legalább kedves? – néztem Lisa nénire figyelmesen. Minden mozdulatát előre megfontolta a hűtő kinyitásától, a joghurt fóliájának lehúzásáig.
- Mármint ki? – kapta fel a fejét nagymamám.
- Tudod, Hugh – emlékeztettem a témára.
- Hát csak egyszer találkoztam vele… - révedt el szeme a messzeségbe – de igen határozottan aranyos srác – húzódott mosoly ajkára, így nevetőráncai jól kivehetővé váltak.
- Akkor jó – mosolyogtam vele együtt. – Mennyire kell kiöltöznöm? – néztem végig magamon. Egy farmernadrág és szürke pulcsi fedte el testemet.
- Ennél mindenképpen flancosabban – próbálta elviccelni.
- Nagyestélyire semmiképp nem vállalkozok.
- Na és az egyik szaténruhádhoz mit szólsz?
- Nem – ráztam meg a fejem határozottan.

- Bár tudnám, hogy vettél rá – néztem bele a tükörbe, ahonnan egy fakó lány nézett vissza mérgesen.
- Ugyan már, hiszen csodásan áll – rendezte el magán az utolsó simításokat. Összességében nem is voltam annyira kényelmetlen ez a ruha, sőt nagyon is alkalmazkodott az alkatomhoz. A megfázás érdekében magamra kaptam egy fekete bolerót, ami jól kiemelte hófehér karjaimat. Barna, loknis hajam segített rá a harmóniára.
- Beengednéd Vacakot, amíg én sminkelek? – kért meg Lisa néni kedvesen.
- Hát persze – lépkedtem le a lépcsőn odafigyelve halványlila ruhámra. Magassarkúm kopogó hangot hallatva fityegett lábamon. A hátsó kertbe érve Vacakot szólongattam. Kerítést még nem sikerült kiépítenünk a számára, csak abban bíztunk, hogy nem fog elszökni. – Vacak – cuppogtam az erdő felé nyújtózva, hátha meglátom a bundáját. Már alkonyat volt, szemeimmel nehezen vettem ki a sötétebb bokrokat és fákat.
- Hát itt vagy – mosolyogtam a felém futó, pajkos kutyusra. Edwardnak igaza volt, sürgősen kell találnom neki egy olyan nevet, ami illik rá. Kezdte kinőni „vacakos” időszakát. A kutyák növekedése gyorsabb, mint a kisbabák cseperedése. Hipp-hopp, észre sem veszi az ember és már egy kifejlett példány liheg az arcába.
- Gyere Bella, megérkeztek – kiabált ki Lisa néni. Lépteimet meggyorsítva szeltem át a kertet, mindvégig olyan érzéssel, mintha valami figyelne az erdőből…

23. fejezet

2010-04-27T20:43:00.002+02:00

Sziasztok. Bocsi, hogy ilyen későn hoztam az új részt. A netem hétvégén beadta az unalmast, és úgy gondoltam én is pihizek egy kicsit az írással :D Úgy tűnik Puszmó átadta nekem az anti gépezés vírust, mert még mindig nem jött rendben a számítógépe :( Szóval Puszmó éledj fel és boldogíts mihamarabb Msn-en ^^ A történettel kapcsolatban: nem tudom mi ütött belém a vége felé, és miért így írtam meg, de nektek ez tuti tetszeni fog :D
Tehát jó olvasást, puszil: Tia

Ha hív a végtelen…

Sűrű hajamat a szél meglebbentette, amint az erdő felé sétáltam. Szükségem volt a szabad levegőre, most még inkább. Az iskola elkezdtével minden szabad percemet Alice, Edward vagy Emmett töltötte ki. Rosalie és Jasper inkább került, ha pedig mégis egymásba „ütköztünk”, egy rövid köszönéssel le is tudtuk a beszélgetést. Otthon a köztünk felállított falakat döntögettem le Lisa néni és köztem, hogy végre éretten és megfontoltan társaloghassunk. Bár sok mindent el kellett titkolnom előle – a saját érdekében – mégis egyre inkább összekovácsolódtunk. Mesélt Charlie gyermekkoráról, és új kapcsolatáról Márkkal. Örültem neki, hogy boldog egy másik férfi karjaiban, ha ő nem is a nagypapám. Megtudtam Márkról, hogy van neki egy nálam pár évvel idősebb fia, aki ügyvéd és Hugh-nak hívják. Lisa néni szerint össze kellene ülnünk vele, hogy az anyagiakról beszéljünk és eldöntsünk mi lesz az örökségemmel. Egyedül nem akart dönteni semmiről, nekem is hagyott életteret az ötleteimhez. Igaz én még inkább nem tudtam mihez kezdjünk, de talán dűlőre tudunk jutni egy szakember segítségével.

A kíváncsiságom hajtott ide, az erdőbe. Múlt alkalommal láttam valamit, ami nem hagyta nyugodni éber fantáziámat. Az árny több volt, mint egy állat, aki megbújt előlem. Éreztem, hogy igazam van. Edward szerint veszélyes az erdőben sétálnom, így most nem avattam be a tervembe. Nem kell, hogy miattam idegeskedjen, mikor már napok óta a hétvégéről beszéltek, amikor elmennek a hegyekbe a családjával vadászni. Persze rögtön a lelkemre kötötte, hogy figyeljek oda a testi épségemre és lehetőleg ne csináljak semmi őrültséget. Egy délutáni sétálás nem hinném, hogy olyan nagy kockázattal járna. Habár a földön elhullott ágak nehezítették a lépéseimet és a fejem fölött húzódó fenyvesek is csak hátráltatni tudtak. Edward szerint ma este jönnek vissza, addig viszont még jó pár órám maradt a szimatolásra.

Az ösvény mellettem húzódott pár száz méterre. Óvintézkedésként mentem a turistasétánnyal párhuzamosan, ha véletlenül eltévednék, könnyen visszataláljak az erdőből. A nap sugarai csalogatón mutatták nekem az utat egy kisebb forrás felé. Cserepes ajkaimat megnyaltam a víz látványára. Órák óta sétáltam felderítésem végett, de nem gondoskodtam élelemről vagy egy kis ásványvízről. Lekuporodtam az ér széléhez és tenyeremet belenyomtam a hűsítő vízbe. Behunyva szememet Edward keze vált láthatóvá, arcomat megbizsergette hideg simogatása. Ajkaimhoz érintve érezhettem a kristálytiszta víz ízét, ami semmi máshoz nem volt fogható. Lágyan kúszott le a gégémen, libabőrt hátrahagyva kezeimen. Sóhajtva engedtem le karjaimat és kinyitottam a szemem, hogy tovább mehessek. Egy mókus épp a fatörzsön futott fel előttem alig pár méterre, úgy tűnik nem zavarta meg a gyűjtögetését a személyem. Mást viszont igen, periférikus látásommal még épp elkaptam egy árny mozgását az erdő sötétebbik felén, ahol sűrűbben nőttek a fák.
- Van ott valaki? – húztam ki magam és elkezdtem arra sétálni. Bármi is az, nem akarja, hogy észrevegyem. Mintha csak bújócskázna, és macska-egér játékot játszana velem. Kétségkívül buta hasonlat, hiszen én inkább vagyok zsákmány, mint vadász egy kihalt erdőben. Az ágak ropogása jelezte, hogy nem kápráztak a szemeim az imént.
- Nem akarlak bántani – szólaltam meg félénken. Bántani? – szólalt meg a belső hangom kacagva. Igaza volt, még a pókot is az újságpapírra sepertem, hogy ne essen bántódása.
Esetlenül botladoztam az ismeretlen felé, ezzel végleg felbontva az Edwardnak tett ígéretemet. Nem is olyan egyszerű nem keresni a bajt, mikor ilyen makacs vagyok. Az árnyékokra fókuszáltam, ahova előszeretettel elbújt előlem. Egy újabb roppanás jelezte, hogy távolodik előlem, de semmit nem láttam.
- Miért követsz, ha utána itt hagysz? – avatkoztam gyorsan közbe, hogy itt tarthassam még egy kis ideig. Jól lehet nem értette egyetlen szavamat sem, azért megpróbáltam. Az állatok másként reagálnak az emberekre, vagy elfutnak, vagy támadnak. Ő viszont várt és a távolból figyelt. Velem ellentétben mindent tudott, amit én is akartam.

A szél lazán kisodorta a gumi mögül hajszálaimat, hogy aztán az arcomba fújja. Egyre beljebb sétáltam figyelőm után, de ő megtartotta előlem a távolságot. Olyan volt, mintha tánclépésekkel kommunikálnánk. Ahogy egyet léptem előre, ő úgy hátrált a titkát féltve. Míg én bice-bóca léptekkel közeledtem, ő alig hallhatóan botorkált tovább. Talán csak ki akart cselezni, de megeshet, hogy csapdát állított nekem. Bárhogy is, követtem ahova vezetni próbált. Az ösvény szélétől már úgy is letértünk, és ha jól tájékozódtam, a házunk felé szaporázta lépteit. Idefele jövet az elővigyázatosság kedvéért mentem a hosszabb úton, az erdő szélén, de így átvágtunk mindenen a fényszegény erdőben.

A köd lassanként alászállt a magasból körülvéve az erdőt. A fénysugarak elszigetelődtek a felhők hátterében, ami csak nehezítette a tájékozódásom és a látásom. Nem voltam biztos merre van észak, s merre találom a várost. Kabátom átvette a köd nyirkosságát és hidegét. Jobb lett volna Edward ítélőképességében bízni, miszerint tényleg vonzom a bajt és maradjak a fenekemen.
- Rendben van bármi is vagy elegem volt – álltam meg egy helyben, mintegy tüntetve, hogy akár gyökeret is eresztek, ha nem fedi fel kilétét. Karba tett kézzel vártam, hogy felbukkanjon a fák takarása mögül, de nem történt semmi. Helyette csak egy mélyről jövő morgást hallottam, ami megremegtette térdeimet. A sokktól mozogni sem bírtam, szemeim viszont kitágultak a félelemtől. Az ereimben csörgedező vér most zubogva áramlott a fejembe, megkétszerezve adrenalin szükségletemet.
- Bella – kapott el hátulról valaki gyorsabban a kelleténél. Az ijedségtől egy nagy sikkantás hagyta el számat, amitől rögtön szégyellni kezdtem magam. Főben járó bűn volt, hogy nem ismertem fel a hang gazdáját.
- Edward, te… hogy…? – kétkedtem agyam normalitásában. Hiszen ő most a hegyekben van több száz kilométerre.
- Annyira féltettelek – húzott magához közelebb. – Mégis hogy képzelted, hogy egyedül csatangolsz itt? Tudod, hogy megijedtem mikor nem találtalak otthon? A lehető legrosszabb dolgok peregtek le a szemeim előtt. Az egész családom keres téged és aggódik miattad. Ígérd meg, hogy soha többé nem csinálsz ilyesmit – hadarta el, így szinte alig értettem a felét is annak, amit mondott.
- Ígérem – feleltem az ijedségtől gyengén. Pár percig még mindig ugyan ilyen nyugodtan álltunk, de akkor Edward megmerevedett a karjaimban. – Mi ez? – szimatolt a levegőbe dühösen.
- Mi? – húzódtam el tőle. Nem akartam megemlíteni, hogy mi után nyomozok az erdőben.
- Ez egy…
- Bella – vágott közbe Alice nagy sajnálatomra, félbeszakítva Edward meglepett megjegyzését. Látszott rajta, hogy tisztában van ki az árny. – Hiszen te reszketsz – dobta rám dzsekijét könnyedén.
- Alice indulj el Bellával. Út közben utolérlek – vetettek egymásra egy mindent tudó pillantást. Ismertem már annyira, hogy tudjam, valamire készülnek, amit nem szeretnének elmondani.

- Alice! Ez olyan megalázó – dühöngtem kipirosodott arccal. Úgy kezeltek, mint egy pólyást. – Tudok járni, erre semmi szükség.
- Ma már eléggé ránk hoztad a frászt. Egy pillanatra sem szeretnélek még egyszer szem elől téveszteni – lassított le, hogy csak sétában araszoljunk tovább.
- Akkor legalább azt mond el hol van Edward – vetettem be a legbájosabb hangomat, ami nála nem bizonyult hatásosnak.
- Mindjárt ideér – tett le a lábaimra, mintegy végszóra. Amint súrlódott talpam a talajjal Edward már mellettem is állt.
- Köszönöm Alice, innen már átveszem – mosolygott rám pajkosan.
- Azt hiszem… én megkeresem a többieket… - köszörülte meg a torkát izzó kettősünk láttán, majd a dzsekijével a kezében elfutott.
- Ha azt hiszed, hogy nem szedem ki belőled, akkor tévedsz – böktem meg mellkasán.
- Már vártam, hogy ezt mond – húzott közelebb szemeivel arcomat fürkészve. A pulzusom teljesen meglódult lepke finom érintésétől a nyakamon. Másik kezével mellkasomig lehúzta a cipzárt és vállamra söpörte hosszú hajamat. Csillogó szemei izgatottságot sugároztak felém, amire dörömbölő szívem rögtön válaszolt. Ajkait a szám helyett most a nyakamra tapasztotta, majd rálehelve egy rövid kis morgást engedett ki mély sóhajjal fűszerezve. Nem tudtam, hogy most félnem kellene, sikoltanom, vagy élveznem hosszú ujjai simogatását a tarkómon és csókjait fülemhez közel. Remegő lábaim végül megoldották a problémámat, mert rongybabaként összecsuklottam, ahogy végigsúrolta nyelvével ütőeremet.
- Bocsáss meg – kapott el és felemelt karjaiba. – Tesztelni akartam mennyire bírom a véred aromáját, ha nem vagyok éhes.
- És mire jutottál? – szedtem a levegőt zihálva.
- Hogy bármit is teszek, te még így is ellenállhatatlanul jó illatú vagy – szagolt bele frissen mosott hajamba. Tekintetünk találkozásakor az arcom lángba borult, amit megpróbáltam arcom eltakarásával palástolni. Edward viszont megláthatta a szándékomat, mert államat felszegte, hogy visszahulljanak kusza tincseim a hátamra.
- Szeretem nézni a piros tűzrózsákat az arcodon, ne szégyenkezz miattuk – simította végig finoman a két köröcskét. Ahogy lejjebb csúsztatta hűvös ujjait ajkaimon, szétnyíltak, mint egy kapu, ami reagált a kulcsra. – Gyönyörű vagy – sóhajtott fel. Kezeit szomorúan visszahelyezte hátamra, jelezve, mára túlmentünk a határon. Csakhogy nekem ez még közel sem volt elég. Jobban akartam érezni hűvös testét, ahogy hozzápréselődöm izmos mellkasához. Testemben fellángolt a tűz, ami akár egy egész erdő leégetésére is elég volt. Lábaimmal addig ügyködtem, míg dereka köré nem csavarodtam. Kezeimmel hajában élvezettel szántottam. Az irányítás most nem Edwardon volt és nem is rajtam. A belőlünk áradó erő hajtott, mi csupán bábuk voltunk, ami a szenvedélyt fizikailag megtestesítette a köztünk húzódó belső kapocs helyett. Edward lágyan az ajkaimat kezdte becézgetni, miközben ujjai átnedvesedett kabátom alá csúsztak. A nagy hevességben valahogy lekerültünk a földre, ahol tovább folytattuk egymás testének kényeztetését. Pulcsija alá beférkőzve egyesével tapogattam ki bordáit, amiket egy-egy simogatással üdvözöltem. Ajkait elhagytam levegő után nyöszörögve, mert fuldokoltam az oxigénhiánytól. Testhelyzetünket megcserélve helyezett maga alá, alkarjával megtartva önmagát. A fenyvesek körülöttem forogtak, akár egy ringlispíl a gyerekeket szórakoztatva. Mégis folytatni akartam őrült hajszánkat az erdőben, mert feltüzelt a gondolat, hogy egy erdőben fekszünk egymáson és bármelyik pillanatban ránk találhatnak.
- Szeretlek – húztam teljes erőmből magamhoz testét, de remegve így is sikerült megtartania egyensúlyát.
- Én is szeretlek – tapasztotta vissza ajkait csóktól felduzzadt szájamra. A töltések csak úgy cikáztak közöttünk bárhogy is értünk egymáshoz. A hideg teljesen megszűnt körülöttünk, felváltotta az egymás utáni vágyakozás. Ennek jól látható jele Edward nadrágján megmutatkozott. Pirulva kaptam le róla a szemem, de sok időm nem maradt a töprengésre, mert újabb helycserével a mellkasára vont. Most én voltam a soros, hogy megmutassam, jó vagyok a kényeztetésben. Arcát kéz kezem közé fogtam és puha csókokkal hintettem. Azt hittem a Jacobtól kapott sérülése már szépen begyógyult, de közelebbről szemügyre véve az arcán hullámhón még itt-ott látszott a kiújuló bőre, ami nem idomult teljesen a többihez. Csöppnyi merengésemet Edward félreértette és abbahagyta a testi kontaktust. Körmeit a földbe mélyesztette és hátravetette a fejét, hogy lenyugodjon.
- Edward? – estem kétségbe egy pillanatra, hogy valamit elrontottam és fájdalmai vannak.
- Kell… egy kis idő – szorította össze szemeit és állkapcsát szinte egyszerre. A mellkasa sem mozgott tovább, amitől egyre inkább eluralkodott rajtam a pánik.

Pár percnyi néma csönd után végül felkelt a talajról, hogy hazavigyen. Megfeszített izmain látszott, még nem teljesen ura önmagának.
- Sajnálom – kértem bocsánatot a felelőtlen viselkedésemért már a hátán fogódzkodva.
- Azért kérsz bocsánatot, mert nem tartottad be a szavad, vagy azért, hogy letámadtál? – fordította felém arcát.
- Mindenért – hunytam le szemeimet, ezzel is kimutatva sajnálatom.
- Ha nem ma, akkor máskor szakadt volna el bennük a cérna. Most csak közrejátszott az erdő, ahol teljesen egyedül vagyunk már. Kapaszkodj.
- Már? – nyitottam ki szemeimet zaklatottan. Válaszra sem méltatva kelt át velem az erdőn, miközben én erősen kapaszkodtam a vállában.

- Nagyon jó betörő lennél – mosolyogtam rá, mikor könnyedén földet értünk a szobámban. Szinte észre sem vettem, ahogy felugrott a fán és kinyitotta a kezével az ablakot. Most még a lebukástól sem kellett tartatunk. Lisa néni Márkkal megbeszélt egy vacsorát Mike-ék vendéglőjében. Csak a miénk volt a ház. A hátáról lecsúszva óvatosan elé álltam a reakcióját várva. Szemeim falták kusza tincseinek bronzvörös árnyalatát.
- Haza kell mennem – húzódott a falhoz elkínzottan.
- Rendben – törődtem bele a visszautasításba. – Este még láthatlak?
- Majd besettenkedek. Ahogy mondtad, jól megy a betörés – érintette meg kézfejével arcomat. Doromboló cicaként feküdtem bele érintésébe.
- Szeretlek – suttogtam a sötét szobában egymagamban.

- Bella, hogy telt a napod? – csókolt meg homlokomon Lisa néni a vacsoránál. Pizsamában ültem a széken és mosolyogva néztem, ahogy Vacak mellettem egy csonton élezi a fogát.
- Öhm, nagyon jól – nyeltem le az utolsó falat szendvicsemet is. Próbáltam megerőltetni magam és nem elárulni sugárzó szemeimmel az Edwarddal töltött túlfűtött perceimet. – A tévében csupa zagyvaságot láttam, ezért aztán elmentem sétálni az erdőbe – azt már nem tettem hozzá, hogy mit láttam.
- Úgy sajnálom, hogy ilyen keveset vagyok veled. Egyik nap elmehetnénk egy lányos napot csapni Seattle-ben. Beülhetnénk egy kávézóba és az összes fellelhető ruhát megvásárolnánk, ami megtetszik – áradozott újdonsült gondolatairól.
- Ez remekül hangzik – keltem fel a helyemről és a mosogatóba fektettem a tányéromat – Márkkal hogy sikerült a randid? – álltam neki háttal, mert biztos voltam benne, közel állok a lebukáshoz. Az arcomba hihetetlen gyorsasággal tódult fel a vér.
- Nagyon jól, igazi úriember.
- Ennek örülök. Ha nem zavar most felmennék lefeküdni. Nagyon fáradt vagyok a séta miatt – takartam el hosszú hajammal arcomat.
- Menj csak, én még egy kicsit tévét nézek – kelt fel az asztaltól és a nappaliba tipegett. A megkönnyebbüléstől kifújtam a levegőt és felosontam a lépcsőn. Ha jó színésznő nem is vagyok, de legalább könnyen ki tudom vágni magam a kínos helyzetekből. A szobám helyett viszont előbb még besiettem a fürdőbe, hogy megmossam a fogaimat. Ha Edward igazat mondott - márpedig mért hazudna – akkor nemsokára ideér, és egész este beszélgethetünk, míg el nem nyom az álom.

- Edward? – suttogtam a szobámban a sötét árnyékokat keresve.
- Itt vagyok – jött az ablak mellől kuncogó hangja.
- Hát mégis eljöttél – lépkedtem mellé boldogan és belefeküdtem a karjaiba. A hintaszék enyhén megnyikordult alattunk, ahogy elhelyezkedtem.
- Megígértem – vette le a karfáról a kardigánom és rám terítette.
- Hiányoztál – szagoltam bele frissen vasalt ingjébe.
- Te is nekem – simított végig karomon. Boldogan hajtottam vállára fejemet, a pulzusom egyenletesen lassult puha érintései nyomán. – Aludnod kellene – susogott fülembe.
- Még nem, olyan jó itt ülni – dörgölőztem hozzá mellkasához.
- Elmondod, mit kerestél az erdőben? – kérdezte meg kíváncsian. Tudtam, nem azért kérdezi, hogy veszekedjen velem, csak a védelmező ösztöne felülkerekedett rajta.
- Csak követtem valamit, de nem kell aggódnod – tettem rögtön hozzá, amint megláttam lefagyott arcát.
- Jobb lenne, ha elkerülnéd az erdőt – húzott fel öléből és az ágyhoz cipelt, hogy gyengéden betakargasson.
- Nagyon dühös vagy rám? – fordultam oldalra, egyenesen az arcát fürkészve.
- Buta Bella, rád sosem lennék dühös – adott egy pillekönnyű csókot ajkaimra. – De most aludj, én vigyázok az álmaidra – nézett rám ragyogó szemekkel. A dudorászása megtette hatását, szemeim le-lecsukódtak a torkából feltörő gyönyörű dallamtól…

22. fejezet

2010-04-17T13:03:00.001+02:00

Sziasztok. Még élek :D Ez a hetem nagyon rossz volt, és még Puszmó sem tudta átolvasni a fejezetet, de remélem hamarosan megoldódnak a gépes problémái :) Most hosszabbat írtam valamivel, mert nem tudtam belepréselni négy oldalba és még egy kicsibe xD Remélem nem gond :P
Puszi: Tia

Baseball vámpír módra II/II

Az úton végig csöndben ültem Vacak mellett nyugtatva kezem. Nem akartam megzavarni a rádióból szóló tavaszias slágert. Edward úgy tűnt, inkább a saját gondolataira koncentrál. Jól ismert mosolya helyett az arcizmait feszesen tartotta. Kezei között a kormány majdhogynem apró darabkákká morzsolódott szét. A sebességmérő mutatója is egyre feljebb kúszott a műszerfalban. Reflexeimet már felkészítettem, hogy a bőrrel borított kormány után kaphassak, ha Edward mélyebbre süllyedne a gondolatai rengetegében. Az út felé fordítottam fejemet, hátha ott válaszokra lelhetek helyette is. Csak most vettem észre, hogy az erdő felé tartunk. A fenyők egyre sűrűbben vették körül az árokban húzódó patakocskát. Olyan érzésem volt, mintha be akarnának passzírozni mindinkább az út közepére, ezzel is hirdetve: Ez az ő területük, semmi keresnivalónk itt!
- Hova megyünk? – mértem végig Edward arcát kíváncsian. Én azt hittem a Cullen házba megyünk, csak egy kis kitérővel, hogy tovább csodálhassam az Aston Martint.
- Mindjárt ott leszünk – dobolt feszülten körmeivel, de rám sem hederített. A szívem egyre gyorsabb ütemre kapcsolt, a torkomat pedig egy aprócska gombóc gátolta. Fogalmam sincs miért, talán a lelkem megérezte, hogy veszély közeleg ránk – vagy rám - nézve.
- Valami baj van? – erőltettem magamra a nyugalmat. – Nyugodtan elmondhatod – érintettem meg bal kezemmel vállát.
- Csak elmerengtem, nem kell megijedned – mosolygott rám kissé erőltetetten.
- Akkor jó – ejtettem vissza magam mellé a kezem, de egy hirtelen gondolattól vezérelve a kutyusra irányítottam ujjbegyeim figyelmét. Kellett valami, hogy a rossz érzéseimet elűzzem minél messzebbre.

- Itt volnánk – állt meg az egyik fenyő alatt.
- Itt? – néztem körül a kihalt úttesten. A vidék elhagyatottnak tűnt, de akkor sem lehetne egy baseball mérkőzésre használni a keskenysége miatt. Vacakot kivettem a kocsiból és letettem a földre, hogy szabadon szimatolhasson az erdő felé húzva.
- Innen már gyalog megyünk tovább, mert a kocsim nem ilyen terepre szakosodott – húzta fel arcára ellenállhatatlan vigyorát. – Ha megfelel, akkor vihetnélek a hátamon. Így gyorsabban odaérnénk.
- Nem is tudom – évődtem a lehetőségen. A múltkori rosszullétem óta kétszer meggondoltam a felajánlást.
- Lassan fogok futni – húzott közelebb magához, erősen szemeimre koncentrálva. A puhító technikája felért egy kínvallatással. Ajka alig pár centire mosolygott rám, muszáj volt hozzáérintenem szájam.
- Rendben – adtam meg neki a válaszom ajkaitól elszakadva, hogy újra lecsaphassak mohó nyelvemmel. Félreérthetetlen falánksággal ostromoltam meg, a határainkat jócskán felrúgva.
- Szükséged van levegőre – tolt el magától. Szomorú kiskutyaszemeimet magamra öltöttem, ami kuncogásra ösztökélte. - Túl hamar meg fogsz unni, ha ilyen rohamtempóban haladunk – simogatta meg a levegőhiánytól kipirosodott arcomat.
- Aki ezt mondta, az hazudott neked. Te megunhatatlan vagy – feküdtem bele tenyerébe, hogy ezzel is bebizonyítsam igazamat.

- Végre, már azt hittem felültettél minket öcsi – kapcsolódott be szerény kis kettősünkbe Emmett. Örömmel megveregette Edward vállát, majd felém „bandukolt”. – És itt van az én kis hugicám, ha szabad így hívnom téged – ölelt át csontjaimat megropogtatva.
- Igen – mormoltam mellkasába, mivel volt egy kis mérettani különbség köztünk. Nehézkes próbáltam eltávolodni tőle és levegőhöz jutni, de biztos csak csiklandozásnak hitte, így még közelebb vont testéhez.
- Ha hagynád levegőhöz jutni, talán még szeretne is – ütögette meg Edward mackó alkatú testvérét.
- Oh bocsi, csak tetszett a hirtelen jött szaunázási lehetőség, teljesen leizzadtam – játszotta meg magát színpadiasan, a kezeivel legyezgetve önmagát.
- Nem mehetnénk? – néztem Edwardra kérlelőn, hogy kimaradhassak a dráma csattanójáról.
- Csak egy szavadba került – állt elém háttal, hogy felkapaszkodhassak. Lassan rácsimpaszkodtam a nyakára, de eszembe jutott a kezemben tartott póráz. – És Vacak?
- Ő majd Emmettel utazik. Ugye öcsi? – bökte oldalba testvérét, aki még a nagyhalála közepén tartott.
- Miért nekem jut a szőrmók és neked a nő? – vette fel durcásan a kutyust.
- Mert még így is gyorsabb vagyok nálad a futásban.
- Tévedsz – rakta Emmett pulcsija alá a Vacakot. – Fogadjunk, hogy megverlek. Legyen a tét, mondjuk – tette a szája elé mutató ujját. Látszott rajta, hogy erősen gondolkozik.
- Benne vagyok – ragadták meg egymás karját, hogy véglegesítsék a fogadás feltételeit.
- Miben fogadtatok? – súgtam Edward fülébe halkan. Semmi kedvem nem volt kivenni a részem két elmebeteg vámpír játékából.
- Kapaszkodj erősen és hunyd le a szemed – emelte meg fenekemet, hogy feljebb csússzak. Kezeim a gallérjába martak, míg lábaimmal szorosan köré csavarodtam.
- Mehet? – hallottam meg Emmett dörmögő hangját. Fejemet Edwardnak döntve imádkoztam, hogy ne essek le róla.
- Igen – indult meg a talaj alattam. A szél tornádóként csapott az arcomba, így lejjebb helyezkedtem el a hátán, hogy szélárnyékot találjak magamnak. Kezeim szorítása csökkent az ing körül, miközben az egész világ forgott körülöttem. Az émelygésem sem váratott magára, rögtön görcsbe rántotta a gyomromat.
- Edward nem bírom tovább – szisszentem fel a kezembe beálló görcstől. Ekkora sebességnél nehéz volt megtartanom magam, odafigyelni a légzésemre és vívódni a hideggel. A csuklom pulzálva könyörgött a pihenésért, amit én meg is adtam neki. Egy vacak fogadás miatt nem fogok küzdeni a fájdalommal. Felsikkantva dőltem hátrafelé, ami nem volt előre eltervezett, csupán nem találtam az egyensúlyomat.
- Bella – kapott utánam két erős kéz, de én még mindig zuhanórepülésként érzékeltem a külvilágot. A kezem sajgott a túlterheléstől és egyre jobban szédültem. Küzdöttem a feketelyuk ellen, de nem bírtam feltartóztatni a bekebelezését.
- Sajnálom. Mond, hogy jól vagy – kérlelt Edward bánatosan.
- Azt hiszem – nyitottam ki a szemeimet, hogy szembenézhessek a valóssággal. Edward fölöttem tornyosult, de én mégis a feje fölött magasodó fenyőfára fókuszáltam, ami ágait táncoltatva mozgott jobbra-balra.
- Illetve nem tudom – tettem kezemet halántékomra, hogy az imbolygó világot megállítsam.
- Carlisle – nézett balra Edward, ezért én is arra kaptam a fejem. Egy nagyobbacska rét szélén feküdtem, és tőlem nem is olyan távol a Cullen család melegített be a meccsre. Már amennyire meg tudtam ilyen távolságból állapítani az összemosódott szemeimmel.
- Mindjárt jobban leszek, semmi gond – próbáltam felkelni a földről, de Edward visszanyomott.
- Te csak pihenj, hagyd ránk a diagnosztizálást.
- Csak kicsit szédülök, jól vagyok – makacskodtam tovább és ellöktem magamtól a kezét, hogy felkelhessek.
- Ígérem, soha többé nem foglak ilyen veszélynek kitenni – segített fel a földről, belátva, hogy ellenem nem győzhet. Kezeit derekamon nyugtatta, ami jól jött, hogy támaszra leljek.
- Biztosan jobban érzed magad? – fürkészte arcomat a doki.
- Biztos – bólintottam. – Akkor baseballozunk? – tereltem a témát.
- Csak rátok vártunk – termett mellettem a család többi tagja. Alice boldogan átölelt, majd Esme is, de Jasper és Rosalie csak egy biccentéssel köszöntött.
- Bella belement, hogy az első ütést megpróbálja – engedett el Edward, hogy a saját lábaim tartsanak meg.
- Én nem… - elleneztem a hátam mögé nézve.
- Semmi gond, jó leszel – hárított a mosolyával.
- Ne kéresd magad – rakta a földre Emmett Vacakot, hogy aztán Edward kezébe nyomhassa a pórázt.
- Később – válaszolt Edward egy kérdésre, amit nem is hallottam.
- Mi lesz később? – néztem Edwardra, majd Emmettre.
- Bella csak ne olyan hevesen, majd megtudod – kacsintott rám Emmett és megindult a rét közepe felé.
- Még maradt egy kis idő, hogy a vihar megérkezzen. Addig nyugodtan dobálgass, Emmettel, már nagyon az elemében van – fogta meg Alice a kezemet és bátyja felé húzott. A többiek tisztes távolságból figyeltek, mintha attól félnének, hogy bántódásuk eshetne tőlem.

- Ne tartsd olyan mereven az ütőt – szólt rám Emmett, mikor meglátta a görcsös szorításomat. – A lábaidat pedig tedd terpeszbe, mert így maximum orra bukni tudsz.
- Már csak az hiányozna – motyogtam az orrom alatt.
- Mondtál valamit? – nézett rám Emmett angyali ábrázattal.
- Igen, hogy dobhatod – beszéltem valamivel hangosabban, amit már biztos meghallott.
- Nyugi Bella, legyél laza – kiabált mögülem Alice és egy mosollyal bíztatott. Alig mondta ki, Emmett már dobta is az első labdát. A fejem mögé húztam az ütőt és próbáltam odafigyelni a labda suhogására. Alig volt hátra egy méter, de az ösztön győzött felettem és lebuktam a földre. A hajamat meglibbentve süvített el a fölöttem.
- Bella, nem esett bajod? – futott hozzám Alice és Edward egyszerre.
- Jól vagyok, csak rájöttem, hogy ez nem az én sportom – poroltam le ruhámat kezemmel.
- Menni fog, én majd segítek – adta vissza az ütőt Edward. – Csak a labdára figyelj, és lehetőleg ne térj ki előle, ha a közeledbe ér – állt bal oldalamra, ahol védve volt az esetleges bénázásomtól. Vacakot átadta Alice-nek, így már csak ketten álltunk a körben.
- Mehet srácok? – vigyorgott ránk Emmett. Hátrapillantottam Edwardra, majd bólintottam egyet.
Emmett tippjeit megfogadva lazítottam a karom merevségén, és kis terpeszbe álltam behajlított térdekkel. A labda most gyorsabban érkezett felénk, én pedig rögtön pánikolni kezdtem. A feltámadó szél miatt íveltre állt a pályája, egyenesen Edward felé szárnyalva. Nem maradt több időm a töprengésre, elé ugrottam, hogy megvédjem a rohamtempóban közeledő labdától. Vártam a csípő csattanást, ami valószínűleg lila foltot fog hagyni a hátamon.
- Bella? – ért hozzá homlokomhoz Edward. Lassan felnyitottam a szemhéjamat, hogy kikémlelhessek pilláim rejtekéből. Edward hitetlenkedő pillantásokkal illetett. A válla fölött kipillantva láttam, hogy Alice és a Cullen család reakciója sem más. Csak míg Edward a „mentőakcióm” miatt vágott ilyen képet, addig a többiek a burkomat jutalmazták meglepődött arcokkal. Úgy éreztem magam, mint egy cirkuszi mutatvány, akit a bűvész szórakoztatás céljából varázsolt a nézők szeme elé. Feszengésem miatt, végül ledőlt a védelmem is, amin keresztül az első esőcseppek átjutottak. Gyors léptekkel elindultam Alice felé, hogy a kelleténél ne legyek még vizesebb, és főleg ne bámuljon engem mindenki szájtátva.
- Sajnálom, elmegyek egy kicsit sétálni – vettem át Vacakot a kezéből és nógatva meghúztam a pórázt. Esetlenül követett, próbálta megtartani gyorsuló lépteimet. A többiek pillantását még percek múlva is éreztem a hátamon…

- Olyan hülye vagyok! Minden jel arra mutat, hogy a nyomukba sem érek. Akkor meg miért próbálok felzárkózni hozzájuk? Kétbalkezes, ön- és közveszélyes vagyok – sírdogáltam az egyik fa alatt Vacakot ölelve. A vihar épp felettünk tombolt, de az erdő mélyére már nem ért el az ereje. A fák sűrűje megvédett minket a cikázó villámoktól. Szörnyű volt újra és újra visszajátszani gondolataimban az előbb történteket. Az arcukra kiült döbbenet mindent elárult róluk. Megértem őket… elég morbid látvány látni, hogy egy láthatatlan burok más irányba kényszeríti a labdát.
- Mi a baj Vacak? – simogattam meg a szőrét. Idegesnek tűnt, az orrát a levegőbe tartva szaglászott.
- Mit érzel? – kémleltem körül a tájon. A fák és bokrok árnyékában bármi megbújhatott, ami meg akart. Akár egy kis mókus, vagy egy nagyobb vad. Az egyik fenyőn megpihent a tekintetem, kívülállónak számított a többi közül. Sután ellépkedtem odáig, hogy jobban szemügyre vegyem. Törzsén két kinövelés éktelenkedett, amelyből fura fehér és aranyszínű anyag távozott. - Még hogy a természet nem képes a sírásra – húztam végig a kezemet a rücskös felületen. Minden élőlény képes kifejezni önmagát, még a növények is. Attól még, hogy befogjuk a fülünket és nem veszünk róla tudomást, a probléma megmarad. Vacak ugatása belém fojtotta a további gondolkodást morgó hangjával.
- Ki van ott? – fordultam abba az irányba, amerre behúzott farokkal vakkantott. Egy sötét árny fedte fel magát egy pillanatra, majd ismét eltűnt a fák ölelésében. Zihálva tartottam vissza a levegőt, lábaim megremegtek a rémülettől. Megfordulva már épp siettem volna a rét felé, mikor egy kemény testbe ütköztem.
- Csak hogy megtaláltalak – húzott szorosan magához Edward.
- Te… te hogy kerülsz ide? – dadogtam meglepődötten.
- Féltettelek, hogy egyedül vagy az erdőben – emelte meg államat, hogy jobban szemügyre vehessen. Kezével finoman letörölte a sós cseppecskét, ami csíkot húzott arcomon.
- Nem voltam egyedül, Vacak vigyázott rám – hagytam el védelmező ölelését és visszaültem a farönkre. Mély sóhajokkal nyugtáztam elfásult kedvemet.
- Mi a baj? – térdelt le elém, kezeit térdemen nyugtatva.
- Hogy mi a baj? – néztem a szemébe szomorkásan. – A családod úgy kezel, mintha én olyan különleges lennék ezzel a képességgel. Teljesen ledöbbentek és úgy néztek rám, mint egy mutánsra – hajtottam le a fejemet.
- Ez nem igaz! Azért döbbentek meg, mert voltál olyan bolond, hogy veszélyeztesd az életedet egy olyanért, amilyen én vagyok.
- Mert te túl jó vagy hozzám képest. Az én életemnek egyszer úgy is vége szakad, csak az ideje nincs még kitűzve – tördeltem a kezeimet feszülten.
- Jobb lenne, ha most visszamennénk a többiekhez – komorult el az arca. Hangjában jól lehetett hallani a változás hangszínét, amit buta szavaimmal keltettem.

- Biztos, hogy csak ezért néztek rám úgy? – próbáltam menteni a menthetőt, miközben a rét felé sétáltunk.
- Én vagyok a gondolatolvasó, nem igaz? – fordult hátra, és rám mosolygott. Mézbarna szemszíne meggyőződést nyújtott arról, hogy sikerült lenyugodnia a percek elteltével.
- Akkor jó, nem szeretnél a hátadon hazavinni? – haraptam be alsó ajkamat a válaszára várva. Lusta voltam tovább sétálni az erdőben.
- Ezt szeretnéd? – szélesedett ki vigyora, szemei csillogva fényjeleztek nekem.
- Igen, csak ne olyan gyorsan, mint idefele jövet – tisztáztam a játékszabályokat.
- Rendben – kapott fel a karjaiba és Vacakot az ölembe ültette. A kabátom alá bújtatva fogtam a kis szőrmókot, másik kezemmel pedig Edwardban fogódzkodtam. Behunyt szemekkel élveztem az utazást, ami most sokkal inkább hasonlított egy hajó ringatózásához a tengeren. A dörgés sem gátolt meg abban, hogy ne szerethessem meg a száguldást.
- Bella? – lehelt Edward az ajkaimra, amitől beleborzongtam. A rét közepén álltunk, a többiek játékát megszakítva. Az eső zuhogott, mintha dézsából öntenék, de Edward ennek ellenére egy helyben állt velem. Szemei gyengédséggel telve néztek rám, aminek nem tudtam ellenállni. Lassan feljebb húztam magam a nyakához, és rátapasztottam az ajkaimat. A hűsítő eső ellenére elöntött a melegség, végigbizsergetve végtagjaimat. Lágy ritmusunk pontos ellentéte volt a reggeli csókunknak. A testi vágyat most felváltotta az érzelmek szerepe és a megbocsátás. Boldog mosollyal pusziltam egy utolsó csókot rá, majd kabátjába rejtettem az arcomat.
- Remélem Emmett tetszett – indult el újból a lábam alatt a talaj. Még hallottam egy öblös nevetést és egy csattanást a távolból, de hazafelé már csak a suhanó hangokra figyeltem…

- Jól vagy? – tett le a bejárati ajtó előtt Edward, miután megbizonyosodott róla, hogy senki sem lát.
- Igen – húztam le a cipzárt, hogy letegyem a földre Vacakot. Igaz a lábam egy kicsit imbolygott a szilárd talajra érkezve. – Most már elmondod mi volt a fogadás tétje? – néztem könyörgőn.
- Hogy a családom előtt kell megcsókolnunk egymást – seperte ki arcomból az egyik vizes tincset.
- Emmett mindig ilyen perverz? – hökkentem meg egy pillanatra. Jobb lesz vigyáznom, hogy milyen fogadást kötök vele.
- Egy idő után megszokható – adott puszit a számra búcsúzásként.
- Nem jössz be? – invitáltam, de megrázta a fejét.
- Lisa nem nézné jó szemmel, ha egy egész napos program után még a házukban is zaklatnám az unokáját – merengett el egy pillanatra. Jól tudtam, ilyenkor Lisa néni vagy az egyik szomszéd gondolatait hallgatta ki. – Este viszont lehet benézek – beszélt tovább, mint ha mi sem történt volna.
- Az jó lenne – villantottam meg egy ragyogó mosolyt.
- Szárítkozz meg – nézett az alattam elterülő tócsára, amiből Vacak is bőven kapott. A ruháimból – és hajamból - csavarni lehetett a vizet. Mikor újra felnéztem, már csak hűlt helyét találtam Edwardnak…

Csak a menők blogger díj!

2010-04-17T12:43:00.003+02:00

1. Tedd ki a blogodra!
2. Írd ki a nevét annak, akitől kaptad!
3. Írd le ki az a 6-7 ember akinek tovább küldöd!
4. Válaszolj az alábbi kérdésekre!

2. Köszönöm Iwett a díjat :)
3.
Join
Alice
Nikcimaci
Szylu
Ginewra
Puszmó

4.
Mi/Melyik a kedvenc...
-piád: Multivitamin, tea, almalé
-kajád: spagetti, krumplis ételek
-állatod: két kutya, öt macska
-színed?: zöld, kék, szürke, sárga
-édességed: csoki
-zene stílusod: pop, rock
-énekesed: Adam Lambert, Sp, Robbie Williams
-énekesnőd: Lady Gaga, Kelly Clarkson, Pink, Avril, Kate Perry (és még jó sok van)
-színészed: Robert Pattinson, Drew Fuller
-színésznőd: Kristen Stewart, Sandra Bullock
-együttesed: Muse, Linkin Park, Fall Out Boy, Paramore, Sugababes
-blogod: még csak ez az egy van :D

Még egyszer köszönöm Iwettnek :)

Újabb díj :)

2010-04-11T19:19:00.003+02:00

Feladataim:
1. Tedd be a logót a blogodba!
2. Nevezd, meg akitől kaptad!
3. Válaszolj a kérdéseket!
4. Nevezz meg 6 bloggert (belinkelve) akinek továbbadod!
5. Értesítsd az érintetteket!

Ezt a díjat Nikuska94-től és Jointól kaptam! Nagyon szépen köszönöm nekik :)

Kedvenc:

* íróm: Stephanie Meyer, Joanne Campbell
* könyvem: Twilight Saga
* ételem: krumplis ételek
* italom: multivitamin, almalé
* színem: piros, zöld, narancssárga
* énekesem: Adam Lambert
* énekesnőm: Rihanna, Lady Gaga, Kelly Clarkson...
* együttesem: Paramore, Black Eyed Peas, Muse…
* Dj-m: David Guetta (ő ide sorolható?)
* Színészem: Robert Pattinson, Drew Fuller
* Mozifilmem: Twilight, Transformers, Percy Jackson és az olimposziak…
* sorozatom: Szellemekkel suttogó, Doctor House…
* dalom: nagyon sok van
* hangszerem: zongora, dob
* hónapom: Május (kivéve vizsgaidőszak :D)
* napom: Szombat
* napszakom: éjszaka
* sportom: lovaglás
* idézetem: "Ahhoz, hogy meglásd a szivárványt, el kell viselned az esőt is!"

4. A hat blogger:
Alice és Kittikef
Ginewra
Nikcimaci
Puszmó
Voiki
Szylu

Még egyszer köszi csajok ^^

Don't copy!

2010-04-10T20:41:00.005+02:00

Kedves írótársaim!

Szólni szeretnénk, hogy mostanában egy személy lekoppintja a történeteket!

Mivel nem szeretnénk, hogy mással is ez történjen kérünk, hogy vigyázz!
A következő nevű emberrel ne beszélj vagy próbáld meg elkerülni: Tami, VIV
Nem mondjuk, hogy mindenki koppint, de vigyázzatok!
Könyörgünk ezt tegyétek ki és írjátok ki a blogotokra, hogy egyetértetek velünk abban, hogy ez undorító.
Aki szóról-szóra másol az undorító!
Léci írd ki a blogodra, hogy lássa a másoló, hogy mi segítjük egymást ellene!
Könyörgünk segíts, hogy senki más ne járjon úgy mint mi!
Itt egy-két dolog amiről megismerhetitek!

Alice oldalát: http://boldogveg.blogspot.com/
Erre:http://ennyitaboldogvegrol.blogspot.com/

Erre másolta le:http://alkonyatmaskepp.blogspot.com/
Ivi oldalát:http://feketeangyalsaga.blogspot.com/

Kérjük írd ki a blogodra, hogy ezt nem tartod etikusnak, hogy érezze, hogy mi mind egy közösség vagyunk!

Előre köszönjük: Alice és Ivi

21. fejezet

2010-04-09T17:43:00.001+02:00

Sziasztok. Bocsánat a csúszásért, csak nem igazán volt kedvem írni. Mostanra tudtam kilábalni, - ahogy vége lett a tavaszi szünetnek - hogy újra írjak. Köszönöm Puszmónak a bétázást, szegénykém rossz géppel javította ki a hibákat! És köszönöm a kommenteket + biztató üzeneteket :) Sokat segítetek vele.
Jó olvasást, és ne felejtsetek el kritikákat írni!
Puszi: Tia

Baseball vámpír módra II/I

A meleg takaró menedékében nyújtóztattam ki elgémberedett tagjaimat. A reggel már jócskán megpirkadt, de én még álmosan forgolódtam a legkényelmesebb pózt keresve. A fáradtságtól nagyokat pislogva néztem körül szobámban. Íróasztalomon a papírok rendezetlenül terültek szét, néhány könyvemet a nagy súly még meg is gyűrt. Ez van, ha megpróbálom behozni az iskolai lemaradásomat. A szobámat hurrikán járta területnek is ki lehetne nyilvánítani.

Az összes lelki erőmet összeszedve magam köré csavartam a takarót és felkeltem a kellemesen meleg ágyamból. A fürdőig becsavart testtel botladoztam el, hogy addig se kelljen éreznem a kihűlt lakás hátrányait. Mivel mára nem terveztem semmi különlegeset, így volt időm a testemre is szánni némi időt.

A forró vízsugár jóleső ébresztéssel csorgott le rajtam, néhány jókora csepp még a fejemre is hullott. Átnedvesedett hajamat samponnal mostam össze, hogy mindenhova egységesen juthasson a levendula nyugtató illatából.

Lábujjhegyre állva tipegtem vissza szobámba mikor végeztem a tisztálkodással. A lehető legkevesebb nyomot akartam hátrahagyni a tiszta csempén. Fehér törölközőmet egy kézzel tartottam, hogy véletlenül se csússzon le rólam. A házban rajtam kívül senki sem tartózkodott, de sosem lehet tudni, az ördög nem alszik…

A kertbe kipillantva már látszódott, hogy lóg az eső lába, de idebent sem volt az a tipikus „jó idő”. Ruhásszekrényemhez elérve a meleg ruhák közt kezdtem el a válogatást. A kelleténél egy kicsit jobban fáztam a körém csavart törölközőben, ezért gyors mozdulatokkal váltam meg az átnedvesedett anyagtól. A melegítőnadrág melege biztos menedéket biztosított hidegrázásom ellen. Melltartóban állva emeltem le a könyvespolcról hidratáló krémemet, amit a hidegtől kiszáradt testemre használtam. Hófehér karjaim libabőrözni kezdtek a hideg géltől, de rendíthetetlenül kentem tovább. Nem akartam összeaszott öreg nénikre hasonlító bőrrel mutatkozni az emberek előtt, már így is elég nagy látványosságnak örvendtem Forksban. Hosszú szárú nadrágomat is térdig feltűrtem, hogy körkörösen belemasszírozhassam a kiszáradt részekbe.
- A hátadra vállalkozhatok? - libbent meg a hajam a rám érkező szellőtől. Megijedve pillantottam az ágyam sarkára, amit Edward súlya lenyomott. – Persze, csak ha szeretnéd.
- Hogy jöttél be? – kérdeztem hitetlenkedve. Nem hallottam az ajtónyitódást, sőt semmi más apró kis neszt. A pulcsimat magam elé tartva védelmeztem melleimet az átható pillantásoktól, hiszen kiskoromtól kezdve szégyenlős típus voltam.
- Az ablakon – villogtatta meg hófehér fogait vigyorogva. Szemei megmagyarázatlanul csillogtak rám. Mintha nem is engem látna - a szürke kis egeret -, hanem egy gyönyörű, szárnyait próbálgató pillangót.
- Mitől van ennyire jó kedved? Csak nem vadásztatok este? – vettem át hangulatát mosolyogva. Ezzel is terelve a témát magamról és félig csupasz felsőtestemről.
- Nem – mosolygott rám sejtelmesen. Ajkai hullámzón nyelték el hűsítő leheletét, amíg váratott a válasszal, hogy jobban felcsigázhasson. Tűkön ülve néztem bele örvénylő szemeibe, miközben egyre inkább belemerültem a csábító tekintetébe.
- El szeretnélek vinni baseballozni a családommal.
- Baseballozni? – akadt el a lélegzetem. Felgyorsult szívveréssel kerestem egy kibúvót, hogy mentesítsem magam a program alól. – Mióta szoktak a vámpírok baseballozni?
- Valószínűleg amióta élnek vega vámpírok – nyomott el egy kuncogást halovány arcom láttán.
- Nem hinném, hogy ez jó ötlet lenne. Én csak hátráltatnám a játékot. Meg amúgy is, be kell hoznom a lemaradást. Sokat hiányoztam az iskolából – kapaszkodtam az utolsó szalmaszálba, ami reményeim szerint elég erős ahhoz, hogy meggátolja a beégésemet.
- Ez esetben korrepetálhatnálak. Holnap is lesz nap – kelt fel az ágyról és az asztalomhoz lépett, hogy illedelmesen kihúzhassa nekem a széket. Kelletlenül felálltam és magamra húztam a szabadidő felsőmet. A csatát megnyertem, de a „háborúnak” még közel sem itt volt a vége. Ez csak tipikus időnyerésnek számított. – Mit segíthetek? – húzott mellém egy másik széket.
- Nem is tudom, talán kezdhetnénk az irodalommal – húztam elő a hatalmas halom alól Shakespeare művét.
- Romeo és Júlia – sóhajtott fel, mikor meglátta az egymásba fonódott fiatal szerelmespárt, akiknek nem jutott ki túl sok idő a szerelemből.
- Nem szívleled a történetet? – néztem rá megértőn. Kevesebb érvelést tudnék találni a mű mellett, semmint ellene. A véletlenszerűségek, ahogy megpecsételődött a sorsuk. Felesleges volt a haláluk…
- „Aki szeret, az amennyire csak lehet, elkerüli, hogy fájdalmat okozzon”.
- Ezzel mit akarsz mondani? – szakadtam el gondolkodásmenetem lagymatag járásától, hogy rá összpontosíthassak.
- Hiábavaló volt a haláluk, de mégsem féltek tőle. Sőt talán még siettették is a sorsukat, hogy hamar túleshessenek rajta. De megértem őket! Ha nem él az, akit szeretsz, nincs miért tovább létezned. Elég egy éles tárgy vagy… - hajtotta le a fejét, hogy magába fojthassa a további gondolatait.
- Ne, ne mondj ilyeneket – remegett meg hangom a szörnyű szavaktól. Mintha csak nekem szánta volna őket, hiszen én ugyan ezt már megpróbáltam. Csupán én éles kés helyett sziklaugrással próbálkoztam, ami majdnem sikerrel járt. A halál küszöbén döbbentem rá, hogy mit tettem magammal. – Azt hiszem, jobb lenne, ha rátérnénk a biológiára. Majd megírom magamtól az esszékérdést – szégyenkeztem gyengeségemen. Teljesen igaza volt. Az öngyilkosság kísérletezésével sikerült azt is megbántanom, aki még hitt bennem és biztatott.
- Két orvosi diplomával a tarsolyomban talán nem tudsz olyat kérdezni, amire ne tudnám a választ - mosolygott rám könnyedén, amit szívesen viszonoztam…

- Tehát a vírusok mikroorganizmusok, amik mérete pár száz nanométer nagyságig terjed – olvastam a könyvben látottakat, hogy a baktériumok témakörét véglegesen lezárhassuk.
- Igen, még a baktériumoknál is kisebbek – utalt vissza az imént tanultakra.
- És erősebbek is. Úgy értem, hogy a vírusok sokkal pusztítóbbak. Ahány járványt kitört emberéleteket követelve. Ebola, himlő és spanyolnátha – borzongtam meg a sok ártatlan ember halálától.
- Spanyolnátha – ejtette ki Edward is utánam. Az ő szájából másként csengett ez a szó. Egyfajta undort éreztetett suttogása, pedig már réges-rég eltűnt ez a betegség.
- Kérdezhetnék valamit? – játszadoztam a papír szélével. A gondolataim kattogva küldték felém az új információkat, amiket Edwardról tudtam meg nemrég. Összeszedve maradék bátorságomat szólásra nyitottam a szám. – Neked is meghalt valakid a spanyolnáthában? Ezért vagy így letörve?
Hajamat kisöpörtem a szememből, hogy megszeppent arccal szemügyre vehessem reakcióját. A kíváncsiság hajtott, de nem akartam letámadni. Látszott összehúzott homlokán, hogy valamin nagyon gondolkozik. Most az egyszer szívesen cseréltem volna vele erőt. Az arcvonásai megkeményedve kutattak a távolban. Már épp nyitni akartam a szám, mikor megköszörülte torkát.
- Az anyám és én is belebetegedtünk a vírusba – beszélt maga elé. - Olyan volt, akár egy lórúgás. Hirtelen ért, és hamar maga alá gyűrte a szervezetünket. Két nap sem kellett és már a kórházban ápoltak minket magas lázzal és tüdőgyulladásszerű tünetekkel. Ekkor találkoztunk Carlisle-al. Anyám meg akarta menteni az életemet, ezért megeskette apámat, hogy bármi áron, de életben kell maradnom. Drasztikusan leromlott az állapotunk, még a negyedik napot sem bírtuk megélni. Előbb az anyám, majd a saját szívem adta fel a küzdelmet – fordította el fejét a másik irányba.
- Nagyon sajnálom – csúsztam közelebb szobormerev testéhez. Lassan végigsimítottam arcán, míg másik kezemmel az ökölbe szorított kezén próbáltam enyhíteni a szorítást. Nagyon erős kapocs tarthatta össze édesanyjával, ha ennyire tisztelték a másikat. Most nem beszélgethetnék Edwarddal, ha az anyukája nem éri ezt el a dokinál.
- Régen volt már, fátylat rá – fogta meg kezemet és csókot lehelt rá. – Nos, hölgyem, miben segíthetnék még? – nézett rám erőltetett mosolygással. Nem lehet tagadni, ő egy igazi úriember.
- Azt hiszem, mára elég volt ennyi – néztem az órára, ami a delet kergette.
- Akkor mivel foglaljalak le? – pislantott körbe a szobámban.
- Szerintem ennem kellene valamit – raktam lapos hasfalamra a kezem, ami már követelte az energiában gazdag táplálékot.
- Nem vagyok otthon a konyhában, de szívesen segítek bármiben – adta oda a kezét, hogy felsegíthessen.

- Edward nyugodtan hazamehetsz, jól meg leszek egyedül – vettem elő egy zacskó tésztát, hogy a forró vízbe dobhassam. - Meg aztán a családod már biztosan várja a közös programotokat - tettem rá a fedőt a fazékra, hogy az utolsó teendőt is befejezzem. Most már csak várni kell.
- Máskor is lesz esélyünk játszani. Most inkább veled foglalkoznék – csókolt bele nyakhajlatomba, mire egy aprót remegtem. Nem gondoltam, hogy ilyen közel vagyunk egymás testétől. Karjai derekam köré fonódtak és felfelé vándoroltak. Megadva magamnak a kegyelemdöfést, mély sóhajt hallattam.
- Nem játszol tisztességesen – fordultam meg, hogy megcsókolhassam.
- Én csak kényeztetlek, ez olyan nagy hiba? – kuncogott hajzuhatagomba.
- Nem. Nem az – álltam lábujjhegyre és ízlelgetni kezdtem ajkait. Kutakodva simítottam végig bordáin, amiken vígan elő lehetett volna adni Beethoven kilencedik szimfóniájának zongoraszólóját.
- Szeretlek – búgta szétnyitott ajkakkal és fenekemnél megemelve felrakott a konyhapultra. Reszketeg karokkal kulcsoltam át nyakánál, míg lábaimmal szorosan köré fonódtam. Lávaként olvadoztam gyengéd érintései alatt. Magával ragadott az érzés, ahogy csilingelően kimondta ezt a rövid, mégis érzésekkel átitatott szócskát. Füleim a vértől zúgtak, és a levegővételt is megvontam szervezetemtől a kedvéért. Gyorsabb tempóra ösztökélve húztam még közelebb testemhez, ami már szinte fizikai képtelenség volt. Ujjaim Edward hajában matattak, míg jobb kezemmel az oldalát simogattam egyre gyorsuló ritmussal. Ő sem volt rest. Pulcsim alá bújtatta kezét, hogy meleg bőrömön köröket írhasson le.
- Bella, vegyél levegőt – szakadt el ajkaimtól, hogy könnyen pótolhassam az oxigénhiányt. A vállára fektettem államat, hogy legalább közel lehessek hozzá. Edward mellkasa is gyorsan mozgott, pedig neki még levegő sem kellett.
- Jaj ne, a spagetti! – kaptam észbe. Gyorsan elrugaszkodtam a pultról, Edward testét szerencsésen kikerülve.

- Ez a ragacs ehető? – fogta meg villámat és feltekerte rá a tésztát.
- Máskülönben nem enném - hajoltam előre, hogy fogaimmal lehúzhassam az adagomat. – Nem próbálod ki? – kuncogtam fel, mikor a következő falatot megszagolta.
- Te művészibben eszel nálam – hárította rám a nemes feladatot, hogy megküzdjek a hátramaradó fél tányérral.

- Áll még a meghívásod a baseball meccsre? – játszadoztam a tésztával kis pihenőt beiktatva. Csak nem lehetek olyan szörnyű, hogy nem tudom eltalálni a labdát egy vaskos ütővel.
- Ha szeretnéd, akkor igen – szélesedett ki vigyora.
- Nem mondom, hogy játszok is. Csak meg akarlak nézni titeket – csillapítottam túlzott lelkesedését.
- Megértettem. És a kutyával mi lesz? – mutatott a szőrgombolyagra a sarokban. A napok múlásával egyre több időt töltöttem vele, kezdtem megkedvelni a kis vakarcsot.
- Nem vihetnénk magunkkal? Épp itt az ideje, hogy megtanuljon pórázon sétálni – vetettem fel az ötletet. – Cserébe megesküszöm, hogy ütök egyet.
- Tetszik az egyezség – vigyorgott felvillanyozódva. – Vedd fel a dzsekidet, addig elpakolok – kacsintott rám, majd vámpírgyorsasággal mozgolódni kezdett a konyhában.

- Mehetünk – tettem rá a kutyusra a pórázt. – Kész vagy? – álltam fel, hogy megkeressem a szememmel Edwardot.
- Természetesen – jött a hang az ajtó felől. Morcosan megfordultam, hogy szembenézzek vele – Muszáj mindig a hátam mögé lopóznod?
- Csak egy szál rózsát szedtem a kertből – húzta elő háta mögül a vizes szirmot és ujjai között forgatta.
- Oh – nyögtem ki elmésen. – Nagyon szép – eresztettem meg egy félmosolyt, ami reményeim szerint hasonlított valamennyire Edward beédesgető vigyorára.
- Örülök, hogy tetszik. Akkor indulhatunk is – karolta át szabadon hagyott kezemet és az ajtó felé húzott.
- Gyere vacak – cuppogtam a kutyusnak, de csak nem akart mozdulni.
- Vacak? – kuncogott Edward mellettem. – Végignyálaztad az ABC-t és pont ez tetszett meg neked?
- Még nem is igazán agyaltam rajta. Mi a bajod a vele? Olyan kis „vacakos” a külseje – tettem idézőjeleket kezemmel, miután bezártam az ajtót.
- Amíg kicsi, addig megteszi. De valljuk be, az állatok nem sokáig maradnak ilyen apró, aranyos, kis kölykök.
- Majd ráérek vele akkor törődni – vontam meg a vállam és beleszagoltam a virágba. – A kocsimmal menjünk? – néztem körül a járdán, de a Volvót sehol sem láttam.
- Az enyémmel szerintem gyorsabban odaérnénk – nyomta meg a slusszkulcsot, mire az előttünk parkoló Aston Martin pittyegni kezdett.
- Istenem – döbbentem le. Dédelgetett álmaim között pont egy ilyen gyönyörűség szerepelt. Meg kell hagyni a sportkocsik mindig is izgatták a fantáziámat. Charlie túlságosan elkényeztetett.
- Tetszik? – nyitotta ki nagyvonalúan az ajtaját. Hitetlenkedve beszálltam az anyósülésre és az ölembe ültettem a kutyust. És én még azt hittem, hogy mindent tudok róluk.
- Hogy ne tetszene? Egyszerűen gyönyörű – húztam végig a kezem a puha bőrhuzaton.
- Akkor jó, kösd be magad – indította be a motort, és megfordult a házunk udvarában.
- Hallod vacak, megyünk baseballozni – suttogtam neki vidáman, mire ő csak felhúzta a lelankadt fülét és nemlegesen megrázta a fejét. Edwarddal mosolyogva összenéztünk. Kell ennél több egy borongós napon, hogy elkergessük a viharfelhőket?

20. fejezet

2010-03-27T17:32:00.005+01:00

Sziasztok :) Itt is lenne a 20. fejezet. Köszönöm Puszmónak a segítséget, mostantól ő lesz a segítőm és egyben bal kezem is (ha már úgy is balkezes vagyok :)
Komikkal bombázzatok, szeretek mindenkit! Puszi:Tia
Ui.: Este fél kilenckor kapcsoljátok le a villanyokat, a föld egy óráig hagy érezze jól magát :)

Újbóli találkozás

- Te? – nyitotta ki Edward kétkedőn az ajtót. Önkéntelenül léptem hátrébb a gyors mozdulata következtében. Bátorságom rögtön elillant, ahogy szembenéztem rideg tekintetével. Mintha három nap alatt fenekestül felfordult volna az élete, a szemei alatt futó lila foltok is erre következtettek. Legalább tudom, hogy nem csak én szenvedtem otthon, ameddig meghoztam ezt a döntést. – Miért jöttél ide? – kérdezte fagyosan. Érces hangja tovább tetézte a bennem dúló háborút, nem tudtam mit mondhatnék. Egyik felem itt akart maradni, de a másik ösztökélt, hogy fussak el és soha többé ne mutatkozzak náluk. Sóhajtva próbáltam szólásra nyitni szájam, de megakadtam. Nem gondoltam át mit fogok mondani, csak az idejövetelemre koncentráltam. Most biztos hülye libának hisz, aki egy értelmes mondatot sem képes kinyögni. Rosszul tettem, hogy ide jöttem.
- Ez… ez nekem nem megy, sajnálom – futottam a lépcső felé, hogy megszabaduljak a rám szegeződő szempároktól. Több időre van szükségem, hiába érzem magam lelkileg felkészültnek.
- Bella, várj – futott utánam koboldra hasonlító barátnőm. Kérését meg sem hallgatva szedtem kettesével a lépcsőfokokat, hogy minél hamarabb hazasiethessek. Bolond vagyok! Mit hittem magamtól, hogy majd összeölelkezve átbeszéljük Edwarddal az elmúlt heteket, hónapokat vagy netalán éveket? Röhejesen naiv ábrándjaim vannak.
- Nee – hallottam meg Alice sikolyát. Hátrapillantottam, hogy meggyőződjek róla, jól van-e, de a lábaim nem tudták lassítani megzabolázatlan testemet, ezért elvesztettem a kontrolt magam felett. Olyan gyorsan történt minden, hogy fel sem fogtam mi történik. Karjaim és lábaim az esés nagy részét felfogták, ahogy gurultam lefelé. A suhogó szél arcomba csapott, de nem pillantottam fel. Jó volt leérkezni a lépcsőről zúzódások nélkül és pihenni egy kicsit a tükörsima padlón.
- Bella – lehelte Edward megnyugtatón a fülembe. Megzavarodva nyitottam ki szemeimet. Azt hittem a földön fekszek, ehelyett Edward combjain csücsültem. Karjai védelmezőn körbeöleltek. Fürkészve néztem bele aranybarna szemébe, ami örvénylett az aggodalomtól.
- Jól vagyok – suttogtam a bűvölettől lelassulva.
- Azt elhiszem. A pajzsod megvédett – mosolygott rám féloldalasan. Perzselő pillantásai csalogatón hívogattak, hogy megkóstoljam az engem éltető tiltott gyümölcsöt. Ölében mozgolódva csúsztam közelebb hasához, hogy a köztünk levő töltéseket tovább csigázzam. Formás vállain lágyan végighúztam a kezem, míg kényelmesebb pózba helyezkedtem felette. Ujjaim bronzvörös hajába vándoroltak, hogy rövid tincseivel játszadozzanak. Karjaimmal erőteljesen kulcsoltam körbe Edward tarkóját és magam felé húztam. Meginogva hajolt arcomhoz, mellkasa rendszertelenül mozgott fel-le. Ezen felbátorodva nyomtam hozzá szájam, hogy őrjöngő lassúsággal ízlelgessem vérvörös ajkait. Mellkasához szorosan odapréseltem felső testem, hogy érezzem a belőle áradó hideget. Edward sem tétlenkedett sokáig. Térdeimet simogatta libabőrt hagyva maga után, ami kifejezetten jól esett felpezsdült véremnek. Nyelveink ritmusosan kényeztették egymást, de én ki akartam törni ebből a lassúságból, hogy hevességre ösztönözzem.
- Ezt nem lenne szabad – beszélt szaggatottan csókunkba. Követelőzően folytattam a meghódítását, nem volt kedvem hallgatni a szentbeszédét. Szinte már dühösen feszítettem széjjelebb ajkait, hogy ne tudjon meggátolni. Emlékeimben még élénken élt a múltkori hoppon maradásom.
- Nocsak-nocsak – szólalt meg Emmett mély hangtónusával. Szívem felgyorsulva válaszolt betoppanására. Kelletlenül elszakadtam Edward ajkaitól és megpróbáltam lefeszegetni csípőmet körbefogó kezeit. – Ne zavartassátok magatokat, én jó nézőközönség vagyok – kacsintott kettősünkre és leült a lépcső tetejére. Elvörösödve néztem vissza Edwardra, akit szórakoztatott a pillanatnyi zavarom.
- Gyönyörű vagy, mikor megjelennek a tűzrózsák az orcádon – bókolt úriemberhez méltón. Egyik kezével végighúzta pirosló bőrömet, miközben szorosan összefűzte pillantásunkat.
- Menjetek szobára – röhögött Emmett mögülem.
- Nekem jobb ötletem van – kapott fel Edward a karjaiba, mire felsikkantottam. Nem voltam tisztában a vámpírképességeivel, így azt sem tudtam mire számítsak. Sokkolva integettem vigyorgó bátyjának, amíg ki nem értünk a teraszra.
- Edward tegyél le – tértem magamhoz hipnotizálásom után. Idegesített, hogy úgy kezelt, mint egy sérült báránykát. – Nekem is van lábam, tudok járni - elleneztem cselekedetét.
- Csak hunyd le a szemed, egy szempillantás alatt ott leszünk – susogta fülembe ellenállhatatlanul. Megadón becsuktam szemeimet és jó erősen belekapaszkodtam. Kétségem sem fért hozzá, hogy most valami furcsa dolog fog történni. Kezem nyomán meggyűrődött ingjébe beletemettem az arcomat és mélyeket lélegeztem bódító illatából. A felélénkülő szél vígan játszadozott hajzuhatagommal, míg a talaj felett végleg elvesztettem az uralmat. Úgy éreztem magam, mint egy hullámzó tengeren, amit a part fele sodor a víz, de még korán sincs vége a szélcsendnek.
- Bella, jól vagy? – simogatta meg összeborzolt hajamat Edward.
- Azt hiszem – álltam rá saját lábaimra. Kóvályogva léptem egy lépést és ránéztem az előttem magasodó két fára, amik közül az egyik néha elhomályosult. – Mondd csak Edward, előttünk két fa áll?
Hangos kuncogása elriasztotta a közelünkben fészkelő madarakat.
- Jobb lesz, ha egy kis időre még tartalak – kapott vissza karjaiba és csókot lehelt homlokomra.
- Tehát csak egy fa van ott – vontam le a következtetést. Visszadőltem kényelmes fekhelyemre, élvezve kemény mellkasának lélegzetvételeit. – Tulajdonképpen miért hoztál ide? Meg akartál menteni Emmett megjegyzéseitől? – néztem fel arcára.
- Mutatni szeretnék valamit, de csak akkor, ha már jobban leszel – mondta sejtelmesen.
- Nem szeretem a titkokat - a meglepetéseket meg még inkább nem – tettem hozzá gondolatban.
- Mégis eljöttél hozzánk, mikor tudod, mi vagyok – húzta fel szemöldökét és kérdőn rám tekintett. Rá akart vezetni újbóli felbukkanásomra.
- Mert függetlenül attól, hogy mi vagy, én szeretlek – néztem fekete szemeibe jelentőségteljesen. Nem tudtam a szívemnek parancsolni, lelkem mélyén talán nem is akartam. Csak a közelében akartam lenni, amíg megtehetem…
- Tehát beletörődsz, hogy olyan teremtmény vagyok, aki egy simogatással megölhetne és darabokra téphetne? – kérdezte ironizálva. Utáltam mikor ebben a hangnemben beszélt velem.
- Igen – feleltem egyszerűen.
- Bolond vagy. Neked jobb járna – rázta meg a fejét és letett a lábaimra. Lehajtott fejjel lépdelt a kiszögelés felé, amit a nap reggeli fénye megvilágított.
- Nekem csak te kellesz, nem érdekel más. Rád van szükségem – botladoztam utána.
- Fiatal vagy még, előtted áll az élet. Nem tudod, mire vállalkozol – nézett rám mindentudón.
- De igenis tudom – vágtam rá durcásan, ami rögtön rámutatott a lényegre, hogy még sem vagyok olyan érett, megfontoltan cselekvő nő.
- Ez talán meggyőz róla, hogy más vagyok. Talán még vissza is térít a valóságba. Nem bízhatsz bennem, hiszen még a nap is lehántja rólam az álarcom, megmutatva való énem – lépett a homokbuckára félcsupasz testtel. Eltátott szájjal néztem rá. A bőre, mint megannyi gyémánt csillogott testén. – Érted már? – mosolygott lemondóan.
- Hiszen te gyönyörű vagy – mondtam ki, amire először gondoltam. A napfény védelmezőn körülölelte testét. Nem értettem mire akart kilyukadni, hisz ő a lehető legtisztább lélek.
- Bella hogy tudnám bebizonyítani neked, hogy veszélyben vagy mellettem? – suhant hátam mögé és átkulcsolta kezeimet. Felgyorsuló szívvel fordultam meg, hogy szembenézhessek bánatos tekintetével.
- Nem érdekel – remegtem meg, ha rágondoltam mi mindent tehetne most velem. Végül is szeretek veszélyesen élni. – Csak szeress – néztem bele fokozatosan tisztuló aranybarna szemeibe.
- Lehetetlen egy kislány vagy – mosolygott rám és szájamra tapasztotta ajkait. Kezeimet kiszabadítottam görcsösen tartó tenyeréből és kuncogva elszakadtam halálos ajkaitól.
- Ha én kislány vagyok, akkor te mi vagy? Egy öreg apó? – nevettem fel, bár fogalmam sem volt az igazságról. Olyan sok mindent kellett még megbeszélnünk, de az idő körülöttünk vámpírszárnyakon sietett.
- Megvagy – szorított le a földre nevetve. Játékosan megpróbáltam szabadulni hozzám nyomódó teste alól. – Á-á, most nem engedlek – csapott le vállamra. Kínzó lassúsággal kóstolgatni kezdett nyelvével. – Amúgy meg már túl vagyok a tízedik x-en, de nyugodtan tegezhetsz – simított végig verőeremen.
- A tízediken? – hagytam abba a rúgkapálást, hogy belenézhessek szemeibe.
- Végre valamivel rád ijesztettem – játszadozott hajtincsemmel elégedetten.
- Nem ijesztettél meg – akadozott hangom puha érintéseitől.
- Akkor miért ver ilyen gyorsan a szíved? Akár csak egy kismadárnak – hajolt közelebb nyakhajlatomhoz, hogy csókokat lehelhessen rá.
- Amiért te is gyorsan veszed a levegőt – hárítottam támadását okosan. Kezeimmel felfedezőútra indultam Edward csupasz testén, feltüzelt a belőle áradó hideg. Oldalán körmeimet könnyedén végighúztam, majd hátára összpontosítottam további mozdulataimat. Ajkaimmal vállán és állán köröztem, hogy kereshessek egy gyenge pontot. Nyakához érve beugrott egy ötlet.
- Miben mesterkedsz? – susogott fülembe, megrezegtetve pillekönnyű babahajszálaimat.
- Kipróbálok valamit, csak ne mozogj – suttogtam vissza. Szétnyílt ajkakkal közelítettem meg hófehér bőrét és rátapadtam, mint pióca az áldozatára. A torkából feltörő morgás jelezte, hogy nem csinálom olyan rosszul.
- Bella – tört fel tüdejéből egy erőteljes morgás, majd eltűnt rólam a súlya. Félve néztem végig magam körül, szemeim Edwardot pásztáztak.
- Edward? – remegett meg hangom a pániktól. Ilyen gyorsasággal ki tudja, már merre járhat. A fuldoklás szerű zihálás kitérített negatív gondolataim árnyékából. A tőlem húsz méterre lévő - fatörzs aljában összegubózott testtel nyelte a levegőt. Összefacsart szívvel közelítettem meg, azt hittem élvezni fogja, ehelyett teljesen kiborítottam. – Nagyon sajnálom – guggoltam le mellé és kezeimmel simogatni kezdtem.
- Majdnem megtettem, majdnem… - halt el hangja. Öklével dühösen beleütött a fába, ami megrepedt feldúltságától. Reflexszerűen visszahúztam ujjaimat és beleejtettem ölembe.
- Nem kellett volna ezt tennen, meg tudsz bocsátani? – néztem rá őzike szemekkel, ez Charlie-nál mindig bevált. Bűntudatom volt az arcán éktelenkedő seb miatt, és ezt még tetéztem is a nyaka kiszívásával.
- Szörnyen sajnálom, de olyan intenzíven csábít a véred. Akár egy drog, amit a kedved szerint keversz össze. A vadászösztönöm minden másodpercben téged kíván, és nem tudom, mikor szakad el bennem a cérna.
Az őszintesége ledöbbentett. Eddig fel sem fogtam mit él át, valahányszor a közelébe kerülök. Önző módon csak a saját érzéseimre figyeltem, az, hogy ő miken megy át már csak másodlagos volt.
- Szeretnéd, ha elmennék? – csuklott el a hangom. Lisa nénivel bármikor meg tudnám beszélni, ha máshol szeretném folytatni a tanulmányaim. Készségesen belemenne, már így is felvetette. Én pedig megtenném Edwardért, még ha fájna is. Ennyivel minimum tartozok neki az ostobaságaim miatt.
- Ilyet viccből se mondj, nélküled végleg meghalnék – húzott szorosan magához. Boldogan simultam ölelésébe, az első közös pontunkat máris megtaláltuk…

- Fáj még az arcod? – tapogattam végig sebét elgondolkozva.
- Nem igazán – ért hozzá tenyeremhez és belecsókolt.
- Feltehetnék pár kérdést? Persze csak ha nem zavar – raktam hozzá gyorsan, hogy ne legyek olyan illetlen.
- Bármit kérdezhetsz – mosolygott rám féloldalasan, amit imádtam.
- A szemed színe miért változik? Mintha csak a hangulatod szabályozná.
- Attól függ, mennyire vagyok éhes, de a düh is feketévé változtatja – hajtotta le a fejét, mint aki szégyelli magát.
- A vámpíros legendák mennyire igazak? – ültem át törökülésbe, hogy jobban odafigyelhessek válaszaira.
- Nos mint láthattad a nap nem árt nekünk, csak leleplez. A házunk sem egy kastély, és koporsóink sincsenek – mosolyodott el.
- És még csak nem is emberi véren éltek – tettem hozzá, amire csak egy bólintást kaptam. – A gyorsaságon és erőn kívül van még egyéb emberfeletti tulajdonságotok?
- Alice a jövőbe lát, ahogy arra korábban már rájöttél. Jasper pedig azért „érzékeny”, mert minden érzésedet átérzi.
Az érzékeny szó hallatára mosolyognom kellett. Amikor elsőnek hallottam, teljesen félreértelmeztem.
- Én pedig gondolatolvasó vagyok, mint már említettem – rándította meg a vállát, mintha csak egy egyszerű kis matekpéldáról beszélgetnénk.
- De bennem még sem tudsz olvasni – emlékeztem vissza régebbi beszélgetésünkre, amikor nem sikerült rájönnünk az okára.
- A pajzsod megvéd – húzta el a száját, mint akinek nem tetszik a felállás.
- Az olyan nagy baj? – kérdeztem rá.
- Nem tudom, mire gondolsz, és ez néha megrémiszt. Te vagy az egyetlen, akinek néma az elméje előttem.
- Szerintem azzal csak nyerhetsz, ha nem látsz a gondolataimba – gondoltam vissza pár pikáns részletre, amit az agyam magától gyártott. Éreztem a fülem lángolását, ami szépen lassan kiterjedt arcomra, ezért leszegtem fejemet a föld felé bámulva.
- Oh – világosodott meg. – Bella, kérlek, nézz rám – húzta fel a fejemet. Nemlegesen megráztam a fejem és másfelé bámultam. – Bella, ebben nincs szégyellni való. Tudnád Emmettet és Rosalie-t hányszor kapom rajta hasonló gondolatokon – szélesedett ki a vigyora, mikor rá pillantottam.
- Nem lehet valami jó érzés – gondoltam bele a helyzetébe. – Azért néha ki tudod kapcsolni?
- Nem, soha. Azért van jó oldala is – kelt fel helyéről. – Meg tudom védeni, akik fontosak számomra – húzott fel a földről karjaiba zárva.
- Igazán? – kacérkodtam vele. – Például ha egy meteor közeledne, felszállnál az égbe és széttörnéd?
- Nem, nem valószínű. De bárhova el tudok futni veled, ahova csak szeretnéd – csókolt meg, hogy lezárhassuk a témát. - Erősen kapaszkodj – vált el ajkaimtól és adott pár másodpercnyi pihenőt, amíg összeszedem magam a hazafutásra…

Hírek!

2010-03-23T15:01:00.005+01:00

Sziasztok. Bocsi, hogy már hétvége óta nincsen friss, épp erről akarok írni!
Májusban és júniusban kis érettségim lesz, amire tanulnom is kéne valamit. És mivel a húsz irodalom tételből egyet-kettőt ha tudok, így elég cinkes :D
Szóval mostantól hetente egy fejezet lesz feltöltve. Júniusban megpróbálom behozni a lemaradást, már amíg itthon leszek, mert 21-től Gyulán fogok nyaralni (két héten keresztül), ahol netem persze hogy nem lesz *mély sóhaj*.

Viszont, hogy ne csak szomorú híreket közöljek veletek: írtam barátnőmmel és most már bétámmal (Puszmóval) egy Slash történetet. Tudom sokan undorítónak tartják, nem szeretik, lefújozzák. Akit viszont érdekelne itt megtalálja a történetet: Barbragp
Emmett&Jasper párosítású és azért írtuk, hogy egy kicsit feszegessük a határokat :D
Természetesen megértem, aki nem szereti a Slash-t!

Puszi: Tia
Ui.:Szombaton friss!!!

Díj

2010-03-21T14:40:00.010+01:00

Ez egy blogger díj. A szabályok a következők:

1) ha valaki adja, én elfogadom, ellenvetés nélkül.

2)a logót kirakom a blogomba.

3)a szabályzatot kirakom a blogomba.

4)megnevezek hat másik blogot, akiknek átadom a címet.

5)kitöltöm a tesztet, és kirakom a blogomba.

6)megnevezem, hogy kitől-, és mikor kaptam, és nagy, színes betűkkel kirakom a blogomba.

7)betartom a szabályokat.

Nekik adnám át a díjat:

Szylu
Alice és Kittikef
Ginewra
Voiki
Join
Spirit Bliss

És még sokaknak jár a díj, de csak hatot írhatok..

Teszt:

Név: Tia (Martina rövidítéséből :)
Lakhely: Magyarország, Oroszlány
Születési hely: Tatabánya
Névnap: Január 30
Foglalkozás: Tanuló
Testvérek: Két bátyó
Anyanyelv: Magyar
Beszélt nyelvek: Magyar, Angol és kicsit Német is :)
Gyűjtemény: szalvéta xD
Cipőméret: 40
Iskola: Lengyel József Gimnázium
Kedvencek: irodalom, nyelvtan, földrajz, biológia :)
Hobbi: olvasás, zene hallgatás, filmnézés, írás
Zsebpénz: anya kedvétől függő..
Kívánság: év végi vizsgákat ne rontsam el
Álom: olyan munkám legyen, amit szeretek is csinálni
Szerencseszám: 7,8,13,28
Szeretnék találkozni: Robert Pattinsonnal, mert a humora kicsinál xD
Háziállatok: két kutyus, öt macska

Ezt a díjat Stelly-től és Csub94-től kaptam 2010.március 21-én! Nagyon köszönöm nekik :)
TuNi-nak, Join-nak pedig köszönöm a Diamond blogger díjat :)

19. fejezet

2010-03-19T16:51:00.000+01:00

Sziasztok. Ez a fejezet inkább egy összefoglaló rész lett Edward szemszögéből. Próbáltam érthetőre írni, és elválasztani a múltat és a jelent. A múltban történtek dőlt betűsek. Köszönöm a kommentárokat, a nap folyamán válaszolok rájuk. Jó hétvégét ^^
Puszi: Tia

Gondolkozz okosan!

- Edward nem hagyom, hogy tönkre tedd magad! – beszélt Alice dühtől tajtékozva. Mindenáron el akarta érni, hogy meglátogassam Bellát a kórházban.
A döntésemen viszont sem ő, sem a családom nem tudott változtatni. Majdnem az életébe került, hogy idő előtt feladtam a lélegeztetését. Ha Jacob akkor nem tűnik fel... én nem is tudom mit tettem volna magammal. – Ezt az önsanyargatást hagyd már abba! Ezzel nem csak magadnak ártasz, de Esmének és Carlisle-nak is. Szerinted nekik milyen érzés látniuk, hogy a fiúk miként teszi tönkre magát? Ne legyél önző, adj nekünk is a fájdalmadból vagy nyeld le. De ne feküdj a fekete bőrkanapédon, azon gondolkozva, hogy milyen szörnyű életed van. Te változtatsz a jövődön, szóval most szépen felkelsz és elmész vadászni – húzta fel testemet ülő helyzetbe.
- Már késő, túl … - akartam befejezni, de az égrengető csattanás megállított.
- Kérsz még? – szűrte dühösen. Szúrós szemeibe bánatosan pillantottam fel. A Belláról szóló gondolatai egyesével fúródtak bele szívembe, hogy lángba borítsak a másik felét is.
- Nem tudnám bántani, még egyszer ne kérd tőlem – hajtottam vissza a fejem és makacsul megráztam. Sóhajtva guggolt elém, aprócska kezeit térdemen nyugtatta.
- Nézd Edward, Bella erős lány. Szüksége van ránk, nincs senkije a nagymamáján kívül. De ha nem akarsz segíteni nekem úgy is jó… – vonta meg vállát és felkászálódott álló helyzetbe.
- Ezt hogy értsem? – kaptam el csuklóját, hogy visszatartsam. Nem tetszett a hangneme.
- Ma idehozom. Szóval kérlek tedd meg, hogy elmész vadászni. Nem nézné Lisa jó szemmel, ha már az első adandó alkalommal letámadod – kuncogott fel, majd kiviharzott.
- Alice ezt azonnal magyarázd meg! Mit láttál? – futottam utána, hogy kérdőre vonjam. Ám gondolatait a következő évi ruhakollekciókkal fedte el. Gyűlöltem mikor ezt csinálja. – Alice – kiabáltam rá, mikor elhajtott mellettem sárga Porschéjával. A felszálló por irritálta szaglásomat ezzel is a vadászatra ösztönözve. Napok óta nem ittam állati vért, torkom már lüktetőn kapart.

A hegyi oroszlán édeskés illata körben belengte a sziklákat. Ez csak egyet jelenthetett: a közelben tanyázott. Ugrálva libbentem egyik kiszögelésről a másikra. Szerettem becserkészni a vadakat, és végignézni a szemükben lapuló vadságot. Utolsó csepp vérükig küzdöttek életükért, nem adták egykönnyen magukat.
- Szia, szépségem – köszöntöttem az idősödő nőstényt. Szemfogait ingerlékenyen megcsillogtatta, hogy elijesszen. Mosolyogva nyitottam szét ajkaimat, hogy megmutassam neki a saját adományomat. Le akartam vezetni a bennem fortyogó fölös energiát. Erre a puma pontosan megfelelő eszköz volt.
- Gyere cicus – szorítottam a sziklaperemhez, hogy támadjon meg, amiért elálltam a menekülőútját. A családom joggal gondolhatna félőrültnek, amiért itt kínzom magam bódító illatával. Lassan egy hete annak, hogy nem ittam. Szerettem a fájdalmat, amit a bennem lakózó gonosz kapott. Még így is elviselhetőbb, mint amit Bellával tettem. – Hát ha nem, akkor nem – ugrottam elé és elkaptam szőrénél fogva. Fogai vicsorítva keresték gyenge pontomat, amit támadhat. Nevetve röpítettem neki a legközelebbi éles sziklának. Hihetetlen, hogy az állatok ennyire buták…
A vér szivárgása eszméletemhez térített. Ez nem én voltam, nem szoktam az állatokkal játszani! Szomorúan borultam a hegyi oroszlán nyaka fölé és belevájtam éles fogaimat, hogy kiszívjam az utolsó cseppig táplálékom.

Hazafele még elejtettem két őzet a biztonság kedvéért. Minimálisra akartam csökkenteni Bella veszélyeztetését…
Hálószobámba érve megigazítottam ingemet, ami a vadászat közben meggyűrődött. Kifogástalanul akartam kinézni a sorsdöntő találkozásunkra. Most áll vagy bukik, hogy milyen kapcsolatot tudnék vele még kialakítani a szörnyű baleset után. Megérteném, ha soha többé nem bírna egy légtérben élni velem. Mire számíthatna tőlem, mikor majdnem a másvilágra térítettem két kezemmel?
- Alice, ugye a többiek már nem aludtak? Nem akartam felkelteni őket az érkezésemmel – hallottam meg gyönyörű hangját, ami úgy szólt, mint egy fülemüle koraesti éneke. Mosolyogva hallgattam családom nevetését. Egy vámpírokkal teli házban mókásan hatott ez a kérdés. Hangtalanul lefeküdtem a kanapéra és az összes gondolatot kizárva fókuszáltam Bella arcára Alice-on keresztül. Szemeiből a legapróbb rezzenéseket is jól ki tudtam olvasni, nem kellett hozzá a gondolatolvasás tudománya.
„Istenem, de gyönyörű” – vágta át gondolataim gátját anyám felkiáltása, amit hangosan nem mondott ki. Ráhagyta a viccet űző Emmetre ezt a nemes feladatot. Fuldokolva siettem le a lépcsőn, nem bírtam tovább a négy üres fal között őrlődni. Szükségem volt Bella mosolyára, amivel a többieket boldogította.
- Emmett, hagyd már szegényt – pirítottam bátyámra, aki marionett bábú módjára pörgette a levegőben.
„Jól van már, nem mondtad, hogy te szeretnéd” – engedte el, és vigyorogva odalépett Rose mellé.
- Szia – hallottam meg halk suttogását ütemtelen szívdobogása árnyékában. Szív alakú arca pirospozsgásra változott lágy tekintetem láttán. Alig tudtam megszakítani a szemkontaktust, magamba akartam szívni a látványt, hogy jó mélyen elraktározhassam.
- Szia – mosolyogtam rá féloldalasan és megindultam felé. Vámpír felemet feltartóztatva sétáltam le a lépcsőkön, hogy közvetlenül előtte megállhassak. A lágy melódiám gyorsabb ütemre váltott, s mindezt tetézte a simogatásom kézfején. – Hogy van a kezed? – forgattam orvosi precizitással, hogy jól szemügyre vehessem. Úgy látszik gondolatban elkalandozhatott, mert nem reagált semmit, csak a hófehér kezünk egybeolvadását nézte. – Bella? – kérdeztem lágyabban, hátha ezzel reakcióra kényszeríthetem.
- Megint kezdi – kuncogott fel húgom. Értetlenül rá néztem, de ő csak megrázta a fejét. „Rá fogsz hamar jönni” – üzente vidáman.
- Nem fáj. Carlisle nagyon figyelmes volt velem – csúsztatta ki kezét tenyeremből és a földet fixírozta, mint egy bűnös lélek. Ez így nem jó, ennek fordítva kellene történnie.
- Ennek örülök – erőltettem egy mosolyt arcomra, majd Alice-re néztem, akinek már tervei voltak Bellával.
- Isabella gyere, készítünk neked reggelit – ugrált mellénk koboldosan és karon ragadta szegénykémet. Hiába, ha Alice valamit elhatároz, csak merj vele szembeszállni… olaj a tűzre.

Görnyedten vetettem magam a kanapéra és bekapcsoltam a tévét. Unottan váltogattam a csatornákat, abban bízva, hogy találok valami érdekfeszítőt.
- Nah mi az, nem tetszik a felhozatal? – borult mellém Emmett.
- Ezt hogy kellene értenem? – bokszoltam játékosan vállába.
- Ahogy szeretnéd – fogta satuba fejem és vadul dörzsölni kezdte.
- Hagyd abba – hadonásztam kézzel-lábbal, hogy abbahagyja. Olyan volt, mint egy bölcsődés gyerek, akinek a játékból sosem volt elég.
- Emmett Cullen jobb lesz, ha abbahagyod. Különben jössz velünk reggelizni – hallottam meg Alice morgását.
- Már itt sem vagyok – ragadta meg Rose kezét és az ajtón keresztül angolosan távoztak.
- Kösz, azt hittem hajam sem marad nap végére – húztam el szájam a morbid új külsőmre gondolva.
- Korán a szeretetnyilvánításod, te nem maradsz ki a desszertből – kacagott fel és már tolt is az ebédlő irányába.
- Na és Jasper? – kerestem utolsó mentsváram.
- Nem-nem, ő most alszik…

- Edward, beszélhetnék veled? – kopogott fivérem hangosan és belépett.
- Mit szeretnél? – fordítottam hátat az ablaknak. Szerettem állva merengeni.
- Az érzéseidről beszélni, nem tudom hová tenni.
- Akkor mi lenne, ha hagynád elveszni a süllyesztőben?
- Nem megy, ahhoz túl intenzív. Figyellek egy ideje, itt már többről van szó. Mi történt a réten? – feszegette tűréshatárom legtetejét.
- És mi történt a gardróbban? – vágtam vissza.
- Rendben, ha beszélgetni akarsz, tudod, hol találsz – fújt visszavonulót és lassan kisétált, ahogy számításaimba vettem. Nem csak én büszkélkedhettem a stiklijeimmel. Istenem az a csók, több volt, mint amit valaha is nőtől kaphattam.

- Minden rendben? Olyan szórakozott vagy – csúsztam hozzá közelebb, hogy szemügyre vehessem mogyoróbarna szemeit. Pislogva emelte rám tekintetét, a legapróbb titkokba is belátást engedélyezve.
- Ühüm, hát persze – bólintott megkésve. Nagyon rossz hazudozó volt, még szerencse, hogy ő egy tiszta teremtés. Nincs szüksége ilyen eszközökre ahhoz, hogy mást elbűvölhessen.
- Bella – leheltem lepkefütty halkan, a pillanatnyi varázst tovább fokozva. A szíve örömtáncban úszott, ahogy egyre közelebb merészkedtem. Alig pár centi választott el minket egymástól én mégis fényéveknek hittem ezt a kis távolságot. Furcsa érzések kavarogtak bennem, ilyet százévnyi létem során sem éreztem. Hezitálva néztem bele csokoládébarna szemeibe, ahol kutatni kezdtem az engedélyt a továbblépéshez. Gondolatolvasás nélkül elveszett voltam, biztosra kellett mennem. Nem váratott sokat a jelre, ajkait hozzáillesztette összeszorított számhoz. A jóleső bizsergés lejjebb vándorolt, amint csókolgatni kezdte hol az alsó, hol a felső részeket. Ujjai remegve járták be gallérom peremét, ahogy egyre közelebb húzódott. Mellkasa már-már nekiért kőkemény testemnek. Kellemes tapintásai ellazították feszült izmaimat, így elnyíló ajkaim engedtek a néma csábításnak. A hajamba kapaszkodva vont magához, ezzel is a bennem terjengő gonoszt lelkesítve. Minden erőmre szükségem volt, hogy csillapítani tudjam a lassabb tempóra. Zihálva csúsztattam pulcsija alá kezem. Lágyan simogattam, elveszve meleg bőre fogságában.
- Bella – búgtam a fülébe. Önző voltam, már megint csak magamra tudtam gondolni. Neki szüksége van az oxigénre, ne használd ki teljesen – rótt le egy hang a fejemben. – Bella – kaptam el kezeit, fenyegetőbb hangnemre váltva. Az életével játszadozott. A mélyen lapuló gonosz már várta a megfelelő alkalmat, mikor kitörhet az erősen tartó rácsok mögül. Nem engedhettem, hogy meleg ujjai tovább játszadozzanak, akár ingem alá is bejutva.
- Sajnálom, én… - kelt fel rólam és hátrálni kezdett. Gyönge lábai alig tartották meg. – Nagyon sajnálom – mondta újra és futni kezdett az ellenkező irányba. Értetlenül pislogtam zokogó alakjára nézve. Sikerült ezt is elrontanom. Csodás – csaptam a földbe dühösen.
- Bella, állj meg – kiabáltam utána, de csak szaladt a feje után. Vámpírgyorsasággal közelítettem meg, majd fékezve elkaptam derekánál. – Megvagy – húztam magamhoz. Féltettem a növényektől, amik már így is felkarcolták lábát.
- Azonnal eressz el – verdeste mellkasomat és vadul szabadulni próbált. - Megértem, hogy nem akarsz tőlem semmit. Csak engedj el – zokogott fel reménytelenül.
Már, hogy ne akarnám? Épp a gonoszabbik énemtől akarom megvédeni.
- Olyan bolond vagy – hajoltam közelebb szájához. A düh és a fájdalom egyvelege kiült arcára, betemetve orra hegyéig. Gondolkodás nélkül tapasztottam Bellára ajkaimat, mintegy visszavágott hirdetve az előbbiért. Elvégre is a férfinak kell megtennie az első lépést, amit én bután elhalasztottam…

- Fiam? – ért hozzá Carlisle a vállamhoz. – Hogy érzed magad?
- Jobban, mint kellene. Bűnös lélek vagyok, a máglyán a helyem – sóhajtottam elnyújtottan, mintha a fáradt gőzt így kiengedhetném.
- Edward, kérlek, nézz rám – fordított maga felé. – Ne emészd magad azért, ami két nappal ezelőtt történt. Bella idővel rá fog jönni, hogy sokkal értékesebb vagy, még így vámpírként is. Ő egy okos lány, hagyd, hogy átgondolja.
- Állj – ráztam meg a fejem értetlenül. – Mit mondtál? Hogy két nappal ezelőtt?
- Igen. Azóta vagy ide bezárkózva. Észre sem vetted? Kezdek aggódni érted – révedt el a tekintete, a helyzetet mélyen elemezve.
- Nem kell aggódnod, a magam ura vagyok.
- Na és a sebed? Még mindig megvan a nyoma.
- Idővel eltűnik, ha most megbocsátasz – nyitottam ki az ajtót.
- Az irodámban leszek – sétált ki kelletlenül.

A tükörbe nézve egy keseredett vámpír nézett vissza rám. A szemei alatt mély karikák hirdették vesztét, míg a csata közbeni sérülés egyre pirosabb sávban húzódott le álláig. Most aztán belekóstolhatok a savanyú életbe – hajtottam le fejem a fekete bőrkanapémra. Milyen jó lehet aludni és nem gondolkozni semmin…

Jake? – hallottam meg Bella kétségbeesett hangját. Egy másodpercig hezitálva nézett rám, majd a kutyára tekintett. Mit kereshet itt ez a dög? Az időzítése ennél rosszabb már nem is lehetne. Így hogy közöljem Bellával, hogy vámpír vagyok? Koszos földön csúszó szőrmók – köptem gondolatban az arcába.
- Jól vagy? – húzta magához egyetlenem. Morogva adtam hangot nemtetszésemnek. Mégis hogy képzeli, hogy ide eszi őt a fene? Vigyorogva ölelte körül hatalmas mancsaival, amiket napvégére levágok a helyéről, ha illetlen helyen nyúlkál vele.
- Szeretethiányod van? – kuncogott Bella aranyosan. Csilingelése majdnem hasonlított drága húgom nevetésére.
- Egy kicsit. Nem akarod csillapítani? – feszítette tovább a húrt. Ökölbe szorult kezeim hófehérre változtak szorításomtól. Visszatartottam magam, Bella miatt. Most még Carlisle szavai sem hatottak rám, aki ellene volt a harcnak. Torkomból az árulkodó morgás utat tört magának. – Látom, nem vagyok egyedül – simogatta a haját. Már épp azon voltam, hogy felkelek és beverem Jacob képét, mikor meghallottam Bella hangját.
- Elmúlik – nézett szemembe, hogy jó mélyen vájkálhasson kézzel fogható dühömben. A csalódottság lerítt arcáról.
- Hú, ez most velős volt. Megmagyaráznád? – folyt belőle a tudatlanság.
- Lényegtelen – szakadt el a bolhazsáktól.
- Bella, beszélhetnénk? – köszörülte meg a torkom a kellő pillanatot kivárva. – Négyszemközt – tettem hozzá, mikor megláttam min vacillál.
- Rendben – bólintott rá. - Jacob nyugodtan hazamehetsz, nem lesz semmi baj.
Nyugtatgatta, mintha épp nem egy farkassal beszélne. Már a szagától is felfordult a gyomrom, mikor a szél a tüdőmbe röpítette elviselhetetlen bűzét. A vér hullámozva nyaldosta hasfalamat a botránkoztató bűztől. Még a méregtermelődésem is csaknem duplájára változott, hogy elpusztíthassam ezt a vakarcsot.
- Nem vagy mellette biztonságban – bökött felém.
- Nem szép dolog ujjal mutogatni. Fogadd meg Bella tanácsát, kotródj innen – fordultam hátra és összekoccintottam a fogam. Nem akartam újabb morgásokat, épp elég lesz e nélkül is megküzdenie Bellának a ténnyel, hogy vámpír vagyok.

- Maradj ott, nem… nem biztonságos a közelemben tartózkodnod – verte ki nálam a biztosítékot Jacob remegő hangja. Észre se vettem, hogy ennyire eltávolodtam tőlük.
- Segítek. Felhívom Dr. Carlisle-t, ő nagyon jó orvos – nyúlt Bella a telefonjáért és már ütögette is a számokat.
- Bella – ragadtam meg könyökét és magam mögé húztam, hogy megvédjem a sérüléstől. – Hogy lehetsz ilyen idióta? – kérdeztem vámpírgyorsassággal a kutyát. Egy embert veszélyeztet, mikor őket kellene megvédeniük a magamfajtáktól.
- Mi a ...? – tért magához, de Jacob tüdőből feltörő morgása megállította.
- Fuss – engedtem el, hogy egérutat biztosítsak számára. Az életem árán is megvédem. Carlisle sem akarná másként, mikor egy élet a tét. - Fuss már – kiabáltam rá akaratlanul. Szívverése megduplázódott, de legalább a jó irányba vitte a lába. Alice segíteni fog nekünk, amint megtámadom Jacobot. Így nem fog beleavatkozni Bella sorsába, és húgomnak is kitisztulnak a látomásai. A bolhafészek csak megnehezíti az életünket – dühöngtem.
„Soha nem fogod megkapni Bellát, ő az enyém” – feszítette pattanásig izmait.
- Akkor van egy jó hírem, te sem vagy a szerencsés választottak között – villogtattam meg szemfogam és támadóállásba álltam.
„Na ezt figyeld vérszopó” – ugrott nekem, de egy jól irányzott lökéssel belerúgtam. Lábai spárgában feküdtek szét teste mellett, amint földet ért.
- Könnyebb lesz, mint gondoltam – nyomtam el egy mű ásítást.
„Meglátjuk” – jött a következő támadása. Bundájába belemarkolva dobtam neki a fatörzsnek, ami nagyot reccsenve kettéosztódott. Fülelve hallgatóztam, amerre Bellát hittem. Féltem, hogy eltéved. Az emberek tájékozódása valljuk be nem valami jó. A szemükön kívül semmilyen érzékszervük sem kiforrót.
„Vérszopó” – ugrott nekem a kutya, figyelmetlenségem közben. Lazán ledobtam magamról, de körmei csíkot húztak arcomon.
- Most megdöglesz – sziszegtem fel és nekitámadtam, hogy darabokra téphessem.
- Elég volt! – kiabált ránk apám a rét széléről. – Nem így egyeztünk meg a dédapáddal. Bella nem játékszer ezt véssétek az eszetekbe – nézett a kutyára, majd vetett rám is egy oldalpillantást. Vakkantva jelezte, hogy felfogta és már futott is falkája felé…

- Ne, most nem fogad látogatókat. Nagyon rossz passzban van – hallottam meg Alice hangját az ajtóm előtt. Unottan keltem fel a kanapéról, hogy megnézzem, ki zargat a reggeli órákban. Kezemet a hűvös kilincsre tettem és gyors mozdulattal lenyomtam. Az ajtó megadva kattant egyet, hogy rálátást biztosítson az idegenre.
- Te…? – tágultak ki orrlyukaim az ismerős illatot belélegezve.